Friss Ujság, 1926. május (31. évfolyam, 98-120. szám)
1926-05-01 / 98. szám
1926 május, FRISS ÚJSÁG A cég azonban gyanút fogott és tegnapelőtt, bűnvádi feljelentést tett Czakó ellen, aki a feljelentés szerint a felektől beszedett pénzt magának tartotta meg s így okozott súlyos kárt Eichenbaum Albertnek. A visszaélésekre különben úgy jöttek rá, hogy Czakó egyik ügyfelének, báró Wolfner Andrásnak hivatalnokai ellenőrizték a Czakó által átadott vámbolletát és a forgalmi adó tételét kifogásolták. A hamis vámbollettával a Wolfner-gyár egy tisztviselője elment a vámhivatalba, hogy a hibás forgalmi adó összegét reklamálja. Itt természetesen azonnal megállapították, hogy a kérdéses vámtétel nincsen elkönyvelve s hogy az egész balletta hamis. Erről Wolfner báró azonnal értesítette a szállító céget, amely viszont Czakóhoz intézett kérdést. Czakó a legnagyobb hidegvérrel kijelentette, hogy nyilván tévedésről van szó, de ő majd személyesen elintézi az ügyet a vámhivatalban. Tegnap délelőtt valóban meg is jelent Czakó a vámhivatalban, ahol a következőket mondotta: — Igen, a balletta egy jól sikerült hamisítvány, de már teljesen tisztázva van a kérdés. A hamisítást az Autó Club egyik tisztviselője követte el, aki most vidéken tartózkodik. Amint Budapestre érkezik, felelősségre fogják vonni. A vámhivatalból visszatérve vallotta be a szállítmányozó cégnek, hogy a hamisítást ő követte el s hogy ezenkívül még számos esetben hamisított okmányokat. Eddig mintegy 12—10 esetről van a rendőrségnek tudomása. 3 — A pesti koldusvilűs titkol Akik iparszerűen űzik a koldulást. — Nappal béna és munkaképtelen, este jólöltözött úriember. — Három professzionista koldus koldus-egyesületet alapit. — Magánkoldusok az Andrássy-uti méltóságos úr otthonában. — Látogatás a kéregetők laboratóriumában. — Rotschild a neve a legszegényebb pesti koldusnak. tisztaságért 10 millió korona jótállás! Minden üzletben kaphatót az „ALBUS“ szó nélkül utasítsa vissza! ______________________________________________________________________ Hány koldus van Budapesten? Nem számítva sokunkat, akik koldusmódra tengődünk, nagyon sok az u. n. hivatásos koldus is, akiknél ez nem állapot, nem sors, hanem foglalkozás. A hivatásos koldus, a profi, sokszor igen bonyolult lélek. Mondhatnám nappal szék, éjjel ágy, vagyis nappal koldus, éjszaka őrgróf vagy ilyesvalami. Egy ilyen Schöbert-koldussal, aki este kiöltözködött és szórakozni járt,, a napokban kétszer találkoztam. Első találkozásunk alkalmával ő szólított meg ezekkel a szavakkal: — Szegény árva, 150 százalékos munkaképtelen vagyok. Szabad kérnem egy kis kenyérrevalót. Én ugyan csak százszázalékos munkaképtelenről hallottam eddig, de azért az ötvenszázalék felár egészen meghatott, ötezer koronát adtam, amit nem dicsekvésből mondok. A következő nap azután egy ferencvárosi korcsma asztalánál láttam viszont „Schöberl“ bácsit. Tűrhető anyag volt rajta, karjáról levette a kötést, kezében nem mankó, hanem kecses sétából volt, amire elgondolkodva tette öklét, erre pedig ráhelyezte rendesen megfésült fejét Nem akart megismerni, de én felejtettem az ismeretséget. _Na, hogy van a százötvenszázalékos munkaiszonya, koma? — mondottam, amire ezt a választ kaptam: — Hát bizony a magamfajta, szegény koldus is csak ember, nem igaz, nagysárgos úr? — Hogyne, dehát a maga ipara, az a bizonyos koldulás ... — Tessék csak hagyni. Aki irigyli tőlem, annak kívánom, hogy kerüljön arra a sorsra. _ Én nem irigylem — ments isten, — de mégis csak bolondítja kelmed az embereket _ Hát a színész nem bolonditja, amikor meghal a színpadon, aztán kijön megköszönni a tapsokat Vagy amikor a színész herceget ad, aztán liptóit eszik vacsorába, mert mámra nem telik. — Szóval maga koldust játszik és igazában jól megy a dolga. — Azt már nem. De megélek. Mit