Friss Ujság, 1934. január (39. évfolyam, 1-24. szám)

1934-01-03 / 1. szám

1934 JanaSf X ateriSa FRISS UJSÁG Álmában végzett férjével a hulladaraboló női szörnyeteg Beismerte bestiális tettét Bognár Istvánná — Rábizonyítot­ták, hogy előre készült a szörnyű gyilkosságra — Megrázó részletek az alagi rémei rámáról Akasztófától retteg és őrjöngve sikoltozik cellájában A feldarabolt férfiholttest sötét titka megoldódott. Bognár István­né alagi hentesmesterné beismerte borzalmas véres tettét De amíg az asszony idáig eljutott, sok min­dennek kellett történnie. Szomba­ton éjszaka, amikor már minden bizonyíték és bűnjel együtt volt, Bognárné még mindig konokul tagadott. A kihallgatását végző csendőrök is csodálkoztak ennyi csökönyös konokság láttára. Az asszony, akinek az arckifejezése csak rosszat és elszántságot árult el, hidegen mosolygott, ha férje sorsára terelődött a szó. Kegyet­len mosolya mintha odafagyott volna széles, duzzadt ajkaira. Akár­hogyan is forgatták, újra és újra csak így felelt: — Rajtam hiába !­eresik az ura­mat, én csak annyit tudok, hogy pénteken reggel elment hazulról ással, hogy munkát keres Pesten és a holmiját is magával vitte. Hogy hová ment, hol dolgozik a fővárosban, hol lehetne meg­találni? — erre az asszony nem tudott választ adni. Mosolyogva vonogatta a vállát és úgy tett, leint akit nem nagyon érdekel az egész ügy. Az óraié inggombok . Arra nem számított Bognárné, hogy sorsa megpecsételődött és már nem sokat segít rajta a taga­dás. A lakásban legutoljára meg­tartott kutatás során megtalálták Bognár István hentesmester egyik inget és gallérját a nyakkendővel együtt. Az ingben bent voltak a­­gombok is. — Nézze csak, Bognárné, — szólt hozzá az egyik csendőrtiszt — maga az állítja, hogy amikor a férje Pestre ment, minden holmi­ját elvitte magával. Hát ez az ing, amiben a gombok is benne van­nak, miért maradt itt? — Más inget vett fel! — felelte ** asszony egykedvűen.^ — Azt elhisszük magának, hogy a férjének több ingje is volt. De ing- és kézelőgombokat a férfiem­ber rendszerint átrakja. Ez volt az első kérdés, amire Bognárné nem tudott elfogadható magyarázatot adni. Egy pillanatra eltűnt a mosoly a szája széléről és egész testében megremegett. Verej­­tékcseppek öntötték el a homlokát, nyugtalanul is lelt-mozgott a szé­ken, aztán egyszer csak megszó­lalt: — A fiamat szeretném látni. Tessék megengedni, hogy ide­jöjjön hozzám. Néhány perc múlva a 15 éves Bognár István már ott állott a csendőrörs szobájában. Mikor Bog­­issárné meglátta a gyermekét, össze­­csuklott, felsikoltott és zokogva ráborult a gyermekére. — Fiam, édes, jó fiam, — sikol­tozta az asszony. — Mi lesz veled, ki fog felnevelni, ki fog gondozni? A csendőrök nem zavarták az asszonyt, tudták, hogy ez a meg­rázó jelenet bevezetése lehet a tö­redelmes vallomásnak, amely mér nem késhetett sokáig. Piával való találkozása után Bognárné­ lát­hatólag megnyugodott és lefeküdt. Az első elszólás Bognárné hajnali két óráig nyi­tott szemmel forgolódott az ágyon, ahová gubástól feküdt le. Két óra tájban­ elaludt. Reggel fél 7 óra­kor benyitott hozzá az őrs parancs­noka és felébresztette. Kérésére vizet hoztak be neki és megmosa­kodott. .Ekkor