Friss Ujság, 1929. május (34. évfolyam, 98-120. szám)
1929-05-26 / 117. szám
VI. TBntmr A FRISS ÚJSÁG VASÁRNAPJA 1929 május 20. mintsem a sivatag királya, a levél második átolvasása után odaáll a tükör elé, elkezdi pofozni magát és sírva ismétli a levél szemrehányásait: „Te ronda fráter, hát megérdemled őt? Hát mondd, megérdemled ezt a fehérlelkű angyalt, ezt az Istennőt, ezt az égi királynőt, akit az Isten jókedvében teremtett? Egész életedben vezekelned kell a könnyekért, melyek most érted omlanak." Azzal már megy is vezekelni szegény. És vezekelni fog egy életen át. Egy életen át, amikor már nem az istennő könnyei omlanak, hanem az ő sós férakönnyei. Ebben az időben olvassa kipiruló arccal, visszatérő derűvel és boldogsággal az erdődi várkisasszony az Életképekben: Kit feledni vágytam S már-már elfeledtem,, Oh, leány, miért tűnsz föl Újra képzeletemben? Miért tűnsz föl újra Piros orcáiddal, Fekete szemeddel Fekete hajaddal? Miért jut eszembe Dús lelked kincstára, Mely hét színben játszik Szivárvány módjára, Melynek ellenállni Hasztalan törekvés, Mert bűvös háló az. Honnan nincs menekvés. Ez bujkál Sándor lelkében, ez a vándorló, föl-fölbukkanó melódia, ez az újra megszinesedő ábránd, mialatt a jezsuiták lépcsőjén felfelé kocognak egy nyári éjszakán a Várba: Sándor és Jókai. Ez az éji séta a Jókaiakarata volt. Ő cipelte magával Sándort a romantikus, régi vár felé, ahol az ő képzelete részegen bujdokol utcáról-utcára, benépesítve a régi köveket múlt idők kisérteteivel. — Nézd, Sándor — és végigmutatott egy holdsütötte sikátoron, kicsiny, hallgatag, vaskosaras ablakok, bezárt néma kapuk között. — Nézd, Sándor. Mintha e kövek között már megszűnt volna minden élet. A múlt kriptája ez. De a kövek nagyon beszédesek. Lépéseik furcsa visszhangot vertek az otromba köveken. A holdvilág elbújt egy ezüstfelhő mögé és elébük állott a Csonkatorony óriás árnyéka. — Nézd, Sándor, milyen véresek ezek a kövek. Vér feketéllik rajtuk. Szivek és életek porladnak bennük. Egy szélkakas nagyot csikordul, mintha régi zsoldos katona káromkodna a vártán. A holdvilág nyájas, kerek képe megint tisztán úszott az égi óceánban. Ezüst színüsz volt a házaknak, a tetőknek. Egy vaskosaras ablak mintha csöndesen megnyílt, meg újra becsukódott volna. Valahol a hátuk mögött egy kapu csapódott nagy dörrenéssel. — Nézd, Sándor — ragadta meg a karját Jókai.— Két orgyilkos lopózik utánunk, nézd, ott a sarkon! Látod? A falhoz lapulva. — Az árnyékunk az, Marcikám — felel neki kedvetlenül Sándor, aki nem a multidőkben mélázik, hanem túl a Tiszán, az erdődi lankáson pihen ábrándozó lelke egy fehér csipkeágyon, két lehunyt, selyempillás szemen. Kopp, kopp — lépések konganak mögöttük. Kopp — most meg előttük. Megállnak. Jókai a fülébe súgja: — Hallod? Kopp, kopp — most mintha a szomszéd utcából hangzanék! Körülnéznek. Ki jár erre? Ki jár amarra?] Innen, onnan, meg amonnan egyenletes lépések zaja veri" föl a csendes sikátorokat. A halott kis ódon házak közén, mintha kiszálltak volna sírjukból a régi, régi őrjáratok mind és mennének és kopognának és dobognának és csörögnének a régi utcákon, járva régi útjukat a kisértetek óráján. Tizenkettőt üt az óra Boldogasszony tornyában. Halk szellő kúszik végig az ereszek mentén. Megnyikordulnak