cifráztam, összeismerkedtünk és bemutatkoztunk. Magyar János a neve, egykor segédjegyző volt Abaújtornamegyében, felesége, igy mondta: — Tarnóczy leány volt, de megszökött a beste egy bakatiszttel. — Mikor volt ez? — kérdeztem. — Még az annexió idején. Szóval akkoriban nemcsak Boszniát annektálták, hanem Magyar János segédjegyző feleségét, szül. Tarnóczy Elvirát is. „Én próbálom szervezni a rongyosokat“ — mondja Magyar János — Van-e valami egyesületük a pesti koldusoknak? — kérdem Magyar Jánost — Hacsak nem a pokol fenekén — feleli, — mert egyébről nem tudok. — De volt valaha? ,— Mese az. Megvallom, próbálom szervezni a rongyosokat Két komám, a Gerencsi, meg az öreg Weisz Samu helyeselnek, hogy szervezkedjünk. Tres faciunt collegium — tetszik tudni: hárman már egyesületet jelentünk, — mondja a deák közmondás, igy hát mi lennénk a koldusok egyesülete. — És mi a cél? — Hogy megszabadítsuk a közönséget a kontároktól. -- A kontár-koldusoktól? — Igen. — Mire az? — Hogy mire? Hát miért adakozzék a közönség méltatlanoknak?! — De hiszen komám, maga is aféle méltatlan. — Hogy én?! Hát miért rabolták el a feleségemet, született Tarnóczy Elvirát? Miért rabolták el a munkakedvemet, a falumat az oláhok, meg a házamat, meg a kis földemet?! Emberroncs vagyok én kérem, ha ki is tör belőlem a régi úr. Annál rosszabb, mert eliszom este, amit nappal összekoldulok. Hosszú és keserves ám az ut, nagyságos uram, a jegyzőségtől az uccasarki koldulásig. Magyar János szeméből sűrűn, nagy kénycseppek potyogtak a poharába. A kabátja ujjával végigtörölte a szemét s a bort lelöttyentette a torkán. — No, sebaj, ezért majd csak elvergődünk a sírig! — sóhajtotta, mire búcsút vettem a kétlaki koldustól, aki azonban nyilván jobb sorsot is érdemelhetett volna. A magán-koldusok Vannak köz- és magán-koldusok. A közkoldus az uccára viszi nyűtt rongyait. A magán-koldus csak bizonyos helyeket látogat és igen vigyáz a külszínre. Nem akarja, hogy a világ megtudja koldus-mivoltát. Van Budapesten néhány gazdag ember, aki a kora délelőtti órákban fogadja a maga házikoldusait. Persze, az ilyen gazdag ritka, mint a fehér holló. Az egyik az Andrássy-út elején lakik. Agglegény és huszonöt éve űzi azt a sportot, hogy délelőtt 9 és 10 óra között jótékony adományokat osztogat a szegényeinek. Nem túlzok, hogy huszonöt éve, mert az első riportomat írtam abból, amit nála láttam 25 év előtt. Most is csak úgy van nála, minden, mint akkoriban. Délelőtt fél kilenckor megtelik koldusokkal az első emeleti lakosztály fogadószobája. Az öreg inas ülteti le a „vendégeket", akik nagyon féltékenyek egymásra. Amikor bejövök, a sok öreg asszony, görnyedt hátú öreg bácsi, rojtos nadrágú diák és pajeszes snorver, vasvilla-szemekkel néz rám. — Mi az óhajtása uraságodnak? — kérdi az öreg inas. — A méltóságos úrral szeretnék találkozni — felelem. — Tessék helyet foglalni Most feláll egy öreg asszony és csatlakozik hozzá egy őszhaju koldus. Az inashoz csoszognak és fennhangon, hogy megértsem, így szólanak: — Az nem lehet, hogy mindenki csak úgy mimix-dlrn iszigolytassa a méltóságos urunkat. Tessék elküldeni ezt az urat Elég jó cipője van, elég fiatal, menjen dolgozni. Rájuk nézek, minthogy rólam van szó. Felém süvít egy fogatlan öreg asszony hangja: — Törje össze a kezét-lábát és menjen dolgozni pénzt osztogat házi koldusainak Az inasnak megsúgom, hogy nem vagyok konkurrencia, csak körülnézni akarok közöttük. Lecsendesíti őket és nagy nehezen megnyugszanak. Kibékülnek velem, közelebb jönnek és elpanaszolják sorsukat . Én tíz év előtt még kereskedő voltam — mondja az egyik. — A lányomnak gróf a barátja — közli velem egy öreg asszony. — Koldulni vagyok kénytelen, mert nem segít az at.M TA kétlaki koldus: nappal béna és mankón jár, — éjszaka cilinderben az urat adja. A jótékony angyal pizsamában: