Friss Ujság, 1929. április (34. évfolyam, 74-97. szám)
1929-04-07 / 78. szám
VI. A FRISS ÚJSÁG VASÁRNAPJA 10.yji jj' ntfuymjTW*TMTM"1*1 1929 április T. w»a3aa^*ssg»*n^ — Multkorjában, — toldja meg a szót Vajda, — éjfél után fogta el a temetőbakter. Azt hitte, hogy halottrabló, be akarta kisértetni. — Ki kellene gyógyítani ebből a beteges ábrándból. Most toppant be Petőfi. Először van itt Etelke halála óta. — Hanán jöszi — kérdezi Jókai. — De Petőfi nem is felelhet, mert egy síri hang, a Lisznyai Kálmáné, komikus műpátosszal felel helyette: — Etelke sírjától! — Disznók, barbárok vagytok, gazemberek! — ordit Petőfi magából kikelve, azzal elrohan és bevágja maga mögött az ajtót. Jókai gyöngéd lelke mindjárt megszánja szegényt. Szemrehányóan néz a pajkos Lisznyaira: — Nem kellett volna, Kálmán... Ez nagyon kegyetlen volt! — Ki akarom gyógyítani, Jócy. Nevetségessé válik! — Valami jóféle úfféle, új szerelem kéne, — javasolja Degré, aki a szerelemre is azt a jelzőt mondta, amit a latakia-dohányra. De vannak, akik megint csak azt mondják, amit általában mondani szoktak róla,hogy ő nem is tud komolyan szeretni. Csak képzelődik. Magát a szerelmet, magát a szenvedést szereti, annak tárgyát nem is válogatja. Szegény fia! Még leghívebb barátai, lángeszének őszinte csodáiéi is mennyire félreismerik. Igaz, ő belezavarodik a saját szenvedélyének hevességébe, de csak azért, mert emberfölötti lángolása, gyöngédségének mérhetetlen gazdagsága nem találta még meg azt a nőt, akire méltán pazarolhatná szépséges szívének ezeregyéjszakái kincseit. Ő hát a szűz szálak csókjáról álmodik és nem jut neki más, mint egy-egy konyhaszagú ölelés, vagy céda csók. Boldog otthonról álmodik, szép, egyszerű, polgári álmokat. Három szobáról, csinos, hűséges feleségről, gügyögő apróságról. És kacér, üreslelkü nők hideg mosolyát kapja. Nyurga, esetlen. Társaságban gyakran szótalan Sándorunk nem tetszik a nőknek. Egyikmásik azért kedves hozzá, hogy a poéta szép rigmust írjon az emlékkönyvébe, amit aztán mutogatni lehet a kékfrakkos udvariénak. Van, aki azért mosolyog rá, a színésznő-féle, mert Petőfi Sándor végre is szerkesztő úr, újságíró és az elismerő kritika szükséges valami. De már megszületett az, akinek egyszer egy kicsit mégis tetszeni fog. Sándor nemsokára kelleni fog valakinek. A kegyetlen sors nem fogja ettől a valakitől megkímélni. VALAKI ELMEGY A KÁVÉHÁZ ELŐTT Alfréd, az irodalom barátja, a Pilvax nevezetességeinek bizalmasa, nagyon el volt keseredve. A kassza mögött, az üvegfal mögé húzódva öntötte ki szívének minden fájdalmát és keservét Jókai Mórnak. — Kérem, szerkesztő úr, régen dolgozom A szakmában, becsületes ember vagyok, nem mai gyerek, de ezt nem lehet bírni. Szerkesztő úr, én úgy éljek, hogy ezt nem lehet bírni! Kérem, én családapa vagyok, nekem öt neveletlen gyerekem van... Azt tetszik tudni, hogy én az irodalmat szeretem, én a tekintetes iródizaknak nagy tisztelője vagyok, nincs is nálam nagyobb, de én ezt a kreditwirtschaftot tovább nem biróra. Kérem a lássan, én nem akarom, hogy pletykaság legyen belőle. —■ Alfréd ennél a mozdulatnál titokzatosan körülnézett, hogy nem hallgatja-e őket valaki. — Kérem, a Vajda úr két hónapja mindent aufschreibolytat. Nem tudok tőle kapni egy húszast sem. Hát jó, kérem, nincsen neki állása, de legalább valamit törlesztene! Hát kérjen kölcsön a Dobsa úrtól, az most kapott megint hazulról pénzt. És kérem, a Litkey úr is, ha az ember kéri tőle a pénzét, mindjárt