Friss Ujság, 1929. február (34. évfolyam, 27-49. szám)

1929-02-17 / 40. szám

A FRISS ÚJSÁG VASÁRNAPJA 1921 február 10. VI. — Hát az a másik, az a sükertelen, ammeg alt kóstált Alkudoznak csöndesen. A vevő tovább­megy, meg-megáll. Majsztrám egy szóval se tartóztatja. Tudja ő jól, hogy magától is visz­­szatér. Egy helyben, egy beszélgetésre nem szo­kás csizmát venni! Az ember meg-megáll, vé­gignézi a portékát, alkuszik, hol az egyikkel, hol a másikkal, fontolgatja, nézegeti, latol­gatja, aztán mégis csak visszatér oda, ahon­nan elindult. Sándor végigment a csizmadia-színen. Mi­kor már fojtogatta a bőr-, a pipa-, meg a suba szag, visszament az utcára, ahol a kapu előtt, sátrak alatt tanyáznak a patkolók. Mert, aki csizmát vesz odabenn a színben, az még patkó nélkül vette. A patkolás más mesterség, mint a csizmadiaság. Az alsóbbrendű valami! A patkolókat, akik mindjárt rá is verik a patkót az újonnan vett csizmára, nem engedik be a csizmadiák maguk közé a színbe. Azoknak csak künn a helyük a pitvarban, vagy még kijjebb, s kapu előtt. ...Milyen bodor füst száll abból a kémény­ből! Milyen jó meleg lehet alatta. Bizonyosan svédeinek! Éhesen, fázva kódorog az utcán ... . V. — Fiuk — mondja a eantus praeses —, tud-6 ltok-e, hogy Petőfi utrakel virradatkor est­re ! — Ejnye — szólal meg egy vastagnyaku, pirosképü kollégista —, kéne neki útravalót adni. Ezekben a régi debreceni diákokban em­berséges lélek lakozott, összeszednek negyven ezüst liszast és rá­bízzák Pákh Bercire, hogy mivel ő jó barátja, gyöngéden, tapintatosan adja át a vándornak, mielőtt útnak indulna, a diákok szerény útra­­valóját. Most pedig mégegyszer meghívják maguk közé a lesoványodott, szegény poétát, aki majd éhen veszett a télen Debrecenben, és megven­dégelik. Nem messze a Kornhoffer-portától, ahol a színház kiskapuja van, ahol Petőfi olyan sokszor ácsorgott jeges esőben, hogy az olajlámpa sovány világánál a színésznők ár­iába pillanthasson egy-egy futó percre, amíg kijönnek a kapuból, van egy kicsi diák­kocsma. Ott ülnek együtt utoljára a debreceni diákok a szegény kóborszínésszel, aki erejének maradékát összeszedve, elindul most Pestre, szerencsét próbálni. Élet vagy halál! Tizenkettőt üt az óra, apostolok oszlása kö­vetkezik. Kovács József, a cantus praeses, föl­emeli az ujját, mire halkan, finoman fölzendül Ifjú szivek húrján, ifjú hangok csengő harang­léiban csilingelve, zengve-bongva Petőfi dala: A szerelem, a szerelem. Nem láthatok, nem hallhat Beleestem, benne vagyok, A szerelem sötét verem. Drága nedű csillog a pohárban. De még drágább a fiuk szemében... Kora reggel visszanéz még az országútról a havas tetőkre. Az egymáshoz bújt házakra, a pipázó kéményekre. Hej, Debrecen, Debrecen, de rád emléke­zem ... Kabátját összébb húzza a nyakán, górcsőé botját jól megmarkolja, aztán megtapogatja a vászontarisznyáját, benne van-e az útre­valója. A diákok hatvan húszassa meg az a tizen­öt huszas, amit egy jólelkű vaskereskedő csúsztatott észrevétlen a tarisznyájába. ... Meg az a szürkéskék papírból összefű­zött irka forma, amiben kerek, egyforma gyöngybetűkkel sorakozik egymásután het­vennyolc vers..