Friss Ujság, 1933. július (38. évfolyam, 146-171. szám)
1933-07-01 / 146. szám
acélvázas, tornyos épület, amelynek a toronyban elhelyezett óriás kerekeiről csukló vastag acélkötélen szalad le a föld mélyébe a hosszú vaslift, amelynek fenekén két-három méter hosszú keskeny iparvágány húzódik végig. A csille számára., Hallgatag, komor liftkezelő pipázik mellette. — Ebben a bányában még nem volt szerencsétlenség. Legalább is ilyen komoly veszedelem soha, — mondja lassan és megfontoltan. — Amott igen. És kurta pipájának szárával egy közeli dombra mutat. A domb alig látszik a záporfüggöny alatt. — Négy évvel ezelőtt a hörnyei frungária-bányában. Az összelejtésnél. Négy ember veszett oda. Egy mérnök érkezik a lifthez. Vízhatlan ruhában, patkós, magas szára csizmában, szemére húzott furcsa bányász kalappal. Kezében bányamécs. Szótlanul beáll a sínek közé. A liftes megnyom egy gombot és különös síró bugás hallatszik. Lentről, az aknából még komorabban hangzik vissza a válasz. Fentről , újabb három szaggatott bugás jelzi, hogy „személy“ száll le az aknába. A lift csikorogva indul meg. — Jószerencsét! — köszönt a liftes. — Jószerencsét! — hangzik a válasz és a mérnök, a lift, a halvány mécs lassan-lassan száll lefelé a fekete mélységbe, 2110 méterre a föld alá. Jószerencsét! A szél susogja, a zápor kopogja: Jószerencsét!... Lent tizenegy emberért folyik a küzdelem életre-halálra: jószerencsét... A liftes megint megfordítja a pipája szárát és egy másik dombot mutat. Ott, az alatt, a régi Erzsébet-akna alatt, ott történt a szerencsétlenség. A pillantásommal igyekszem felmérni a távolságot és kitalálni az aknaszáj függőleges kürtőjétől a föld alatt húzódó tárnák vonalát, a jobbra-balra elágazó mellékjáratokat, siklókat, ferde meneteket, amerre a csákányos emberek verejtékes munkával dolgozzák be magukat a fekete gyémánt után és talán a halál elébe. A lift kürtje megint húg és néhány másodperc múlva nagyot zökken-csattan az acél csapóajtó. Két ember érkezett. Az egyik úgy áll bent a liftben, a falnak támaszkodva, mint egy elgörbült nádpálca és sápadt zöld színű arca a mellére csuklik. Egy másik támogatja ki a levegőre. — Mi történt — kérdi a liftes. — Beleesett a vízbe, — feleli a másik és valósággal ölben cipelve viszi ki a liftből a társát. — Semmi újság! — Semmi. Odalent folyik a mentési munka. Mentési munka? Mit mentenek? Azt a tizenegy embert? Akiről szerda déli negyed tizenkét óra óta semmi hír? Mindenesetre ötven ember állandóan keresi őket. A szivattyúk dolgoznak. Csütörtök délelőttig ezernyolcszáz köbméter vizet szivattyúztak ki. De szivattyúk feje eldugult, mert a víz iszapos, salakos. Az iszapban már 170 méter vájatot vágtak arrafelé, ahol a tizenegy embert sejtik. Irtózatos lassan halad a munka, hiszen vigyázni kell, hogy újabb emberélet ne essen áldozatul. Az elöntött bányában a mérnökök vezetésével lépésről-lépésre újabb és újabb akadályokat kell leküzdeni, mint holmi selyemszalagokat gombolyította össze. A víz pedig a széttört, letépett betonfal-darabokat és a kitépett támlaoszlopokat egyforma erővel sodorta magával. Az egyik torlasznál hirtelen megállóit az eltűnt Trizna Gáspár testvére, Trizna Gusztáv. — Én megyek, én nem hagyom a testvéremet. Meg kell keresnem. A víz már nyakig lepte el, mikor társai el tudták hurcolni Kovács mérnök segítségével És akik feljöttek, megint leszállottak. Menteni, harcbaszállni a vízzel, azzal a megvadult elemmel, amely ezt a bányát 1923 óta, — amióta megnyitották, — állandóan veszedelmes munkahellyé avatta. A fölötte levő Erzsébet-aknát is életveszedelmes volta miatt tömték be. Malmossy aagafőtanácsos, a mentési munkák egyik vezetője (balról) Herényi Miklós főszerelő jelentését