dadogni kezd. Pélffy úr nem mondom, nehezen fizetett, de fizetett. Hanem én, szerkesztő úr, én ezt nem birom tovább. Én elmegyek kérem szépen vendégnek, mert a pincérmesterséget nem birom. Szegény Jókai, aki szelídlelkű ember volt, nem akarta félbeszakítani Alfréd panaszait, de nagyon kényelmetlenül érezte magát. Égszínkék szemében mély részvétet olvasott Alfréd, aki egyébként szürkülő hajú, sovány kis öregecske legény volt és mert részvétet olvasott és mert nem volt lélekbúvár, nem vette észre azt a toporzékoló idegességet, amely a kék szemen túl ficánkolt szegény Jókaiban. Ezért verte csapra másodszor is a szivét és folytatta — Kérem, tessék elhinni, a legrendesebb fizető a Petőfi úr. Nem mondom, ő is adós inas rád, de ha kap egy kis előleget az Emich urnál vagy egy kis álientót vesz föl a Divatlap nál, mindjárt fizet, mint egy katonatiszt. A kerek asztal lármája megcsendesedett egy pillanatra ott elől. A fiúk érdeklődve néztek ki az üvegablakon át az Úri utcára. Valaki ment arrafelé. Magas termetű, előkelő úriember volt, fekete kabátban, gondosan megkötött selyemecharpával a nyakán, laposszélű szürke cilinderrel. A Hatvani utca felől jött, lassan sétálva. Acázkőben végződő ébenfapálcájára támaszkodott és meg-megállt séta közben, mint aki egyáltalán nem törődik azzal, ami körülötte az utcán történik, mint aki észre sem veszi, hogy emberek járnak körülötte a flaszteren. Az emberek pedig kitértek előle, utat nyitottak neki nagy reverendával. — Dér herr Gráf Széchenyi, — magyarázza egy csibakozó purger annak a tagbaszakadt, vörösképű marhakereskedőnek, akivel éppen üzleti ügyeket tárgyalt az ablak mellett álló kicsiny asztalnál. A vidéki marhakereskedő kidülledt szemekkel bámult az ablakon át a szórakozottan tovahaladó eleven gróf után. (Jövő vasárnap folytatjuk.) 1929 április 6. A FRISS ÚJSÁG VASÁRNAPJA Szabadság, szerelem... Petőfi Sándor regényes élete Írta: Balassa Imre 18 Hiába volt a küzdelem a halállal az életért. A költő gigászi lelke, irtóztató, égrelázadó dühében és fájdalmában bírókra kelt a halállal, amely már karjaiba vette zsákmányát. Hiába, mindhiába! Istenek nem vagyunk! A csipkés szemfödő mindörökre elfödi az alvó arcát a földi világosság és Petőfi szemének világossága elől. A fiuk, az ifjú írók mind-mind eljöttek Etelka temetésére. Ott van a Pilvax-asztal hangos népe csöndesen. Petőfi fájdalmát, egzaltált, kétségbeesését annyira tisztelik, hogy úgy kísérik ki Csapó Etelkát a temetőbe, mintha Petőfi menyasszonyát kísérnék. Tudják ők jól, hogy mindez csak a költő képzeletének tébolyult játéka, de ők engedelmeskednek még a játéknak és a tébolynak is. Fekete magyar ruhában, kezükben fáklyával kísérik a költő képzelt kedvesét végig a városon, a václuti te* mető felé. A lobogó fáklyára, a koporsó fekete leplére, Petőfi fedetlen meredek homlokára hópihék szállnak. Az ég virágot szór a gyászmenetre. A HALOTT KEDVESE. Nincs gyógyulás, nincs enyhülés. Úgy tapi-marja magát, mint a megtébolyiódott. Ha valósággal szerette volna az élő Etelkát, ha az valósággal szerette volna őt, talán fájdalma kevesebb volna és nem is lenne ilyen viharos. Ez a képzelt szerelem az egzaltáció örvényei felé ragadja lelkét és beteg képzeletét. Kiszínezi azt, ami lehetett volna. Éjjel, magányos ágyán fetrengve, míg a holdvilág kísérteteket rajzol párnájára, képzelődik. A ki nem elégült ifjú élet most éli ki magát. Most tóma Kezükben fáklyával kísérik a költő képzelt kedvesét a Váci-úti temető felé.