• GYI TE FAKÓ, GYI TE SZÜRKE... — Gyi te Fakó, gyi te Szürke! A kocsis így ösztökéli két paripáját. Nem valami nyalka, cifracsengős táltosok azok. Még csak nem is igavonó barmok. Patkó sincsen rajtuk, nincsen sörényük, nincsen farkuk. Lyukas csizma van a Fakón, foltos csizma van a Szürkén... De azért dagasztják keményen a hóval ve­gyült sarat, mint két beketülő, serény, becsü­letes állathoz illik. A Sándor két szorgalmas, sokat nyű tt a viaskodó lába. Ő meg, hogy az ernyedéstől óvja mind a kettőt, ugyancsak biztatgatja őket- Beszél kós­zájuk, szidja őket, máskor meg könyörög ne­ki­k. Az ég nem valami biztatón tekint le rá. Sietnie kell valami fedél alá. Olyan az ég színe, mint az olvasztott ólomé. Nem találkozik egy élő­lénnyel sem. Még csak egy kivert, éhes, elvadult kutyával sem. Nincsen olyan istentelen ember, aki a kutyá­ját kiverné ilyenkor. Havas eső esik, jeges szél korbácsolja az arcát Az eső, meg a szemé­ből kifacsart könnyek, amint végigfolynak az ábrázatán, mindjárt rá is fagynak páncélnak. Kopasz, lucskos fák foglalják el az út jobb- és baloldalát. Amint megy, megy, egyes beljebb az erdőbe, elkezd játszani szemével s káprázat. Úgy­ lát­ja, mintha vele gyalogolná­nak jobbra és balra a fák. Jobbra tőle, balra tőle... egy fa, két fa... sok-sok fa megy, men­­degül vele. Nem maradnak el, kitartóan, csö­könyösen gyalogolnak vele a kopasz fák. Mintha száraz csontvázak zászlóalja volna amelyben menetel ismeretlen célok felé. ___Ennek az erdőnek sohase lesz vége! A jeges lében halkan cuppog valami. Két pár ici-pici csizmácska! Hová megy ez a két pár csizmácska így korán reggel a havas esőben, dermesztő szél­ben ! (Jövő vasárnap folytatjuk.) US1 február 0­. A FRISS ÚJSÁG VASÁRNAPJA­­. A h­os-­jfigÁG -IÍMI&NYIÁPA Szabadság, szerelem... Petőfi Sándor regényes élete Írta: Balassa Imre 9 Pórázon tartotta, lelkem, pórázon, hogy a betyárnak menedéke legyen! így tartott ea már vagy félesztendeje. Erről sugott-bugott igasi megye szája. Egyszer csak a csendbiztos uram nagyon merész talált lenni. Fejébe szállt a bor, amit itattak vele a Kende-kastélyban. Először csak követelő szóval próbálkozott, al­­atán meg erőszakkal rávetette magát az asa­monyra. Az asszony az arcába vágott és ki-­ kergette. A csendbiztos bosszút fogadott Aa­­nap éccaka lesbeállott a kertek alján a legé­­nyeivel. Kende Zsuzsánna aznap éccaka is ki­tette ablakába az egy szál gyertyát. A csend­­biztos tudta, hogy ez a jel, a betyár nemsokára jönni fog. Jött is, de a pandúrok elengedték maguk előtt, hadd menjen csak be a házba. Mikor aztán odabe­vet körülvették a kertet házat és rajtaütöttek... Onnan húzták ki Ba­nadics Jóskát a pandúrok a szép asszony ágyából. Vitték is megvasalva mindjárt Deb­recenbe, szállott is mindjárt a hir megyéről a megyére. Mindenki tudta két nap múlva, hol találták a híres betyárt a pandúrok__ Har­minc napra itt akasztották, nin­cs akasztófa a dombon. Kicsődült a város apraja-nagyja. Hozták a betyárt Tiszta gyolcs inget-gatyás pitykés mellényt vett magára. Egyszerre csak súgni, sustorogni kezdtek a népek. Hát csak befordult az utca végére csöngő­ szerszámmal négy fekete ló. A négy fekete ló hintót húzott abban ült büszkén, haloványan Kende Zsu­zsánna ! A hintó itt állt meg az utca végén, szemben az akasztófával A betyár meglátta a szeretőjét. Ránézett de nem szólt semmit. Az asszony csak tépegette a kis keszkenőjét, olyan vót­ta arca, mint az újonnan meszelt J&L De Megáll egy fekete guba az egyik asztal előtt. Nézi a csizmákat.

Next