hallgatja (középen). Jobbszélen áll Herényi Frigyes bányász, akit az utolsó pillanatban mentettek ki az iszapból, amely már nyakig lepte el. li Betör a viz Mi történt tulajdonképpen. Pontosan, végérvényes hitelességgel megmondani még senki sem tudja. Szerdán reggel hat órakor rendesen szálltak le műszakra az emberek. Mielőtt leszálltak, mindnyájan imádkoztak a bányakápolnában védszentjükhöz, Szent Borbálához Közöttük ott volt Albrecht Vencel 47 éves vájár, nős, két gyermek apja; Marnok István 34 éves vájár, nős, 4 gyermek apja; Rieholm Janós segédvájár, fiatal házas Drevenka Pál 25 éves csillés, fiatal házas; Patta Ottó 23 éves segédvájár, nős egy gyermek apja; Szőcs János 32 éves csillés, fiatal házas; Szlávik Mihály 21 éves csillés, nőtlen. Ezek Pilisszentiványiak. Valamennyien több éve dolgozak a bányában. Velük volt még Csernek Ignác 58 éves idős vájár, két gyermek apja, aki 12 éve dolgozott a bányában; Benendorfer Ferenc 28 éves vájár, két gyermek apja; Moráczi István 45 éves vájár, egy gyermek apja és Trizna Gáspár 20 éves csillés, aki kedden érkezett haza Salgótarjánból, halálos, nagybeteg apja mellől... Ez a négy ember vörösvári lakos volt. — Jószerencsét! — köszöntek kl a napvilágtól, csak úgy, mint a többiek, akikkel együtt összesen százötvenegyen szálltak le a műszakra. Lent nyugodt lélekkel haladtak előre a munkahelyükre. A tizenegy ember négy csoportra szakadt. Aztán nekiálltak, hogy megkeressék a vájárok a maguk öt-hat pengőjét, a csillések pedig a tíz-tizenkét fillért , csillénkint. Délután két órakor ért volna véget a munkaidejük. A felsorolt tizenegy embernek éppúgy, mint a többinek. Volt velük még egy tizenkettedik is, aki tizenegykor abbahagyta a munkát, felment az irodába és leszámolt. Ez az egy megmenekült. Háromnegyed órával később betört a víz. A víz, amely a tárna fölött és mellett összegyűlt a hegyoldalon, az éppen a víz- és tűzveszedelem miatt betömött és elhagyott Erzsébet-aknában. A több mint 3600 köbméter iszapos víz utat talált magának az aknába és irtózatos süvítő robajjal, mint valami megvadult szökőár robbant be a munkahelyre. Az ördögi és vérfagyasztó süvítés, a „súgás" végig zúgott a hosszú tárnákon és megállította azoknak a szívverését is, akik fent a napvilágon, messze a bánya környékén meghallották. — Betört a víz! — sikoltották lent a munkások. Eldobták a csákányt és rohantak visszafelé. A víz robbanó ereje pedig szennyes iszapáradatát villámgyorsan lökte utánuk. Tódult az ár és vele versenyt vágtatott az irtózatos erejű léghuzat. Megrakott, nyolctíz mázsás csilléket dobott a levegőbe a 18 légkörös légnyomás és egymásra torlaszolta őket. Az egyiket, mint valami könnyű flastromot felragasztotta az akntűrész plafonjára 11. A. síneket. 2 FRISS UJSAG 1933 július 1. szombat isten kezében Az aknalejárótól egy átázott Hegyi ösvényen elgyalogolok az Erzsébet akna betömött szájához. Csendőrök állnak ott egy kráterszerű üreg mellett, amely fölé gerendákból most ácsoltatott hidat a bányaigazgatóság. Szerdán reggel itt még zöldelő gyep volt, most tátongó kürtő, amelynek nem lehet a mélyére látni. Csak valami titokzatos vizzugást hallani lentről. Ez az üreg szakadt be, ennek a vizes, iszapos, salakos hordaléknak a súlya törte át a 25 méteres betonfalat, mely a betömött Erzsébet-aknát a Solymár-aknától elválasztotta. Ez a lavina tört rá a Solymár-aknára, a tárnákra és a folyosókra. Még szerencse, hogy a szivattyú kamrát nem öntötte el, mert akkor a katasztrófa még nagyobb méreteket ölthetett volna. Lipovics János bányaigazgató, Hurn Antal üzemvezető igazgató, Roderburg főmérnök, Kovács Sándor mérnök, Schener Róbert, a kerület képviselője, Zboray István főszolgabíró, Unger Máté Tilisszentiváni