lépett be hozzá a nyomozást végző csendőrőrnagy. Barátságosan szólította meg: * — Kialudta magát, Bognárné? — Igenis kérem! Az őrnagy most közelebb lépett hozzá és mélyen a szemébe nézett. — Ide figyeljen, Bognárné. Min­ket most már nem érdekel, hogy mit csinált az urával. Elmondják azt a tanuk is. Csak azt mondja Hosszabb Szívnél következett, majd igy folytatta: _— Szerdára virradó éjszaka tör­tént. Veszekedtünk. Nem ment jól nekünk, az uram becsukta a bolt­ját, alkalmi munkákból éltünk. Az uram nők után járt és ivott, ha volt miből. Megint el akart menni hazulról és pénzt, kért tőlem. Tudta, hogy Sti pengőm van a ruhaszekrényben. Azt mondtam neki, hogy nem adom. Civakodni kezdtünk. Ez egé­szen este 9 óráig tartott. Ekkor lefeküdtünk és szerdára virradó hajnali három óra lehetett, mikor arra ébredtem, hogy a petróleum­lámpa ég. Láttam, hogy az uram felkelt az ágyból és a szekrény íren kutat. A pénzt kereste. Rákiabáltam. „Mit csinálsz Pista!? Kiugrottam az ágyból és nekimentem. Arra gondoltam, hogy elviszi a nyolc­van pengőt, amit a fiam­ tandíjára spóroltam össze. Dulakodtunk, verekedtünk és köz­ben a Pista kétszer úgy szájon­­ütött, hogy eleredt az orrom vére. A fogam is kicsorbult. A metsző­fogam. Itt van ii, tessék megnéz­ni. Azután a Pista fojtogatni kez­dett. Már azt hittem végem van, amikor eleresztett, a fiókhoz ug­rott és előrántotta a forgópisztolyát, meg, hogy hová tette a belső része­ket. Talán Újpestre vitte? Nem ott rejtette el? Vagy talán Duna­keszire vitte? — Bognárné révetegen a csend­őrtisztre emelte tekintetét. Egy szót mondott, amely így hangzott: — Nem. Ez a tagadószócska volt az első beismerése. Bognárné észre sem vette, hogy­ ezzel már vallott is. — Talán Újpesten rejtette el a­ fejet? — folytatta az izgalmas kér* dezést az őrnagy. Az asszony fel* elköltött: — Jaj csak ezt ne kérdezze!_ —■ Hát mi van azon a fejent Agyoncsapta? Nem, — nyögi az asszony. — Talán szétverte? — Nem, mondja alig hallhatóan siránkozó hangon Bognárné, akit­ egyszerre kitör a zokogás. Slirte­­len felugrott a székről, egész teste megfeszült, valósággal megmere­vedett. Arca ham­uszür­kévé változott, levegő után kapkodott, aztán élettelenül lerogyott a székre. A csendőrőrnagy látta, hogy most következett el a döntő pillanat, most derül majd ki teljes borzat-, más mivoltában a hallatlanosk­o­ zás véres titka. Percekig ült igy összetörve Bognár István­né, az­után mintha bő esett volna le a szivéről, nagyot sóhajtott és igy szólalt meg: Bűnös vagyok, én öltem meg a Pistát A csendőr­tiszt nyugodtan, mint­ha mi sem történt volna, át­kísér­te az asszonyt a másik szobába és az egyik íróasztal mellett leültette. A másik asztalnál polgári ruhás csendőr foglalt helyet és maga elé teregette a vallomás­­jegyzőkönyv papiros iveit. Ezután a csendőr­­őrnagy kérdően nézett Bognárné­­ra, aki ezeket mondotta: *— Bűnös vagyok. Igen beval­lom. Én öltem meg a Pistát Kiáltozva szaladt vissza hozzám, rámfogta a pisztolyt és megfenye­getett azzal, , hogy agyonlő. Olyan volt mint a vadállat Megint csak a­ torkomat markolászta és az ágy felé tántorogtunk, ahová mind­ketten lezuhantunk. Egyszer csak elkaptam a pisztolyt amely a