Friss Ujság, 1935. március (40. évfolyam, 50-74. szám)
1935-03-15 / 62. szám
2 FRISS ÚJSÁG 1935 március 15, péntek HALOTT FALAK, ÉLŐ EMLÉKEK Látogatás a Pilvax-kávéházban, ahol március 15-ike megszületett Március tizenötödike; ezen a napon halt meg Atilla, Isten ostora. Ezen a napon halt meg Juliun Caesar, minden idők legnagyobb hadvezére. Íty ezen a napon született meg 1848 ban a magyar népszabadság! Ezerszer és ezerszer írták, mondták előttünk és ezerszer és ezerszer írják, mondják majd utánunk is, hogy szép nap volt, ragyogó, dicső nap volt. Mi itt azt írjuk, azt mondjuk, hogy szükséges nap volt. Szükség volt egy napra, mely félretaszítja a törvényhozás ócska, elavult krumplióráját, s egy lökést adjon az időnek, mely a nemzetet évtizedekkel vigye előbbre. ... Négyen valának együtt a kis szobában. A házigazda: Jókai Mór, akinek dohányuccai lakásán három vendég csibakozott az esti órákban: Petőfi, Vasvári és Bulyovszky. A három vendég a házigazdára bízta, hogy fogalmazza meg a pesti tizenkét pontot, olyan formában, hogy az egyszerű ember is megérthesse, így kezdődött!... Ilyen nemes gondolattal kezdődött! Négy márciusi ifjú lelkületében az volt az első gondolat, úgy kell megfogalmazni a népkívánságokat, hogy az, akinek érdekében fogalmazzak, a nép, az is megérthesse! Petőfinek egy új verse készült el ezen a napon, a március 15-ét megelőző estén. Az első sora így hangzott: Rajta magyar, most vagy soha! Vasvári állandóan toros botot hordott magánál. Mikor lejöttek, négyen, márciusi ifjak, mikor lejöttek az estében, a tavaszban Jókai dohányuccai kis szobájából, Vasvári előre sújtott tőrösbotjával. —• És aztán előre! — kiáltotta. A vékony tőr, a karcsú, hegyes penge kirepült a botból. Elrepült a tőr, ki tudja, hol áll meg!? Mintha mutatni akarta volna a márciusi ifjaknak az utat, hová, merre menjenek, hová, merre kell menniük, hogy az áradatot elindítsák, hogy felkorbácsolják az amúgy sem szelíd szenvedélyeket, ho£y a sápadt arcokat kigyullaszszák, hogy a dermedt, fagyos lelkeket felforralják, tüzes parázsként izzóvá hevítsék! Vasvári tőrösbotjának pengéje — Jókai Mór elbeszélése szerint —, a Pilvax-kávéház irányában repült ki. — A Pilvaxba! Gyerünk a Pilvaxba! — harsogta Petői és Bulyovszky egyszerre. És a szót tett követe. Mind a négyen megindultak a „Közvélemény asztala" felé. A nagy kerek asztal Most Pilvax-höz, akkor Eri ucca. Itt állt a kávéház, melynek történelmi nevezetességű asztalát hívták a Közvélemény asztalának. Jókai Mór ezt írja róla: „A Közvélemény asztala egy kerek asztal az Úri utcai kávéházban. Reggelenként költők, lapszerkesztők, kritikusok, ügyvédi és orvosi kiválóságok szoktak ide járni. Közülülk és melléjük ülnek alispánok, politikusok, művészek. Innen indult ki a taps és a pissz, előbb csak a színpad, aztán a szónokszék, végre a csatatér hősei és áldozatai felé. Innen hangzott el a legelső szó, amely után a legelső tett következett. Ezért ama kerek asztalt elnyerték ama sokat igénylő névvel: a „Közvélemény asztala". Mikor a négy márciusi ifjú a kávéházba beállított, bizony nem sokan voltak jelen. Pár vidéki vásáros, kereskedő feketézgetett, borozgatott mit sem sejtőn. Fogalmuk sem volt arról, hogy az elkövetkező percekben szem- és fultanúi lesznek a nemzet újjászületését előkészítő szent pillanatoknak. Éjfélre lassan-lassan aztán benépesedett a közvélemény asztala. Az ifjak száma tizenöt-húszra szaporodott. Halkan, izgatottan beszélgettek. Valami forrt a levegőben. Valami készült, érezték mindannyian, de akkor meg maguk sem tudták micsoda. A Kerekasztalhoz jött a hír a bécsi forradalom kitöréséről. Egy sápadt, karcsú ifjú felugrott és elkiáltotta magát: — íme, a forradalom szelet a szomszédban zúg már és