Friss Ujság, 1919. november (24. évfolyam, 143-168. szám)

1919-11-18 / 157. szám

/ IS­R­­­S­S­V »*S** G 1919. novem­ber 18*T A nemzeti hadsereg bevonulása. „Megbocsájtunk, ha ez a megtévelyedett város visszatér megint hazájához"' Mintha a legsötétebb lázálomból ébredt volna a nagyszerű valóságra ez a sokat szenvedett, nagyelteg vá­ros. A szörnyű látomások a múlt ködéből még feléje torzítják ijeszti képüket, borzalmas emlékek még kí­nozzák idegeit, szorítják a tüdejét és megbénítják szívműködését, de ős­ereje, szívóssága, lelkében élő hit és remény győzelmes energiával le­győzték a betegséget s mire meg­gyógyult és felébredt, minden tün­döklésével feléje ragyog a valóság, a jelen, hogy Budapest ismét magyar lett, Budapest ismét a miénk. És a gyógyulás első órájában ime meg­valósult a régi, legszebb magyar álom: a Duna partján ott áll diadal­masan a mi hadseregünk, a magyar nemzeti hadsereg. Amiért annyit csatáztunk évtizedeken át, amiért annyi nagyszerű államférfiunk egy életen át dolgozott és szenvedett, itt van előttünk, él, lélekzik, saját sze­münkkel lát­ik szépségét, nagysá­gát és erejét. A magyar nemzeti­­ hadsereg már nem álom, nem áb­ránd, hanem valóság. És ünnepnap­ja lett a magyarnak 1919. november 16, az az őszi vasárnap reggel, ame­lyen Horthy Miklós fővezérünk az ő gyönyörű seregével bevonult Bu­­­dapestre. Oly ünnep ez, amely for-­­ dulópontot jelent a nemzet életében: a sivár, örömtelen múltból átvezet a boldog jövő felé, amikor a magyar nemzet ősi erejével, tehetségével, földjéből fakadó gazdagságával, tör­ténelmi hivatottságával ott fog álla­­ni, azon a helyen, ahol állania kell, azoknak a kultúrnépeknek sorában, akiknek munkája áldást, boldogságot és virágzó életet jelent. A Gellért-szálló előtt. Korán ébredt a város és a ködös, őszi idő dacára már a hajnali órák­ban nagy tömegek igyekeztek he­lyüket elfoglalni azon az útvonalon, amerre a nemzeti hadseregnek kell vonulnia. A Gellért-hegynek Dunára néző sziklái szintén korán megtel­nek az ünneplő emberekkel. A leg­többek kezében virág, gomblyuká­ban pedig nemzeti színű szallag. A Gellért-szálló és a Ferenc József-híd gyönyörű zászlódíszben pompáznak. A szálloda előtti térségen a felvonu­ló testületek alkotnak kordont, mely csak Kelenföld felé van nyitva. A sok-sok ezernyi tömeg áhitatos , csendben várja a bevonulást. Hirte­len az izgalom moraja fut végig a tömegen. A Fehérvári-úti házak ab­lakaiból ezernyi kéz lobogtat fehér skendőt, virágok hullanak az útra, jön a nemzeti hadsereg. —­ Éljen Horthy Miklós! !! — Éljen a mi magyar hadsere­günk! — kiáltja ezer és ezer torok ■és kibontakozik a ködből az első csapat. Elől fővárosi lovasrendőrök jön­­■nek ércsisakjukban, utánuk egy ma­gányos lovas,­­ félpercnyi szünet,­­azután szép fehér lovon előttünk áll a fővezér. Mellette két zászlótartója, a nemzeti és a­ fővezéri zászlóval, mögötte vezérsiava, élén Soós Kál­mán tábornokkal, a vezérkar főnö­kével. A fogadtatás. Horthy Miklós fővezér kíséretével az emelvény elé lovagol. Tengerész egyenruhában van, összes érdem­rendjei csillognak a mellén. Arca csu­pa áhitat, rajta ül a nap minden je­lentősége. Szoborszerűen ül lován S keményen szemébe néz Bódy Tiva­dar polgármesternek, aki díszma­­gyarban, fedetlen fővel tartja üdvöz­lő beszédét: — A sok szenvedés után — mond­ja a polgármester — melyet busán nyögött ennek a városnak a népe, ez a mai nap az első, melyen szebb na­pok reményeivel ébredtünk. Haza­érkeztetek ti, vérünkből való vér és a komor gyászos napok után, me­lyek lelkünket megülték, kényeinket kisajtolták, idegeinket a kétségbe­esésig feszítették, úgy érezzük: fi derengő reményt hoztatok egy szebb jövő iránt, melyért milliók aj­ka rebeg imádságot. — Hadd jelentse a ti ittlétetek a belső békét, a testvéri megértést, minden hazafinak türelmes együtt­­munkálkodását a haza felvirulására. A magyarok istene hozott benne­teket! Horthy fővezér beszéde. Harsány éljenzés követte a pol­gármester beszédét, mire