Friss Ujság, 1929. július (34. évfolyam, 146-171. szám)

1929-07-07 / 151. szám

IV. A FRISS ÚJSÁG VASÁRNAPJA 1929 Julius 1. tette a nyakravalóját? Hol van c­sapka, meg a kesztyűt A kardját talán odahaza felejtette? — Tábornok úr, én eddig kard nélkül és nyakravaló nélkül is jelentős szolgálatot tet­tem a hazának. — Nem kétlem, százados úr. De ha ön ka­tona, akkor a kardjával tegyen szolgálatot a hazának. A hadügyminiszter elé ilyen módon nem lehet odaállani, százados úr! Vagy katona, vagy civil az úr. Senki se kérte vagy paran­csolta, hogy katonának álljon. Sándor, akinek nagyon a begyében voltak a tábornokok, hiszen csak az imént eszett össze Vetter tábornokkal, a hadügyminiszter helyettesével, aki nagyon kurtán bánt vele a kard meg a kesztyű miatt, már-már azon volt, hogy valami súlyos fegyelemsértést­ kövessen el. De a tábornok, aki nagyon szelíd hangon leckéztette, olyan kedvesen és jóindulattal né­zett rá, hogy ez a tekintet egészen leszerelte. Nyugodtan hallgatta Mészáros Lázárt, aki most odalépett elébe, vállára tette a kezét, mé­lyen a szemébe nézett és igy folytatta: — Kedves uramöcsém, mért vágyódik maga hadi babérokra? Nem való az magának! Maga poéta. Egy verse, egy harci dala többet ér, mint két frissen fölszerelt dandár. Magára szüksége van a hazának, uramöcsém, kár volna magáért, ha leterítené valami ostoba golyób is. Mert hogy az nem nagyon válogat abban, hogy Kanász Miskát küldi-e a másvilágra, avagy Petőfi Sándort. Ugyan, menjen haza, írjon szép verseket, udvarojon szén nejének és hagyja abba ezt a hadi pályát! Sándor már egészen megbékélt a generális­sal, aki számonkérte az előbb a nyakravalóját és a kardját. Eszébe jut, hogy ez az öregúr kö­zönséges közbaka volt mint ő. És milyen ma­gasra vitte már a császári ármádiában, ma­gyar ember létére! Nem kicsiség az! -Én a nép fia vagyok, tábornok úr. Egy-­­­szerű emberek gyereke, úgy mint ön. Becsülöm­­ önben azt, hogy alacsonyról ilyen magasra emelkedett. Megfogadom a tanácsát, abbaha­gyom a katonai pályát. Egész megbékülve ment hazafelé. A Kis­ Péterfián szembejött vele, gyapjúsállal a nyaka körül, kezében óriási piaci kosárral Jókai. A piacról jött és vitte haza az elemózsiát, Dudás szűrszabó házába, ahol Róza ifiasszony, föltűr­­ve formás, ezerszer megcsodált karján a ruhát, Dudásné asszonysággal egyetemben sürgölő­dött a konyhán. Ugyancsak ki kellett tennie magáért, mert nemcsak a Móric gyönge gyom­rát kellett jól tartani, de volt neki még kosztosa is, aki gyönge gyomra volt. Erre is vigyázni kellett A kosztos pedig drága és megbecsült­­ jószág volt a nyomorúságnak ezen a télen, mi­kor neki nem volt keresete, mert odahagyta Pestet és a Nemzeti Színházat, Móric zsebéből meg régen elfogyott az a száz pengő, amit Pálffy Albert adott kölcsön az útra, a Közlöny szerkesztéséről pedig éppen most kellett le­mondania békepárti cikkei miatt Úgy esett a dolog, hogy Kossuth magához hivatta, ször­nyen lehordta őt, mert az országgyűlésben a kormányt támadták a radikálisok a békepárti cikkek miatt. Ezt a lehordást még csak eltűrte a nagy férfiútól. De mikor az fölébe rendelte mint cenzort a rosszmodora és tehetségben Jósika bárót, akkor betelt a pohár. Most abból élnek, amit a kosztos fizet. Petőfi százados úgy tesz, mintha nem lát­ná Jókait. Nagyon tartják a haragot egymás­sal. Igaz, hogy régen kibékültek volna, ha két asszony nem állana közibéjük. Vagy talán csak egy asszony áll közöttük? Júlia retten­tően féltékeny volt azért, mert Laborfalvy Ró­zát, aki híres asszony volt anélkül is, hogy Jókai né lett volna, mindenütt megbámulták Debrecenben, ahová csak ment. Őt kevésbbé ismerték és ez rettentően bántotta a hiúságát. Állandóan tüzelte, ugratta Sándort Jókai el­len. A gúny éles nyilait lövöldözte „Labor­falvy Móric" felé, aki egy erélyes asszony piros papucsa alatt görnyedez. Sándort köny­­nyű volt fölh­áborodásra ingerelni a papucs­hősök ellen, mert ő, a világ egyik leggyöngé­­debb papucshőse, meg volt arról győződve, hogy nem az. És így szörnyen megvetette azokat, akiket annak tartott. Sándor befordult a Harmincad­ utcába, az Ormos-házba. Itt éltek meglehetős szűkösen Júliával és a kicsi Zoltánnal, aki a nagy vi­har