rá az esőcsatornák. Az öreg házak mintha nyujtóztatnák köszvényes tagjaikat. Ott állnak már az alvó Pest fölött, a halászcéh bástyáján. Alattuk mély, fekete, tikkadt csöndben alszik a város. Keblét aranyhímes selyemszalag osztja ketté: a kanyargó Duna, melyben az ég csillagai tükröződnek. Mintha egy szem rubin és egy szem smaragd úszna lenn a Dunán. Az két lámpa lesz. Valami öreg dereglye. Nem látni belőle mást, mint a mozgó két fénypontot. Egy szem smaragdot, meg egy szem rubintot. De Sándor, amint néz, néz öszszefont karral, összeráncolt homlokkal a mélység felé, állván a bástya peremén, mintha át akarná fúrni végtelenségben járó tekintete a sötétség áthatolhatatlan falát, mintha látná a dereglye végén a kormányost, félig álomban, amint rákönyököl a kormányrúdra és hazagondol a Vág völgyére, ahol a kis család még alszik... Azután még jobban előreszegezi a fejét, még jobban beletúrja tekintetét az éjszakába. — Itt van, érzem, itt alszik, itt lélekzik alattam. Nem látok belőle semmit, de tudom, hogy itt van... Sok, sok ház, paloták és kunyhók, templomok és törvényházak, iskolák és börtönök, ispotályok és mulatóházak... Itt van mind ebben a feketeségben. Mennyi ember van bennük, hány szív dobog bennük, hány sóhaj emeli a tetőket! Ebben a feketeségben mennyi szenvedés, mennyi szenvedély, mennyi öröm és mennyi gyűlölet piheg itt alattam. A városon túl, amerre a Rákos mezeje terül széjjel, a fekete ég selyme végighasad,mintha késsel vágtak volna belé. Virrad. (Jövő vasárnap folytatjuk.) a Friss Újság -szercNyTÁigA Szabadság, szerelem... Petőfi Sándor regényes élete Írta: Balassa Imre 20 Nos hát, a helyi sajtó, a vármegyei közvélemény, azaz hogy Jezerniczky vette szájára Júliát. Ő állította, hogy Szatmáron hallotta bizonyos Komoróczy nevű felvidéki úriembertől, aki Pestről jött a gyorskocsin, hogy Petőfi a Pilvax kávéházban fűnek-fának mutogatta Júlia naplóját. Persze, hogy a dámákat igen érdekelte az is, hogy mi minden titkos van a Szendrey-leány titkos naplójában? Enről aztán izgató részleteket súgott-búgott a dámák fülébe Jezerniczky. Csak arra kérte mindegyiket, hogy tovább ne mondja, amit hallott, mert ő nem szereti a pletykaságot. Egy zimankós este Szendrey papa azt mondta Júliának: — Most már éppen elég, lányom. Annak a csellengő Jezerniczkynek megüzentem, hogy fogja be a lepényfesőjét, hagyja abba ezt a pletykaságot, mert letöröm a derekát. De most’ már neked is azt mondom, Juliska lelkem, hogy te is hagyd abba azt a cingár poétát. Ha kitavaszodik, elviszlek külországba utazni. Elviszlek én Bécsbe, még Párizsba is. Meglátod a tengert. Úgy kiszellőztetem a buksi fejedből azt a poétát, hogy nyoma se marad. A buksi fejben, amely szellőztetésre várt, hogy a poétának nyoma se maradjon benne, ezalatt lángot vetett ez a szó: Párizs. A nagyravágyó kicsi lélekben messze városok déli bábja kezdett ragyogni. Az akácfák és a poros országutak, a nagykárolyi zsúrok és a szatmári megyebálok fitymáló kis széplelke egy percre most elfelejtette Jezerniczkyt, es a poétát, Uray Bandit, a pletykát, ami annyi álmatlan éjszakát okozott és karikákat vájt a szeme alá. Mindent elfelejtett a kis háládatlan. Ha pediglen szavamnak nem volna foganatja.„ 1929 május 26. A FRISS ÚJSÁG VASÁRNAPJA.