mi tétovázunk!? A sápadt, karcsú ifjú Petőfi Sándor volt. A jelenvoltaknak lelkébe nyilatt a hang és a költő sötét tekintete: — Cselekedni fogunk! — rúgták rá a feleletet. Ez volt az a perc, amikor Magyarország földjére lépett a forradalom szelleme. Klauzál Gábor csendesíteni akarta az ifjúságot. Egy dadogó, hebegő, lángeszű fiatalember, bizonyos Lütkey nevezetű, kézzel-lábbal hadonászott: — Most olyan idők járnak, amikor nem kell hallgatni az okos emberekre! Éjfél már elmúlt. Vajda János, a költő, bezárta az ajtókat, hogy el ne széledjenek. És megállapodtak, hogy másnap cselekedni fognak. Ez a másnap — március tizenötödike volt. Petőfi, mielőtt távozott, egy öszszehajtott papírlapot vett elő a zsebéből. Verskézirat volt. Szikra Ferenc jurátus ült mellette. Meglátta az első sort — „Rajta magyar, most vagy soha" — és rászólt Petőfire: — Barátom, előbb talpra kell állítani a magyart, aztán — rajtat így alakult át a Nemzeti dal, így lett örök imádságunk: Talpra magyar, most vagy soha! Zarándoklás az emléktáblához A márciusi ifjak egytől-egyig, sorra bevonultak a magyar történelem aranykönyvébe. Történelmi emlék a régi kávéház is, melyet a márciusi napok után forradalmi Csarnok"-nak, „Szabadságcsarnok"-nak neveztek el. Most Pilvax-kávéháznak hívják. Az épületet átalakították, de a falak megmaradtak. Ezek a falak látták, hallották Petőfi Sándort, amikor a Nemzeti dalt elszavalta, a zöldposztós billiárdasztal tetején . . . Ezek a falak újjá vannak festve, azóta ki tudja hányadszor, a közvélemény asztalát, a kerekasztalt, elvitték a Petőfi Házba, ahol kegyelettel mutogatják. Itt, a kávéházban, emléktábla hirdeti a nagy napot, 1848 március tizenötödikét. Csendes a mai Pilvax-kávéház élete. Belvárosi polgárok, kereskedők, iparosok üldögélnek az asztalok körül Szemben a zálogház nagy forgalmat bonyolít le, jóval nagyobb forgalmat, mint a márciusi ifjak kávéháza. De március tizenötödikén, esztendőről-esztendőre elzarándokolnak ide az apák a fiaikkal. Megrngállanak a kényes-fényes üvegablakok előtt és mesélnek: — Látod, kisfiam, ez a híres Pilwax-kávéház ... Sokan bemennek és az emléktábla feliratát olvasgatják. Pár esztendővel ezelőtt — mesélik most a Pilvaxban — egy ötesztendős kisfiú, akit a nagyapja vezetett ide, felállt a billiárdasztalra és elszavalta Petőfi Nemzeti dalát. ...Halott falak. De élő emlékek. Ahány magyar szív idehaza és szétszórva az áldatlan viharban, mind megdobban a Pilvax-kávéház hallatán. Minden buzakalász, melyet az áldott magyar föld terem, 1848 március 15. emlékét dicséri. Ezen a napon, itt ebben a kávéházban lett szabaddá a magyar föld és a magyar szellem. Soha többé nem lehet azokat rabigába verni .Elrepült a tőr, ki tudja hol áll meg?" 1 • • Örök sors Irta: Szederkényi Anna A férfiak kitalálták a „Talpramagyart", a nők kitalálták hozzá a „tépést" és a sebet bekötöző vászonpólyákat. Azután kitalálták, hogy hogy „Kossuth Lajos azt üzente" és a nők letépték magukról hozzá a násfákat, gyöngyös nyakláncokat, a fülbevalókat és lehúzták ujjjukról meg a karikagyűrűt is. Kitalálták, hogyan kell odaadni a távozónak az utolsó szelet kenyeret és elhullajtani utánuk az ut porába szívük utolsó könnyeit. A férfiak kitalálták mindig: „Rajta, rajta!" Az asszonyok pedig beleveszve mögöttük a végtelenségbe, szőtték és fonták a patyolatot menyasszonyi vállkendőnek és halotti szemfedőnek. Palotában vagy kunyhóban, a világ színe előtt vagy elvegyülve a föld porába, a többi porszem közzé, ott voltak és ott vannak a férfiak mögött. Hogy mit éltek át, mi van beleírva az ő történetükbe? Azoknak a történetébe, akiknek a nevét nem jegyezte fel a történelem, de mégis ők tették és ők jelentik minden nemzetnek a történetét A névtelen