Friss Ujság, 1933. július (38. évfolyam, 146-171. szám)

1933-07-01 / 146. szám

acélvázas, tornyos épület, amely­nek a toronyban elhelyezett óriás kerekeiről csukló vastag acélköté­­len szalad le a f­öld mélyébe a hosszú vaslift, amelynek fenekén két-három méter hosszú keskeny iparvágány húzódik végig. A csil­le számára., Hallgatag, komor lift­kezelő pipázik mellette. — Ebben a bányában még nem volt szerencsétlenség. Legalább is ilyen komoly veszedelem soha, — mondja lassan és megfontoltan. — Amott igen. És kurta pipájának szárával egy közeli dombra mutat. A domb alig látszik a záporfü­ggöny alatt. — Négy évvel ezelőtt a hörnyei frungária-bányában. Az összelej­­tésnél. Négy ember veszett oda. Egy mérnök érkezik a lifthez. Vízhatlan ruhában, patkós, magas szára csizmában, szemére húzott furcsa bányász kalappal. Kezében bányamécs. Szótlanul beáll a sí­nek közé. A liftes megnyom egy gombot és különös síró bugás hal­latszik. Lentről, az aknából még komorabban hangzik vissza a vá­lasz. Fentről , újabb három szag­gatott bugás jelzi, hogy „személy“ száll le az aknába. A lift csiko­rogva indul meg. — Jószerencsét! — köszönt a lif­tes. — Jószerencsét! — hangzik a vá­lasz és a mérnök, a lift, a halvány mécs lassan-lassan száll lefelé a fekete mélységbe, 2110 méterre a föld alá. Jószerencsét! A szél su­sogja, a zápor kopogja: Jószeren­csét!... Lent tizenegy emberért folyik a küzdelem életre-halálra: jószerencsét... A liftes megint megfordítja a pipája szárát és egy másik dom­bot mutat. Ott, az alatt, a régi Erzsébet-akna alatt, ott történt a szerencsétlenség. A pillantásommal igyekszem fel­mérni a távolságot és kitalálni az aknaszáj függőleges kürtőjétől a föld alatt húzódó tárnák vonalát, a jobbra-balra elágazó mellék­járatokat, siklókat, ferde menete­ket, amerre a csákányos emberek verejtékes munkával dolgozzák be magukat a fekete gyémánt után és talán a halál elébe. A lift kürtje megint húg és né­hány másodperc múlva nagyot zökken-csattan az acél csapóajtó. Két ember érkezett. Az egyik úgy­­ áll bent a liftben, a­ falnak támasz­kodva, mint egy elgörbült nád­pálca és sápadt­ zöld színű arca a mellére csuklik. Egy másik támo­gatja ki a levegőre. — Mi történt — kérdi a liftes. — Beleesett a vízbe, — feleli a másik és valósággal ölben cipelve viszi ki a liftből a társát. — Semmi újság! — Semmi. Odalent folyik a mentési mun­ka. Mentési munka? Mit mente­nek? Azt a tizenegy embert? Aki­ről szerda déli negyed tizenkét óra óta semmi hír? Mindenesetre öt­­ven ember állandóan keresi őket. A szivattyúk dolgoznak. Csütör­tök délelőttig ezernyolcszáz köb­méter vizet szivattyúztak ki. De szivattyúk feje eldugult, mert a víz iszapos, salakos. Az iszapban már 170 méter vájatot vágtak arrafelé, ahol a tizenegy embert sejtik. Irtózatos lassan ha­lad a munka, hiszen vigyázni kell, hogy újabb emberélet ne essen áldozatul. Az elöntött bányában a mérnökök vezetésével lépésről-lé­pésre újabb és újabb akadályokat kell leküzdeni, mint holmi selyemszalagokat gom­bolyította össze. A víz pedig a széttört, letépett betonfal-darabo­­kat és a kitépett tá­m­la­oszlopo­kat egyforma erővel sodorta magával. Az egyik torlasznál hirtelen megállóit az eltűnt Trizna Gáspár testvére, Trizna Gusztáv. — Én megyek, én nem hagyom a testvéremet. Meg kell keresnem. A víz már nyakig lepte el, mi­kor társai el tudták hurcolni Ko­vács mérnök segítségével És akik feljöttek, megint leszál­­lottak. Menteni, harcbaszállni a vízzel, azzal a megvadult elemmel, amely ezt a bányát 1923 óta, — amióta megnyitották, — állandóan veszedelmes munkahellyé avatta. A fölötte levő Erzsébet-aknát is életveszedelm­es volta miatt töm­ték be. Malmossy aagafőtanácsos, a mentési munkák egyik vezetője (balról) Herényi Miklós főszerelő jelentését