ke­zemben maradt. A fegyvert hirtelen a fejéhez szorítottam és elsütöttem. *r-r Mindjárt összeesett az ura? — kérdezte az őrnagy. —■ Igenis. Az ágyra esett ha­nyatt. Még néhányat rúgott, az­után meghalt. — És mit csinált ekkor? Mondja el Bognárné, mit csinált, amikor az ura meghalt? Az asszony kimeresztett szemek­kel néz körül és ismétli az őrnagy kérdését. — Hogy akkor mit csináltam? Már hogy én mit csináltam? — Igen, igen. Mit csinált! Erre adjon most gyorsan feleletet. — Ültem az ágy mellett és néz­tem. Nem is voltam én akkor ön a­z adatnál. Arra gondoltam, hogy mit szól a fiam, ha megtudja, hogy én öltem­ meg az apját.­­ Másra nem gondolt? — De igen. Hogy falu csúfjává lettem. Mindenki ujjal fog rám mutogat­ni Alagon. Az emberk közé nem mehetek ki többé. — Irát azután mit határozott? — Azt, hogy eltüntetek minden nyomot, hogy soha­­sem tudják meg, hogy én vagyok férjem gyil­kosa. Megint hosszabb szünet követ­kezett és Bognár Istvánná nyögve folytatta megrázó vallomását: ■— Elégessem, eltemessem a holt­testet, ezen gondolkoztam, azután eszembe jutott, hogy mészárosember felesége vagyok és értek hozzá, hogyan kell trancsírozni. Rászántam magam és hozzáfog­­tam a munkához. Levetkőztettem a halottat és becipeltem a nehéz embert a hálószoba melletti kam­rába. Ezután behoztam az uram mészároskését és h­en­­tesbárdját és nekifogtam. A­ csendőrök jegyzőkönyvbe foglalják a gyilkos uszony első beismerő vallomását. Vérfagyasztó vallomás a babta fejtrancsírozásáról Először a lábát metszettem le, az­után a kezek következtek. Utána jött a fej, aminek leválasztásával nehezen bírtam. Háromszor is hozzáfogtam, amíg végre sikerült a bárddal összetördelnem a nyak­csontokat. Most azután a csuklók­ról leszedtem a két keze fejét. A halott hason feküdt és most meg­fordítottam. Kibontottam a hasi részt és kiszedtem belőle a belső részeket. A testdarabokat, a véres csontokat, a belső részeket betet­tem a teknőbe. Reggel nyolc óra lett, mire elkészültem. A véres bűnügyekhez szokott csendőrök irtózattal hallgatták ezt a vér­­fagyasztó szörnyű vallomást. Mindenki elcsodálkozott azon, hogy az elején még nyögő, sirán­kozó asszony a trancsírozás műve­letét megdöbbentő hidegvérrel mondotta el és az izgalomnak, vagy borzongásnak a legkisebb nyoma sem látszott rajta. Meg­döbbentő volt, amikor előadta, hogy a holttest felszeletelése köz­ben arra is gondolt, hogy ne tud­ják meg, hogy férfi vagy nő volt-e az áldozat. Állatias kegyetlenséggel eltávolí­totta ezeket a részeket is, sőt kö­rülmetszette a mell­részeket, mert azt hitte, hogy akkor nem lehet ma­jd megállapítani az áldozat ki­létét, azt, hogy férfi volt-e® Bognár István­né ezután elmon­dotta, hogy a holttest egyes ne­szeit két szatyorba rakta bele és a szatyrokat vörös ronggyal ta­karta le. A gyékényből font mé­száros szatyrokkal a tízórás vo­nattal ment be Újpestre és hosszú bolyongás után belopakodott az Árpád út 148. számú ház udvará­ra, ahol a félreeső hely felé osont, hogy oda hajítsa be a, kó* szatyor borzalmas rakományát — Várjon csak Bognárné, h­ogy* volt akkor öltözve? — Szürke ruha volt rajtam, fe­kete kabát, fekete berliner kendő is és mert hideg volt, fekete sapka. 3

Next