Horthy Miklós a következőkép válaszolt: Polgármester úr! Fogadja meleg Szavaiért h­álás köszön­etemet a magyar nemzeti hadsereg nevében. Nem vagyok abban a lelki állapotban, hogy a város küszöbénél megszokott frá­zisokat használjak. Igazságérzetem megköveteli, hogy minden kerte­lés nélkül azt mondjam el, amit e pillanatban érzek. (Éljenzés.) Mikor még messze voltunk in­nen, mikor csak halvány remény­sugár pislogott bennünk, hogy va­laha még fegyverrel a kezünkben viszontláthassuk ezt a megtévelye­­dett nagy várost, átkoztuk és gyű­löltük (igaz!), mert a távolból ter­mészetesen csak a szennyet, a nagy piszkot láttuk ... A beszédet ebben a pillanatban a Szent Gellért-hegyen felállított üte­gek ágyudörgései akasztották meg, amit zugó éljenzés követett. . . . nem az üldözést és mártí­­romságot szenvedő, szegény ma­gyar testvéreinket. Szerettük és becéztük ezt a Budapestet, amely az utolsó években a magyar nem­zet megrontó­ja lett. (Úgy van!) Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost. Ez a város letagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta a nemzet ko­ronáját, sárba tiporta a nemzet színeit (Úgy van!) és vörös ron­gyokba öltözködött. (Úgy van!) Börtönre vetette és elűzte hazájuk­ból a nemzet legjobbjait, azonki­­­­vül elprédálta összes javainkat. (igaz! Úgy van!) De minél jobban közeledtünk, annál’ jobban olvad le szivünkről a jég és mi készek vagyunk meg­bocsátani. Megbocsátunk akkor, ha ez a megtévelyedett város visz­­szatér megint hazájához (Úgy van!), ha szivéből, lelkéből szereti a rögöt, amelyben őseink csont­jai porladnak, szereti azt a rögöt, amelyet verejtékes kezekkel mun­kálnak falusi testvéreink (Éljen­zés.), szereti a koronát, a kettős keresztet (Hosszantartó, zugó él­jenzés. Felkiáltások: Éljen, a ke­resztény Magyarország!), szereti a három hegyet és a négy folyót, s szóval magyar hazáját és magyar­­ faját. (Hosszantartó, lelkes éljen­zés.) Katonáim, miután betakarították a földekről az Isten áldását, fegy­vert fogtak kezükbe, hogy rendet teremtsenek a hazában. Ezek a kezek nyitva vannak testvéri kéz­­szorításra, de büntetni, sújtani is tudnak, ha kell. (Éljenzés.) Adja Isten, hogy erre ne kerüljön a sor, hanem azok is, akik vétkez­tek vagy bűnösöknek érzik ma­gukat, megtérjenek és hatványo­zott erővel segítsenek felépíteni a magyar nemzeti erényekben tün­döklő Budapestet. (Zúgó éljenzés.) A mártírokat, az itt sokat szen­vedett, velünk­ érző testvéreinket meleg, tiszta szeretettel öleljük keblünkre. (Zúgó éljenzés.) Diadalmenet az Országházig. A két beszéd után fölhangzott a Himnusz, melyet a fővezér és vezér­kara tisztelegve hallgatott végig. Azután megindultak Pest felé és az éljenzés még sokáig szállt a nyo­mukba. Most rég nem hallott han­gok szakítanak bele a levegőbe: a Rákóczi-induló. A menet élén Gersich rendőrfőfel­ügyelő lovasrendőr-csapatával ha­ladt. Aranyos sisakja csillogott, még a rendőrparipák is büszkén kapták fel a fejüket. Kissé távolabb egy má­sik lovasrendőr-sor következett, majd két hintó tűnt elénk. Az első­ben a főkapitány díszmagyarban, mellette egyenruhában Behiczky rendőrfőparartcsnok. A második ko­csiban egyedül ült Bódy polgármes­ter. Most hirtelen feltűnik hófehér pa­ripáján Horthy Miklós alakja. Az ab­lakokból megindul a virágeső és a kendőlobogtatás és felzúg a harso­gó éljenzés. Horthy köszöntget, mosolyog s kettyüs kezével néha sapkájához nyúl. Mellette a szép őszfejü Soós tábornok lovagol, lova nyugtalanul táncolt a repülő virágesőben. A ra­jongók a járda belső szélén mennek velük a hosszú körúton s a szikla­­szilárd egyesületek háta mögött mint egy áradó tenger megindul a nép a fővezér után. Rögtön a fővezér után lóháton ha­lad a tábornokok és a vezérkar csa­pata, mellükön pompásan csillognak a­ medáliák. A gyalogsági ezredek so­rát a rohamsisakos zászlóalj nyit­ja meg, utána vitézi tollal egy ren­geteg következik, csupa szilaj du­nántúli fiú, zöme a hadseregnek, a komoly és súlyos gyalogság. A