Friss Ujság, 1936. május (41. évfolyam, 100-125. szám)

1936-05-01 / 100. szám

2 fekvő területek uralkodója behó­dolt az olaszoknak. Amedie ki­jelentette, hogy abból a félmillió főnyi harcosból, aki a háború ki­törésekor fegyvert fogott, leg­alább negyedmillió elesett vagy meg­sebesült — A háborúnak vége, tehát megadom magam, — fejezte be szavait Amedie. A négus is megszólalt és egy angol lap haditudósítója előtt keserű hangon nyilatkozott! — Hát nem értik meg a világ népei, — mondotta — hogy a vég­sőkig harcolok az együttes bizton­ság közös bástyájának megvédése érdekében. Ha magamra hagynak, ki kell jelentenem, hogy vége a nyugatnak. 30 kilométernyire védik a fővárost A Robi-folyótól 30 mérföldnyire dél felé nagyobb abesszin csapa­tok szállták meg az abesszin fő­várost védő hegyvidéket azzal, hogy itt­­próbálkoznak elb­entállni. A jelek bizonyos határozott, óva­tos és elszánt vezetésre mutatnak. Az olasz katonai körök biztosra veszik, hogy Badoglio csapatai tíz napon belül bevonulnak az abesszin fővárosba. Nyugdíj — És mit csinál, méltóságos uram, mióta nyugdíjba ment? — N­yugtalan ködöm. Május 1 Irta: Lestyán Sándor Éjszaka volt, holdvilágo®, orgo­­navirágos, hódító éjszaka, mely május elsejére virradt, a Város­ligetben. A vurstliban verkli­­zált és a ringlispiel peremén harsány han­gon rikoltozott a kikiáltó legény: — Felszállni, beszállni, szállni tessék! Áramvonalas automobilon, teveháton, vagy óriáskígyón repü­lünk a mennyországba! Egy me­net tíz fillér! Marika ott állt, egyesegymaga, a vurstli vásári forgatagában, va­sárnapi ünneplőjében, kezében a sóspereccel, mely szinte olvadni látszott tenyerének, ujjainak szo­rításában. Ott állt Marika, szeplős orcájával, vizes kefével leszorí­tott hajával, kerekre távúlt két gyerekszemével és csak ámult és bámult, csak szédült ebben a má­moros összevisszaságban, a május elsejére virradó éjszaka tü­ndéri káprázatában, luftballonos, kerep­­lős, színes villanykörtegirlandos Bábelében és a kikiáltót nézte. Ismerős volt a fiú. Hasonlított valakire. Péterre hasonlított, aki egy falubeli volt vele, Marikával. Reges-régen együtt játszottak ott­hon, együtt szedtek virágot a ré­ten, együtt táncoltak vasárnap délután a kocsmaudvaron. Aztán Péter eltűnt, búcsút mondott a falunak, a szüleinek, a rétnek, a kocsmaudvarnak, csak Marikának nem mondott búcsút. Otthagyta, m­ég azt se mondta neki: nyikk! Ha ő az! Mert Marika csak áll, csak nézi, de nem biztos benne. A hasonlóság megvan, de megszólí­tani nem merné, hátha téved. Pe­dig azzal a titkos fondorlattal szö­kött meg erre az éjszakára az ügy­véd uraktól, ahol immár fél esz­tendeje kisszobalány, hogy a sors, a véletlen összesodorja Péterrel. Marika ugyanis szerelmes volt Péterbe. Sokat sírt-vítt utána, amikor a legény búcsú nélkül ott­­hagyta, sose szegődött volna fel Pestre, ha nem reméli titkon, a szíve legmélyén, hogy a nagyvá­rosban Péterrel fog találkozni. Kimenős délutánjain rótta az ut­­cákat, a körutat, az Andrássy utat, a Rákóczi utat egymaga, mint most is, társtalanul, hogy Pétert keresse. Nem látta, nem ta­lálta soha. És mert... igen ... ez a kikiáltó... ez vígy hasonlít hoz­zá, szinte megszólalásig hasonlít hozzá! A ringlispil lassú, indulás előtti forgásban volt. A kikáltó hetykén ágaskodott az egyik