Friss Ujság, 1929. április (34. évfolyam, 74-97. szám)

1929-04-07 / 78. szám

VI. A FRISS ÚJSÁG VASÁRNAPJA 1­0.yji jj' ntfuymjTW*TMTM"1*1 1929 április T. w»a3aa^*ssg»*n^ — Multkorjában, — toldja meg a szót Vajda, — éjfél után fogta el a temetőbakter. Azt hitte, hogy halottrabló, be akarta kisér­tetni. — Ki kellene gyógyítani ebből a beteges ábrándból. Most toppant be Petőfi. Először van itt Etelke halála óta. — Hanán jös­zi — kérdezi Jókai. — De Petőfi nem is felelhet, mert egy síri hang, a Lisznyai Kálmáné, komikus műpátosszal felel helyette: — Etelke sírjától! — Disznók, barbárok vagytok, gazembe­rek! — ordit Petőfi magából kikelve, azzal el­rohan és bevágja maga mögött az ajtót. Jókai gyöngéd lelke mindjárt megszánja szegényt. Szemrehányóan néz a pajkos Lisz­­nyaira: — Nem kellett volna, Kálmán... Ez na­gyon kegyetlen volt! — Ki akarom gyógyítani, Jócy. Nevetsé­gessé válik! — Valami jóféle úfféle, új szerelem kéne, — javasolja Degré, aki a szerelemre is azt a jelzőt mondta, amit a latakia-dohányra. De vannak, akik megint csak azt mondják, amit általában mondani szoktak róla,­hogy ő nem is tud komolyan szeretni. Csak képzelő­dik. Magát a szerelmet, magát a szenvedést szereti, annak tárgyát nem is válogatja. Szegény fia! Még leghívebb barátai, láng­eszének őszinte csodáiéi is mennyire félreis­merik. Igaz, ő belezavarodik a saját szenvedé­lyének hevességébe, de csak azért, mert ember­­fölötti lángolása, gyöngédségének mérhetetlen gazdagsága nem találta még meg azt a nőt, akire méltán pazarolhatná szépséges szívének ezeregyéjszakái kincseit. Ő hát a szűz szálak csókjáról álmodik és nem jut neki más, mint egy-egy konyhaszagú ölelés, vagy céda csók. Boldog otthonról álmodik, szép, egyszerű, pol­gári álmokat. Három szobáról, csinos, hűséges feleségről, gügyögő apróságról. És kacér, üreslelkü nők hideg mosolyát kapja. Nyurga, esetlen. Társaságban gyakran szó­­talan Sándorunk nem tetszik a nőknek. Egyik­másik azért kedves hozzá, hogy a poéta szép rigmust írjon az emlékkönyvébe, amit aztán mutogatni lehet a kékfrakkos udvariénak. Van, aki azért mosolyog rá, a színésznő-féle, mert Petőfi Sándor végre is szerkesztő úr, új­ságíró és az elismerő kritika szükséges va­lami. De már megszületett az, akinek egyszer egy kicsit mégis tetszeni fog. Sándor nemso­kára kelleni fog valakinek. A kegyetlen sors nem fogja ettől a valaki­től megkímélni. VALAKI ELMEGY A KÁVÉHÁZ ELŐTT Alfréd, az irodalom barátja, a Pilvax ne­vezetességeinek bizalmasa, nagyon el volt ke­­s­­eredve. A kassza mögött, az üvegfal mögé húzódva öntötte ki szívének minden fájdalmát és keservét Jókai Mórnak.­­ — Kérem, szerkesztő úr, régen dolgozom A szakmában, becsületes ember vagyok, nem mai gyerek, de ezt nem lehet bírni. Szerkesztő úr, én úgy éljek, hogy ezt nem lehet bírni! Kérem, én családapa vagyok, nekem öt neveletlen gye­rekem van... Azt tetszik tudni, hogy én az irodalmat szeretem, én a tekintetes iró­dizak­­nak nagy tisztelője vagyok, nincs is nálam na­gyobb, de én ezt a kreditwirtschaftot tovább nem biróra. Kérem a lássan, én nem akarom, hogy pletykaság legyen belőle. —■ Alfréd en­nél a mozdulatnál titokzatosan körülnézett, hogy nem hallgatja-e őket valaki. — Kérem, a Vajda úr két hónapja mindent aufschreiboly­tat. Nem tudok tőle kapni egy húszast sem. Hát jó, kérem, nincsen neki állása, de legalább valamit törlesztene! Hát kérjen kölcsön a Dob­sa úrtól, az most kapott megint hazulról pénzt. És kérem, a Litkey úr is, ha az ember kéri tőle a pénzét, mindjárt