asszonyok. Az embermilióknak anyái, akiknek szive alól szakadnak ki a nemzetek. Fájdalmas testük áthidalja és átviszi az egyik korszakot a másik korszakba. A névtelen asszonyok teste az országútja. Beleépítik az életet ebbe az útba, hogy a nép története taposhassa őket és tovább haladhasson rajtuk. A névtelen asszony jár mindenütt a férfi nyomdokában. Elől megy az ember, ő pedig utána és viszi a bugyrot napsütésben légzengésben. Néha odakiabálja az előtte haladó férfinek: várj meg A férfi visszanéz néha és azt mondja: jöjj utánam. Meg is próbálta és ma is megpróbálja, hogy utolérje azt az előtte haladó férfit. Akadnak a nők közöl ma már sokan, akik behozták a távolságot. Hol vannak azonban a többiek, a százezrek, az ismeretlen asszonyok, akiket nem vesznek észre, akiknek legfeljebb azt lehet ínni a sírkeresztjükre: születtek, felnőttek szültek, szenvedtek, meghaltak. Ezek vannak a többségben. Ezek az asszonyok, akik még mindig csak ott tartanak, hogy legfeljebb a „tépés" jut az ő számukra, „a sebkötöző vászon", hogy azzal bepólyázhassák a saját életüknek összetört tagjait és pólyázhassák vele szenvedő családjuknak összetört életét. A márciusi gondolat azon a napon, amikor kitalálták és mint a lángcsóvát dobták bele a nemzet éjszakájába, szabadságot, felszabadulást hirdetett. Ez a márciusi gondolat még ma is él, még ma is ígéret a nők számára. Nem azt jelentette és nemcsak azt jelenti, hogy odaállhassanak egy sorba a férfiakkal, hogy versenyre kelhessenek vele a különböző kenyérkereseti pályákon. Az asszonyok sokaságának a lelki felszabadulása nem abban áll, hogy egyforma igavonói lehessenek a férfivel az életnek. Ennél sokkal többet és sokkal magasztosabbat jelent ez a gondolat. Adjanak módot és lehetőséget a nőknek, hogy megtanulhassák mindazt, amire szükségük van, hogy egész embert nevelhessenek a legeldugottabb, a legegyszerűbb kunyhóban, kültelki lakásban is. A márciusi gondolat azt mondta: „testvériség". Ebben a szóban benne foglaltatott a nemzetnek minden egyes tagja, kivétel nélkül. A „testvériségért" odaadta a legutolsó kunyhó is a férfiút. Megindultak az emberek, a barna göröngyök. Ott haltak meg a harcok mezején, ők elvesztek, de az a névtelen kunyhó még ma is ott van számkivetve az élet sivatagában. A névtelen asszony pedig az elhagyatott, a kihűlt tűzhelybe sírja, a könnyeit kivörösödött szeméből. Ez az ő évszázados öröksége: sírás, szenvedés. Mennyivel lett külömb és jobb a sorsa azóta, hogy először adta a földet foglaló fegyvert fiának kezébe? Hányszor temetett és szült századot, neki azonban mindegyik kihunyó század csak azt adta át örökségül, amit átvett az előző századtól. Lemondás, nélkülözés, szenvedés és nyomorúság. Hiába születtek közülök fénylő csillagok, akiknek a neve egy sorban ragyog a férfiakéval. A millió és millió asszony vándorol tovább az ut korában, így volt és így is lesz mindaddig, aráig ezek a nők meg nem fogják tanulni, hogy embert nevelni csak öntudatos, az életet felismerni tudó, igazi nők tudnak. Majd, amikor el fognak indulni a népnevelők az ismeretlen kunyhók felé, amikor fel fogják fedezni, hogy csak az a nemzet diadalmaskodik, amelyiknek nevelő anyáiról nem feledkeztek meg, majd akkor máskép lesz. Ha megértik, hogy minden rendű és rangú anyák és nők egyformán fontosak a nemzet szempontjából, mert ők tanítják meg a gyermek száját az első imára vagy az első káromkodásra, aszerint, ahogyan őket tanították meg erre. Majd akkor lesz annak a márciusi gondolatnak igazi beteljesedése. Majd akkor, amikor az új élet nem fog újabb nyomorúságot jelenteni, nem koldustarisznyát hurcol a vállán, hanem az „isteni szikrádnak megnyilatkozása lesz a boldog emberpárok boldog otthonából. Majd akkor.•É s