hallgatja (középen). Jobbszélen áll Herényi Frigyes bányász, akit az utolsó pillanatban mentettek ki az iszapból, amely már nyakig lepte el. li Betör a viz Mi történt tulajdonképpen. Pon­tosan, végérvényes hitelességgel megmondani még senki sem tud­ja. Szerdán reggel hat órakor ren­desen szálltak le műszakra az emberek. Mielőtt leszálltak, mindnyájan imádkoztak a bányakápolnában véd­szentjükhöz, Szent Borbálához Közöttük ott volt Albrecht Vencel 47 éves vájár, nős, két gyermek apja; Marnok István 34 éves vájár, nős, 4 gyermek apja; Rieholm Janós segédvájár, fiatal házas Drevenka Pál 25 éves csillés, fiatal házas; Patta Ottó 23 éves segédvájár, nős egy gyer­mek apja; Szőcs János 32 éves csillés, fiatal házas; Szlávik Mihály 21 éves csillés, nőtlen. Ezek Pilis­­szent­iványiak. Valamennyien több éve dolgozak a bányában. Velük volt még Csernek Ignác 58 éves idős vájár, két gyermek apja, aki 12 éve dolgozott a bá­nyában; Benendorfer Ferenc 28 éves vájár, két gyermek apja; Moráczi István 45 éves vájár, egy gyermek ap­ja és Trizna Gáspár 20 éves csillés, aki kedden érke­zett haza Salgótarjánból, halálos, nagybeteg apja mellől... Ez a négy ember vörösvári lakos volt. — Jószerencsét! — köszöntek kl a napvilágtól, csak úgy, mint a többiek, akikkel együtt összesen százötvenegyen szálltak le a mű­szakra. Lent nyugodt lélekkel ha­ladtak előre a munkahelyükre. A tizenegy ember négy csoportra szakadt. Aztán nekiálltak, hogy megkeressék a vájárok a maguk öt-hat pengőjét, a csillések pedig a tíz-tizenkét fillért , csillénkint. Délután két órak­or ért volna vé­get a munkaidejük. A felsorolt tizenegy embernek éppúgy, mint a többinek. Volt velük még egy tizenkettedik is, aki tizenegykor abbahagyta a munkát, felment az irodába és­­ leszámolt. Ez az egy megmenekült. Háromnegyed órával később be­tört a víz. A víz, amely a tárna fölött és mellett összegyűlt a hegyoldalon, az éppen a víz- és tűzveszedelem miatt betömött és elhagyott Erzsébet-aknában. A több mint 3600 köbméter iszapos víz utat talált magának az akná­ba és irtózatos süvítő robajjal, mint valami megvadult szökőár robbant be a munkahelyre. Az ördögi és vérfagyasztó süvítés, a „súgás" végig zúgott a hosszú tárnákon és megállította azoknak a szívverését is, akik fent a nap­világon, messze a bánya környé­kén meghallották. — Betört a víz! — sikoltották lent a munkások. Eldobták a csá­kányt és rohantak visszafelé. A víz robbanó ereje pedig szennyes iszapáradatát villámgyorsan lök­te utánuk. Tódult az ár és vele versenyt vágtatott az irtózatos erejű léghuzat. Megrakott, nyolc­­tíz mázsás csilléket dobott a le­vegőbe a 18 légkörös légnyomás és egymásra torlaszolta őket. Az egyiket, mint valami könnyű flastromot felragasztotta az ak­­ntűrés­z plafonjára 11. A. síneket. 2 FRISS U­JSAG 1933 július 1. szombat isten kezében Az aknalejárótól egy átázott He­­gyi ösvényen elgyalogolok az Er­zsébet akna betömött szájához. Csendőrök állnak ott egy kráter­­szerű üreg mellett, amely fölé ge­rendákból most ácsoltatott hidat a bányaigazgatóság. Szerdán reg­gel itt még zöldelő gyep volt, most tátongó kürtő, amelynek nem le­het a mélyére látni. Csak valami titokzatos vizzugást hallani lent­ről. Ez az üreg szakadt be, ennek a vizes, iszapos, salakos hordalék­nak a súlya törte át a 25 méteres betonfalat, mely a betömött Er­zsébet-aknát a Solymár-aknától elválasztotta. Ez a lavina tört rá a Solymár-aknára, a tárnákra és a folyosókra. Még szerencse, hogy a szivattyú kamrát nem öntötte el, mert akkor a katasztrófa még nagyobb mére­teket ölthetett volna. Lipovics János bányaigazgató, Hur­n Antal üzemvezető igazgató, Roderburg főmérnök, Kovács Sándor mérnök, Sch­ener Róbert, a kerület képviselője, Zboray Ist­ván főszolgabíró, Unger Máté T­i­­lisszentiváni főjegyző