főjegyző az irodában tanácskoznak. Csütörtökön reggel hét órakorKovács mérnök mentőcsoportja kopogtatást vélt hallani az iszapfalon túlról. A bányászok szemében az öröm és a remény tüze gyulladt fel. Az egyikük kalapácsot ragadott. Nekiesett az iszapfal alá kúszó sínnek és teljes erővel verte a jelt: két hosszú, három rövid kopogtatás! Azután lélekzetvisszafojtva hallgatóztak. Semmi válasz. Ötször-hatszor megismétlik a hívást, de az iszapfalról tulnan nem jön válasz. Csak a túlfeszített idegek csaló játéka volt a kopogtató életjel, amit hallani véltek. A gépházzal szemben, az aknalejárat közelében kilenc asszony vár csöndesen sirdogálva, türelmesen és állhatatosan. Lesik a három óránként felváltott mentőcsapattól az új híreket. De semmi, semmi. Az övig sáros emberek fáradtan törlik homlokukat. De péntek reggel hét órakor Horavecz Gyula bányász egy törött csákányt talált lent a bányában a fatorlasz lebontásánál. A nyele teljesen szét volt forgácsolva. •— A Ferié volt, — mondja csendesen Besendorfer Ferencné, a mint a vasba vésett 1434-es szám bizonyítja. De ne mondjátok meg az asszonynak, hiszen ez a csákány még nem jelent semmit. Hátha eldobta menekülés közben, vagy nem is volt vele, amikor az ár betört. Bélus József bányamester a csákányt beviszi az irodába. Ahol hivatalosan még reménykednek, hogy hátha . . . Isten kezében vannak a szerencsétlenek. Pénteken délelőtt elhatározták, hogy a beomlott Erzsébet-akna felől is megkezdik a mentési munkát. Brandhuber Pál öreg bányász azonnal jelentkezik, hogy elsőnek megy le a betört aknába. Az öreg ajánlkozását egyelőre nem fogadják el. A munka túlveszélyes. Most már két helyről is ostromolják az iszaplavinát, de a helyzet így is reménytelennek látszik. Az Erzsébet-aknából először az öt-hat méter mély iszapot szivattyúzták ki óriási fáradtsággal. Azután leszállt egy mentőcsapat. Dolgoznak, de kevés reménnyel. Hiszen ezen az oldalon a betemetett bányát úgyszólván újonnan fel kellene tárni és a tárnafalak nélküli üreg menetét követni egyenesen életveszélyes. Nincs kizárva, hogy ezt a munkát abba is hagyják. If Egy kabátujj, agy sapka, egy karbidlámpa Pénteken délután két órakor erőszakkal hazaküldték Trizna Gusztávot, aki szerda óta alig aludt valamit. Trizna kétségbeesetten küzd az öccse életéért. Mint igazi hős. A katasztrófa előtt egy negyedórával lent a bányában még beszélgetett az öcscsével, akivel az ünnepre kis kirándulást terveztek. Trizna este hétig aludt, azután újra megjelent az aknában és leszálloit, hogy tovább dolgozzon a többiekkel együtt. Közben pénteken délután egy torlasznál egy vízhatlan kabát letépett ujját találták meg. Azonkívül egy sapkát és egy karbidlámpát. Ezekről nem tudták megállapítani, hogy kié volt, de a leletnek nem is tulajdonítanak nagy jelentőséget, hiszen a munkások a tárnában levetkőzve dolgoznak. Ha rajtuk lett volna a ruha, ahonnan a víz ezeket a ruhadarabokat lesodorta, őket is lehozta volna. A mentőcsapat előtt pénteken este még 75 méter iszapfal állott. Lépésről-lépésre újabb torlasz, amit a víz a betonfal törmelékekből, gerendákból, sínekből rakott egymásra. Minduntalan hat-nyolc métert kell előre fúrni, hogy meggyőződjenek, nincs-e a torlasz mögött valami nagyerejű betörő víz. De a víz folyása most már gyengébb és abban reménykednek, hogy ahonnan a víz folyik, ott levegő is lehet. Talán még lehet remény is. A munkások minden erejüket megfeszítik. Lehet, hogy már szombat reggel elérnek a munkások feltételezett munkahelyére. De lehet, hogy csak két-három nap múlva. Méterről-méterre változik a helyzet Pénteken este beszéltünk Huzén bányaigazgatóhelyettessel, aki a következőket mondta: — Mi természetesen a végsőkig reménykedünk. Hogy mikor tú