hű­séges szegedi ezred az első, majd a somogyi szálas legények jönnek, vasmegyeiek, bakonyiak. Utánuk csendőrök masíroznak, gyönyörű kakastollas század és az­után csodálatraméltó lovakon véget nem érő négyes sorokban a huszár­­ság. A huszárok után pompás tiszti század menetel,, angolosan vállra fektetett fegyverekkel. Majd tüzérek következnek s egy szakasz tábori csendőr zárja be a hadsereg ünnepi felvonulását. Az Országház­ téren. A szünet nélkül szitáló eső dacá­ra, már a kora reggeli órákban a vá­ros minden részéből valóságos nép­­vándorlás indult meg az Országház­­tér felé, amely ünnepélyes lobogó­­díszben várta az egyre nagyobb tö­megekben érkező ünneplő közönsé­get. Megkapó látványt nyújtott a zöld szövettel bevont, fehér fából építelt díszes misesátor, amely a képviselő­ház homloklépcsőzetén állott. Kö­rötte pálmák, babérfüzérek, mögöt­te nemes egyszerűen a történelmi Magyarország szimbóluma, a ma­gyar nép újjáébredésének jelképe: a Kereszt. A palota homlokzatán és a homlokzattól a Kúriáig, valamint a földművelésügyi minisztérium épüle­tének tetejéig átfeszített sodronykö­teleken a főváros és a nemzet lobo­góit lengette az őszi szél is ,a ro­­bogódíszes tér minden zugán kül­döttségek, iskolák, testületek száz és, száztagú képviselői várakoztak a történelmi pillanatra, amikor a főt vezér a nemzeti hadsereg élén meg­érkezik a magyar törvényhozás pa­lotája elé. Horthy megérkezik. A tér körül tiszti századok tar­tották fenn a rendet, a Fálk Miksa­­utca torkolatánál pedig rendőrkor­,­dan állta útját az ünnepély színhe­lyére igyekvő hatalmas embertöme­geknek. Az óriási tolongás dacára fürge rikkancs fiúk sok ezer pél­dányt adtak el egy emléklapból, a­melyen Horthy arcképe mellett a fővezér következő körirata állott: „Fald népe, fajunk törzse, ős­erényeink letéteményese, hozzád száll köszönetem­ és meleg üdvöz­letem a mai napon ebből a nagy, megtévelyedett városból. Ha a te fehér házacskáidból kisugárzó ős­­erő megtölti a kőpaloták és mun­­­kásházak lakóinak szívét is, ak­kor Magyarország nagyobb és ha­talmasabb lesz, mint valaha­ Horthy." Tíz óra előtt néhány perccel ér­kezett az Országház térre Friedrich István miniszterelnök, akit a közön­ség soraiból, éljenzéssel fogadtak. Néhány perccel később viharos erő­vel zúgott föl az éljen az Alkot­mány­ utca felől, amerről a pro­gramja szerint az ünnepi menetnek jönnie kellett.. A menet élén nyitott kocsikban a főkapitány és a főpol­gármester haladtak itt is. Kijutott a lelkes ovációkból nekik is, de az ü­dvriadal akkor érte el tetőpontját, amikor a térre a fővezér fehér pa­ripáján bel­ovagolt. A beláthatatlan tömeg feje fölött egyetlen szempil­lantás alatt valóságos erdő keletke­zett a lobogó fehér kendőkből és a merre Horthy elhaladt, virágeső hul­lott az útjába. Katonás bélcegséggel szállt le a fővezér a lépcsőzet alján paripájáról, hogy átvegye a minisz­terelnöknek az ország népe nevében hozzáintézett üdvözletét. Az ország üdvözlete. — Horthy Miklós fővezér! Ke­gyelmes uram! — kezdte a mi­niszterelnök. — Itt ezen a téren, amelyen egy év előtt átkos alak­ról elhangzott, hogy „Nem akarok többé katonát látni“, ezen a téren üdvözöllek és köszöntlek a nem­zeti hadsereg élén lelkesedéssel és szeretettel a magyar kormány és a magyar nemzet nevében. (Él­jenzés.) — Ez a nemzet tud talpraállani és talpra is fog állani, ha lemond hiú ábrándokról és messze ide­genből várt segítségről és csak a saját erejében bízva, tántoríthatat­­lanul kitart a keresztény nemzeti irány, mellett. (Tetszés.) — Ma már boldogabb jövő felé megyünk. Ez a nemzet már feléb­redt. Erkölcsi erőnk óráról-órára nő és most már megvan a fizikai erőnk is a nemzeti hadsereg képé­ben. . (Élénk tetszés.) — Gyere Horthy vezér, vedd át ezeket a nemzeti lobogókat, a­melyek alatt a te drága katonáid ezt­ az ezeréves Magyarországot / A díszsátor a képviselőház előtt A fellobogózott hajók a Lánchídnál

Next

Regisztráció Regisztráció
/
Oldalképek
Tartalomjegyzék