Friss Ujság, 1926. május (31. évfolyam, 98-120. szám)

1926-05-01 / 98. szám

1926 május­­, FRISS ÚJSÁG A cég azonban gyanút fogott és teg­napelőtt, bűnvádi feljelentést tett Czakó ellen, aki a feljelentés szerint a felektől beszedett pénzt magának tartotta meg s így okozott súlyos kárt Eichenbaum Al­­bertnek. A visszaélésekre különben úgy jöttek rá, hogy Czakó egyik ügyfelének, báró Wolfner Andrásnak hivatalnokai ellen­őrizték a Czakó által átadott vámbolle­­tát és a forgalmi adó tételét kifogásolták. A hamis vámbollettával a Wolfner-gyár egy tisztviselője elment a vámhivatal­ba, hogy a hibás forgalmi adó összegét reklamálja. Itt természetesen azonnal megállapí­tották, hogy a kérdéses vámtétel nincsen elkönyvelve s hogy az egész balletta ha­mis. Erről Wolfner báró azonnal értesí­tette a szállító céget, amely viszont Cza­kóhoz intézett kérdést. Czakó a legna­­gyobb hidegvérrel kijelentette, hogy nyil­ván tévedésről van szó, de ő majd sze­mélyesen elintézi az ügyet a vámhivatal­ban. Tegnap délelőtt valóban meg is jelent Czakó a vámhivatalban, ahol a követke­zőket mondotta: — Igen, a balletta egy jól sikerült ha­misítvány, de már teljesen tisztázva van a kérdés. A hamisítást az Autó Club egyik tisztviselője követte el, aki most vidéken tartózkodik. Amint Budapestre érkezik, felelősségre fogják vonni. A vámhivatalból visszatérve vallotta be a­ szállítmányozó cégnek, hogy a hamisí­tást ő követte el s hogy ezenkívül még számos esetben hamisított okmányokat. Eddig mintegy 12—10 esetről van a rend­őrségnek tudomása. 3 — A pesti koldusvilűs titkol Akik iparszerű­en űzik a koldulást. — Nappal béna és munkakép­telen, este jólöltözött úriember. — Három professzionista koldus koldus-egyesületet alapit. — Magánkoldusok az Andrássy-uti méltóságos úr otthonában. — Látogatás a kéregetők laborató­riumában. — Rotschild a neve a legszegényebb pesti koldusnak. tisztaságért 10 millió korona jótállás! Minden üzletben kaphatót az „ALBUS“ szó nélkül utasítsa vissza! ______________________________________________________________________ Hány koldus van Budapesten? Nem számítva sokunkat, akik koldusmódra tengődünk, nagyon sok az u. n. hivatásos koldus is, akiknél ez nem állapot, nem sors, hanem foglalkozás. A hivatásos koldus, a profi, sokszor igen bonyolult lélek. Mondhatnám nappal szék, éjjel ágy, vagyis nappal koldus, éjszaka őr­gróf vagy ilyesvalami. Egy ilyen Schö­­bert-koldussal, aki este kiöltözködött és szórakozni járt,, a napokban kétszer ta­lálkoztam. Első találkozásunk alkalmá­val ő szólított meg ezekkel a szavakkal: — Szegény árva, 150 százalékos mun­kaképtelen vagyok. Szabad kérnem egy kis kenyérrevalót. Én ugyan csak százszázalékos munka­képtelenről hallottam eddig, de azért az ötvenszázalék felár egészen meghatott, ötezer koronát adtam,­­ amit nem di­csekvésből mondok. A következő nap az­után egy ferencvárosi korcsma asztalá­nál láttam viszont „Schöberl“ bácsit. Tűrhető anyag volt rajta, karjáról levette a kötést, kezében nem mankó, hanem ke­cses sétából volt, amire elgondolkodva tette öklét, erre pedig ráhelyezte rende­sen megfésült fejét Nem akart megis­merni, de én felejtettem az ismeretséget. _Na, hogy van a százötvenszázalékos munkaiszonya, koma? — mondottam, a­mire ezt a választ kaptam: — Hát bizony a magamfajta, szegény koldus is csak ember, nem igaz, nagysár­gos úr? — Hogyne, dehát a maga ipara, az a bizonyos koldulás ... — Tessék csak hagyni. Aki irigyli tő­lem, annak kívánom, hogy kerüljön arra a sorsra. _ Én nem irigylem — ments isten, — de mégis csak bolondítja kelmed az em­bereket _ Hát a színész nem bolonditja, ami­kor meghal a színpadon, aztán kijön megköszönni a tapsokat Vagy amikor a színész herceget ad, aztán liptóit eszik vacsorába, mert mámra nem telik. — Szóval maga koldust játszik és iga­zában jól megy a dolga. — Azt már nem. De megélek. Mit