Fővárosi Lapok 1901. december (46-47. szám)
1901-12-02 / 46. szám
2 FŐVÁROSI LAPOK jöveteleket fog felkeresni és csak ha ezek költségeit fedezte, fog a művészet pártolására gondolni. Aki nem bízik saját egyénisége tiszteletet gerjesztő és megnyerő voltában, de mégis érvényesülni akar, az a művészetek pártolása előtt mindenesetre „hencegni“ fog túlságosan pompás öltözékével, drága háztartásával, és minden alkalommal űzött pazarlással fog tüntetni. Hiszen lehetséges, hogy az általános társadalmi szokás hatása alatt ezek is fognak egy-egy képet venni, de a valódi műpártolók mégis csak azok közül kerülnek ki, akik az élettől nem várnak sokkal többet, mint amennyit az nekik már is nyújt; akiknek van házi jólétük, szórakozásuk, érvényesülési terük annyi, amennyit különböző igényeikkel kivárnak és a mellett még van fölös idejük és pénzük is, hogy a művészeteket kellő értelemmel és nyomatékkal pártolhassák. Fájdalom, épen ilyen fajta ember vajmi kevés van nálunk. Mulatságra, szereplésre sok embernek van pénze, mert kell pénzének lennie; ha nem telik a saját zsebéből, előteremti adósságra. A művészetnek ily módon való pártolására igen kevés embernek van kedve, a művészek érdekében nem is lenne az nagyon kívánatos. Oly ország el nem képzelhető, melyben az emberek aszkéta módra lemondanának ama sokféle élvezetről, melyeket a mostani élénk nemzetközi érintkezés mellett a szomszéd nemzeteknél okvetlen meg kell ismerniük — csak azért, hogy szerény hajlékaikat szép festményekkel és szobrokkal ékesítsék fel. Azokból a szilárd vagyonosságú, megállapodott társadalmi állású emberekből, a kiknek mindenre telik, a mire szükségük és kedvük van és ezen fölül még a művészetek pártolására is, — fájdalom — egy magyarra aránylag száz és száz francia, vagy angol, vagy német esik. De nemcsak képzőművészetünk mutatja kedvezőtlen gazdasági helyzetünk hatásait; kirí az nemzeti kulturéletünk minden más terén is. Van két egyetemünk; ez a szám csekély a nyugat-európai államok hasonló főiskoláinak számához képest, de ez a két egyetem legalább mintaszerűen van berendezve, felszerelve, tanári kara nem egy oly kitűnőséget számít élő és nemrég elhunyt tagjai között, akik bárhol a tudományos világ büszkeségei lehettek volna. Mit látunk azonban épen nagyobbik egyetemünkön, a budapestin? Azt, hogy 3000-nél több joghallgatója van, míg a többi karok hallgatóinak száma nem kielégítő! A tömérdek joghallgató be sem férhet ama tanárok tantermeibe, akik a kötelező tantárgyakat előadják, vagy ha épen befurakodnának valahogy, oly tolongás támadna, hogy alig lehetne tanár, aki ilyen esetben csak némileg kielégítő eredménynyel adhatná elő tantárgyát. De ez a baj nem következik be, a tanfélévek elején majdnem ijesztő számmal beözönlő joghallgatók a leckekönyvek aláírása után eltűnnek, elpárolognak és a tantermek, melyeknek nem is kellene az egész hallgatóság befogadására elég nagyoknak lenniök, háromnegyed, vagy még nagyobb részben üresek maradnak. Egy szóval sok a joghallgató, de nem járnak el a jogi előadásokat hallgatni. Ebből származik azután a joghallgatók és tanáraik között való teljes ismeretlenség, a visszatetsző tolongások és hajszák a leckekönyvek aláírása idején, a kőnyomatú jegyzetek és kézirat gyanánt kinyomtatott előadások nagy tekintélye — és még sok hasonló csinos jelenség. De hát mi a ferdeségek valódi oka? Miért lép annyi fiatal ember a jogi pályára és miért iratkozik be ezeknek túlnyomó része épen a budapesti egyetemre és nem a tíz vidéki jogakadémiára? És ha már ide iratkoznak, miért nem látogatják itt az előadásokat ? Nos, ez mind a mi szegénységünk miatt van. Vagyontalan, saját keresetére utalt ember csak igen nehezen állhatja meg helyét a vidéki jogakadémiákon, vagy akár az egyetem kevésbbé látogatott karain, mert ott ellenőrizhetik a leckelátogatásokban kifejtett szorgalmát, rászoríthatják arra, hogy naponként több órát a tantermekben, előadások hallgatásával töltsön. E mellett csak kivételesen erős idegrendszerű embernek marad elég ideje és ereje arra, hogy élelmét is megkeresse. Vidéken különben nem is kínálkozik nagyon sok kereseti alkalom. A budapesti egyetem jogi karán azonban legkönnyebben szerezhet az ember főiskolai minősültséget. Csak be kell iratkozni, alá kell íratnia leckekönyvét, azután feléje se kell mennie az egyetemnek. Ha társadalmunk vagyonosabb lenne, a joghallgatóknak ezt a fajtáját nem tűrné. A vagyontalan, de kiváló tehetségű, jeles törekvésű ifjak oly ösztöndíjakban részesülnének, amelyek mellett nem kellene tanulmányi idejüket kereseti tevékenységgel tölteniük. Ezeken kívül pedig csak olyanok jutnának a főiskolákra, akiknek vagyoni viszonyai a pénzkeresés mellőzését és az időnek tanulmányokkal töltését megengedik. De hát szegények vagyunk; akárhány művelt ember nincs olyan helyzetben, hogy fia egyetemi tanulmányainak költségeit fedezze, az állam és társadalom nem képes minden törekvő, de szegény fiatal embert ösztöndíjjal ellátni, a fentebb vázolt módon végzett joghallgatók az állam gépezetében részben alkalmazást találhatnak , és ezért tűrnünk kell az egyetemi hallgatók aránytalan megoszlását és az ebből származó hátrányokat. A magyar nemzetből sok jeles tudós száz