közben megszületett. Zoltánka megszületett! Volt már neki felesége, volt már neki gyermeke. Csak éppen békés otthona nem volt. És csak éppen, hogy boldog nem volt. Ebben az időben Szendrey mama ott la­kott velük. Erdőd körül nagyon gyülekezett az oláhság, jónak látta hát az egész Szendrey­­család, ha beköltözik Debrecenbe. Nem laktak ugyan közös lakásban, csak egy házban, Or­mos szabóéknál. De azért Szendrey mama ott élt egész nap a lánya körül. Különösen mi­óta a kicsike megszületett, ő parancsolt a konyhán, ő vezette a háztartást, ő pólyázta és ringatta a kicsikét, első, egyetlen unokáját. A bozontos szemöldökű Szendrey papa néha bement megnézni az unokáját, de csak olyan­kor, amikor Sándor nem volt otthon. A vejé­­vel nem tudott megbékülni. Ha Sándor látta volna, amint karjára ve­szi a kicsikét, dajkálja, énekel neki, a leve­gőbe emeli! Hogy nézett rá ez a kemény, ko­mor sötét szem! Ez a szem, melyet Sándor csak kegyetlennek, gonosz indulattal sötétnek látott. Ha úgy akarta volna a sors, hogy egy­szer váratlanul toppanjon be a szobába és meglepje a nagyapát az unokájával, az ő kis­fiával, minden másként fordult volna. De az ő sorsa ezt nem akarta. Petőfi Sándor soha­sem látta meg a Szendrey Ignác szelídebbik képét, ők soha, soha egymás iránt meg nem enyhültek. Sem életben, sem halálban. Ebben az órában Vörösmartyék vannak látogatóban Júliánál. Annak a haragos és bot­rányt keltő versnek "a mérgét már régen ki­dobta szívéből ez a nagy, nemes és tiszta em­ber. Petőfi, akit első lépéseiben ő segített, csúnyán sárba taposta nevét, nagyon-nagyon megbántotta őt. De Vörösmarty nem haragu­dott rá, könnyen megbékült vele. Nem tudjuk, melyiknek esett jobban ez a békesség. Várjon nem éppen Sándornak-e, aki hirtelen haragú volt, politikai indulataiban féktelen, de nagyon tele volt nemes érzéssel, hálával, hűséggel, ő volt az, aki legjobban sajnálta Vörösmarty Miháyhoz írott versét. Csak nem, vallotta meg, hogy sajnálja. Miska bácsi a sirdogáló Zoltánkát dajkálja abban a percben, mikor Petőfi vidáman fütyö­­részve belép és ledobja a köpenyét, sapkáját az ágyra. — Mit gondoltok, kivel találkoztam? El­áruljam? Hát senki mással, mint Laborfalvy Móriccal! Még pedig milyen állapotban! Si­ralmas egy figura. Úgy be volt pólyálva, mint valami göthös vénkisasszony. Biztosan az urat már mint Róza, parancsolta meg neki, hogy le ne vesse a sált a nyakáról, még ha csak úgy szakad is róla az izzadság. Hát nem is vette le az istenadta! Gondoljátok csak el, piaci kosarat cipelt a karján! Őt küldi az asz­­szony bevásárolni a piacra. Nevetett. Kinevette csúfondárosan szelíd és igaz barátját. Vörösmarty nem nevetett vele. Csak Júlia. Azután Sándor elhallgatott. Hirtelen. Mintha elvágták volna a kedvét. Keserűnek érezte a szája izét. Júliának valami frivol ötlete támadt a Jókai-házaspárra gondolva. Ms Hingta Lanté­nak. Mind a ketten szívből kacagni kezdtek, de a világért el nem árulták volna férjeik­nek, hogy min nevetnek annyira. — Mit végeztél azzal a vaskalapos totya­­kossal? — kérdezi Sándort Júlia. — Nem rossz ember az, lelkem. Barátsá­gos, derék, magyar ember! — Kineveznek őrnaggyá? — Már alig hiszem. Leteszem a kardot, Juliskám. Nagyon lelkemre beszélt. Azt mon­dotta, nem­ való nekem a hadi pálya. Költő vagyok én. Az a kötelességem, hogy jó verset írjak. Júlia fölszisszen, mintha vipera csípte volna meg. — Mit mondott neked? Hogy mert így be­szélni veled? Egy Petőfivel! — Nincsen abban lelkem semmi rossz, amit mondott. Igaza van. — Persze, hogy igaza van, — erősítgeti Miska bácsi, aki letette már Zoltánkát. — Nincsen igaza, — toporzékolt Juliska, — nincsen igaza! Az én uramat nem lehet így leckéztetni. Mit szólnak majd Pesten, ha még egyetlen csatában se vett részt? Megint anyám­asszony katonájának nevezik. Egy Petőfit ne ócsároljon senki! Laura nem vesz részt a vitában, mert köz­ben Zoltánka megint pityeregni kezd, mire ő kiveszi a tulipántos paraszti bölcsőből, aztán csucsujgatni kezdi. De Miska bácsi annál in­kább erősködik. — Már megengedjen, húgom, de egy Pető- B­edvet uramöcském, mért vágyódik maga babérokra? Miska bácsi a sirdogáló Zoltánkát dajkálja 1929 július 7. A FRISS ÚJSÁG VASÁRNAPJA V.

Next