cifráztam, összeismerkedtünk és bemutatkoztunk. Magyar János a neve, egykor segédjegyző volt Abaújtorna­­megyében, felesége, igy mondta: — Tar­­nóczy leány volt, de megszökött a beste egy bakatiszttel. — Mikor volt ez? — kérdeztem. — Még az annexió idején. Szóval akkoriban nemcsak Boszniát annektálták, hanem Magyar János se­gédjegyző feleségét, szül. Tarnóczy El­virát is. „Én próbálom szervezni a rongyo­­sokat“ — mondja Magyar János — Van-e valami egyesületük a pesti koldusoknak? — kérdem Magyar Já­nost — Hacsak nem a pokol fenekén — fe­leli, — mert egyébről nem tudok. — De volt valaha? ,— Mese az. Megvallom, próbálom szer­vezni a rongyosokat Két komám, a Ge­­rencsi, meg az öreg Weisz Samu helye­selnek, hogy szervezkedjünk. Tres fa­­ciunt collegium — tetszik tudni: hárman már egyesületet jelentünk, — mondja a deák közmondás, igy hát mi lennénk a koldusok egyesülete. — És mi a cél? — Hogy megszabadítsuk a közönséget a kontároktól. -- A kontár-koldusoktól? — Igen. — Mire az? — Hogy mire? Hát miért adakozzék a közönség méltatlanoknak?! — De hiszen komám, maga is aféle méltatlan. — Hogy én?! Hát miért rabolták el a feleségemet, született Tarnóczy Elvirát? Miért rabolták el a munkakedvemet, a falumat az oláhok, meg a házamat, meg a kis földemet?! Emberroncs vagyok én kérem, ha ki is tör belőlem a régi úr. Annál rosszabb, mert eliszom este, amit nappal összekoldulok. Hosszú és keserves ám az ut, nagyságos uram, a jegyzőség­­től az uccasarki koldulásig. Magyar János szeméből sűrűn, nagy kénycseppek potyogtak a poharába. A kabátja ujjával végigtörölte a szemét s a bort lelöttyentette a torkán. — No, sebaj, ezért majd csak elvergő­­dünk a sírig! — sóhajtotta, mire búcsút vettem a kétlaki koldustól, aki azonban nyilván jobb sorsot is érdemelhetett volna. A magán-koldusok Vannak köz- és magán-koldusok. A közkoldus az uccára viszi nyűtt ron­gyait. A magán-koldus csak bizonyos helyeket látogat és igen vigyáz a kül­színre. Nem akarja, hogy a világ meg­tudja koldus-mivoltát. Van Budapesten néhány gazdag ember, aki a kora dél­előtti órákban fogadja a maga házi­koldusait. Persze, az ilyen gazdag ritka, mint a fehér holló. Az egyik az An­­drássy-út elején lakik. Agglegény és huszonöt éve űzi azt a sportot, hogy délelőtt 9 és 10 óra között jótékony ado­mányokat osztogat a szegényeinek. Nem túlzok, hogy huszonöt éve, mert az első riportomat írtam abból, amit nála lát­tam 25 év előtt. Most is csak úgy van nála, minden, mint akkoriban. Délelőtt fél kilenckor megtelik koldu­sokkal az első emeleti lakosztály fo­gadószobája. Az öreg inas ülteti le a „vendégeket", akik nagyon féltékenyek egymásra. Amikor bejövök, a sok öreg asszony, görnyedt hátú öreg bácsi, roj­tos nadrágú diák és pajeszes snorver, vasvilla-szemekkel néz rám. — Mi az óhajtása uraságodnak? — kérdi az öreg inas. —­ A méltóságos úrral szeretnék talál­kozni — felelem. — Tessék helyet foglalni Most feláll egy öreg asszony és csat­lakozik hozzá egy őszhaju koldus. Az inashoz csoszognak és fennhangon, hogy megértsem, így szólanak: — Az nem lehet, hogy mindenki csak úgy mim­ix-dlrn is­­zigolytassa a méltó­ságos urunkat. Tessék elküldeni ezt az urat Elég jó cipője van, elég fiatal, menjen dolgozni. Rájuk nézek, minthogy rólam van szó. Felém süvít egy fogatlan öreg asszony hangja: — Törje össze a kezét-lábát és men­jen dolgozni pénzt osztogat házi koldusainak Az inasnak megsúgom, h­ogy nem va­gyok konkurrencia, csak körülnézni akarok közöttük. Lecsendesíti őket és nagy nehezen megnyugszanak. Kibékül­nek velem, közelebb jönnek és el­pana­szolják sorsukat . Én tíz év előtt még kereskedő vol­tam — mondja az egyik. — A lányomnak gróf a barátja — közli velem egy öreg asszony. — Kol­dulni vagyok kénytelen, mert nem se­­gít az a­t.M­ TA kétlaki koldus: nappal béna és man­kón jár, — éjszaka cilinderben az urat adja. A jótékony angyal pizsamában:

Next