dadogni kezd. Pélffy úr nem mondom, nehezen fizetett, de fizetett. Hanem én, szerkesztő úr, én ezt nem birom tovább. Én elmegyek kérem szépen ven­­dégnek, mert a pincérmesterséget nem birom. Szegény Jókai, aki szelídlelkű ember volt, nem akarta félbeszakítani Alfréd panaszait, de nagyon kényelmetlenül érezte magát. Égszín­kék szemében mély részvétet olvasott Alfréd, aki egyébként szürkülő hajú, sovány kis öre­­gecske legény volt és mert részvétet olvasott és mert nem volt lélekbúvár, nem vette észre azt a toporzékoló idegességet, amely a kék sze­men túl ficánkolt szegény Jókaiban. Ezért ver­­te csapra másodszor is a szivét és folytatta­ — Kérem, tessék elhinni, a legrendesebb fizető a Petőfi úr. Nem mondom, ő is adós inas rád, de ha kap egy kis előleget az Emich ur­nál vagy egy kis álientót vesz föl a Divatlap­ nál, mindjárt fizet, mint egy katonatiszt. A kerek asztal lármája megcsendesedett egy pillanatra ott elől. A fiúk­ érdeklődve néz­tek ki az üvegablakon át az Úri utcára. Valaki ment arrafelé. Magas termetű, előkelő úriember volt, fe­kete kabátban, gondosan megkötött selyem­­echarpával a nyakán, laposszélű szürke cilin­­derrel. A Hatvani­ utca felől jött, lassan sé­tálva. Ac­ázkőben végződő ébenfapálcájára támaszkodott és m­eg-megállt séta közben, mint aki egyáltalán nem törődik azzal, ami körülötte az utcán történik, mint aki észre sem veszi, hogy emberek járnak körülötte a flaszteren. Az emberek pedig kitértek előle, utat nyitottak neki nagy reverendával. — Dér herr Gráf Széchenyi, — magyarázza egy csibakozó purger annak a tagbaszakadt, vörösképű marhakereskedőnek, akivel éppen üzleti ügyeket tárgyalt az ablak mellett álló kicsiny asztalnál. A vidéki marhakereskedő kidülledt szemekkel bámult az ablakon át a szórakozottan tovahaladó eleven gróf után. (Jövő vasárnap folytatjuk.) 1929 április 6. A FRISS ÚJSÁG VASÁRNAPJA Szabadság, szerelem... Petőfi Sándor regényes élete Írta: Balassa Imre 18 Hiába volt a küzdelem a halállal az élet­ért. A költő gigászi lelke, irtóztató, égrelázadó dühében és fájdalmában bírókra kelt a halállal, amely már karjaiba vette zsákmányát. Hiába, mindhiába! Istenek nem vagyunk! A csipkés szemfödő mindörökre elfödi az alvó arcát a földi világosság és Petőfi szemé­nek világossága elől. A fiuk, az ifjú írók mind-mind eljöttek Etelka temetésére. Ott van a Pilvax-asztal han­gos népe csöndesen. Petőfi fájdalmát, egzaltált, kétségbeesését annyira tisztelik, hogy úgy kísé­rik ki Csapó Etelkát a temetőbe, mintha Pe­tőfi menyasszonyát kísérnék. Tudják ők jól, hogy mindez csak a költő képzeletének tébo­lyult játéka, de ők engedelmeskednek még a játéknak és a tébolynak is. Fekete magyar ru­hában, kezükben fáklyával kísérik a költő képzelt kedvesét végig a városon, a václuti te* mető felé. A lobogó fáklyára, a koporsó fekete leplére, Petőfi fedetlen meredek homlokára hópihék szállnak. Az ég virágot szór a gyászmenetre. A HALOTT KEDVESE. Nincs gyógyulás, nincs enyhülés. Úgy tapi-marja magát, mint a megtébolyió­dott. Ha valósággal szerette volna az élő Etel­­kát, ha az valósággal szerette volna őt, talán fájdalma kevesebb volna és nem is lenne ilyen viharos. Ez a képzelt szerelem az egzaltáció ör­vényei felé ragadja lelkét és beteg képzeletét. Kiszínezi azt, ami lehetett volna. Éjjel, magá­nyos ágyán fetrengve, míg a holdvilág kísérte­teket rajzol párnájára, képzelődik. A ki nem elégült ifjú élet most éli ki magát. Most tóma Kezükben fáklyával kísérik a költő képzelt kedvesét a Váci-úti temető felé.

Next