az irodá­ban tanácskoznak. Csütörtökön reggel hét órakor­­Kovács mérnök mentőcsoportja kopogtatást vélt hallani az iszapfalon túlról. A bányászok szemében az öröm és a remény tüze gyulladt fel. Az egyikük kalapácsot ragadott. Nekiesett az iszapfal alá kúszó sínnek és teljes erővel verte a jelt: két hosszú, három rövid kopogta­tás! Azután lélekzetvisszafojtva hallgatóztak. Semmi válasz. Öt­­ször-hatszor megismétlik a hívást, de az iszapfalról tulnan nem jön válasz. Csak a túlfeszített idegek csaló játéka volt a kopogtató életjel, a­mit hallani véltek. A gépházzal szemben, az akna­­lejárat közelében kilenc asszony vár csöndesen sirdogálva, türel­mesen és állhatatosan. Lesik a­­ három óránként felváltott mentő­csapattól az új híreket. De sem­mi, semmi. Az övig sáros embe­­r­ek fáradtan törlik homlokukat. De péntek reggel hét órakor Horavecz Gyula bányász egy tö­rött csákányt talált lent a bányá­ban a fatorlasz lebontásánál. A nyele teljesen szét volt forgá­csolva. •— A Ferié volt, — mondja csen­desen Besendorfer Ferencné, a mint a vasba vésett 1434-es szám bizonyítja. De ne mondjátok meg az asszonynak, hiszen ez a csá­kány még nem jelent semmit. Hát­ha eldobta menekülés közben, vagy nem is volt vele, amikor az ár betört. Bélus József bányamester a csákányt beviszi az irodába. Ahol hivatalosan még reménykednek, hogy hátha . . . Isten kezében van­nak a szerencsétlenek. Pénteken délelőtt elhatározták, hogy a beomlott Erzsébet-akna felől is megkezdik a mentési mun­kát. Brandhuber Pál öreg bányász azonnal jelentkezik, hogy elsőnek megy le a betört aknába. Az öreg ajánlkozását egyelőre nem fogad­ják el. A munka túlveszélyes. Most már két helyről is ostromolják az iszaplavinát, de a helyzet így is reménytelennek látszik. Az Erzsébet-aknából először az öt-hat méter mély iszapot szivat­­­tyúzták ki óriási fáradtsággal. Azután leszállt egy mentőcsapat. Dolgoznak, de kevés reménnyel. Hiszen ezen az oldalon a beteme­tett bányát úgyszólván újonnan fel kellene tárni és a tárnafalak nélküli üreg menetét követni egyenesen életveszélyes. Nincs ki­zárva, hogy ezt a munkát abba is hagyják. If Egy kabátujj, agy sapka, egy karbidlámpa Pénteken délután két órakor erőszakkal hazaküldték Trizna Gusztávot, aki szerda óta alig aludt valamit. Trizna kétségbeesetten küzd az öccse életéért. Mint igazi hős. A katasztrófa előtt egy negyedórával lent a bá­nyában még beszélgetett az öcs­­csével, akivel az ünnepre kis ki­rándulást terveztek. Trizna este hétig aludt, azután újra megjelent az aknában és leszálloit, hogy to­vább dolgozzon a többiekkel együtt. Közben pénteken délután egy torlasznál egy vízhatlan kabát le­tépett ujját találták meg. Azonkí­vül egy sapkát és egy karbidlám­pát. Ezekről nem tudták megálla­pítani, hogy kié volt, de a lelet­nek nem is tulajdonítanak nagy jelentőséget, hiszen a munkások a tárnában levetkőzve dolgoznak. Ha rajtuk lett volna a ruha, ahonnan a víz ezeket a ruhadarabokat le­sodorta, őket is lehozta volna. A men­tőcsapat előtt pénteken este még 75 méter iszapfal állott. Lépésről-lépésre újabb torlasz, amit a víz a beton­fal törmelékek­ből, gerendákból, sínekből rakott egymásra. Minduntalan hat-nyolc métert kell előre fúrni, hogy meg­győződjenek, nincs-e a torlasz mö­gött valami nagyerejű betörő víz. De a víz folyása most már gyen­gébb és abban reménykednek, hogy ahonnan a víz folyik, ott levegő is lehet. Talán még lehet remény is. A munkások minden erejüket megfeszítik. Lehet, hogy már szom­bat reggel elérnek a munkások feltételezett munkahelyére. De le­het, hogy csak két-három nap múlva. Méterről-méterre változik a helyzet Pénteken este beszéltünk Huzén bányaigazgatóhelyettessel, aki a következőket mondta: — Mi természetesen a végsőkig reménykedünk. Hogy mikor tú­

Next