tündérhintó felhágóján és a mondókáját har­sogta. Most, most ért Marika elé. A tekintetük találkozik. És a lány ajkáról önkéntelenül, önfeledten kibuggyan a sikoly: — Péter! A fiú a karját nyújtja feléje, felsegíti, tíz fillér, mondja üzleties hangon s már a következővel fog­lalatoskodik. Marika ül a tündér­­hintóban, végigmegy egy menetet, tíz menetet, húsz menetet, hajna­lig minden menetet és éppen az utolsó tíz filléresét adja oda, ami­kor vége a május elsejei éjszaká­nak, utolsó menetre indul a ringli­spil. Akkor már csak ketten forog­nak rajta: Marika, meg a kikiáltó. S amikor vége van annak is, a legény odaszól a lánynak: — Várj meg itt. Rögtön jövök. Marika megdöbben. Rémült. A hang nem a Péter hangja. A hang idegen. A legény idegen. Hason­lít, de nem ő az. Már menne, me­nekülne előle, mi keresnivalója is van egy idegennel, de késő. A ki­kiáltó megjelenik, kézenfogja és szótlanul elindulnak a csendesedő, üresedő vurstliban az egyik ven­déglő felé. Ez a vendéglő zárva volt egész éjszaka. Most áll üzem­be, a tulajdonos nem bízott a má­jus elsejei forgalomban, nem re­mélt vendéget s úgy nyitott, mint rendesen. A kikiáltó kávét rendel Mariká­nak. Magának meg sört és tormás virslit. Miután pedig elkészült a rendeléssel, odafordult Mariká­hoz: — Ki az a Péter? Miféle Péter­rel­ tévesztel engem össze? Marika dadog. Arca az egyik pillanatban sápad, majd hirtelen lángvörösre gyűl. Alig tudja ki­­nyögni: — Úgy hasonlít... Én azt hit­tem ... Meg mertem volna esküd­ni, hogy Péter! A kikiáltó nevet: — A szeretőd az a Péter, mi? — Nem, nem a szeretőm! Csak falumbéli... Hozzák a kávét. Hozzák a tor­másvirslit. Mind a kettőt maga a tulajdonos hozza. A kikiáltó nyers és durva: -- Mi van a sörömmel? Meddig várjak arra a sörre? A tulajdonos mentegetőzik: —­ Friss csapolás!... Egy percig várni kell! Marika beledugja fejét a kávés­csészébe. Nem lát maga körül semmit, egész testében reszket, sok-sok szeplője virít a reggeli napsugárban. — No végre! Itt a sör! — har­sogja a kikiáltó. Marika felemeli a fejét. A csa­pos ott áll mellettük. Aki a sört hozta. Most teszi le az asztalra, Marika ránéz a csaposra, az meg őt nézi és Marika úgy érzi, hogy ott, abban a minutumban meghal. — Péter! — mondja halkan és ájultan lefordul a székről. A csapos hozzáugrik, felemeli, a karjaiba veszi és csak ennyit mond: — Ejnye, Marika, hát idejutot­tál, ez lett belőled!? Szerencsére Marika nem hallja. A söntésben aztán magához tér. Megerednek a könnyei. Se vége, se hossza a kimagyarázkodásnak. A vendéglős zavarja meg a be­szélgetésüket: — Hé, Péter, az a vendég kint fi­zetni akar! Péter kimegy a kikiáltóhoz, aki bemondja a fogyasztást s amikor a kávéhoz érnek így szól: —­ A kávéhoz semmi köze. A ká­vét én fizetem. Érti? A nap már magasan ragyog az égen. Május elseje teljes pompájá­ban szökött be a városba. A ven­déglőudvar orgonabokrain bódul­tan illatoznak a virágok. És a le­vegőben pacsirta száll, mely vala­honnan messziről került ide és csattogó imájával az Urat dicséri. FRISS ÚJSÁG 1936 május 1, péntek A két fivér negyvenhat esztendőn keresztül lakott egy házban. Közös volt az udvaruk és a kertjük is. Azaz, hogy csak akkor lett volna közös, ha nem húznak keresztbe az udvaron és a kerten — egy vona­lat. Méeszel rajzolták ezt oda és amikor megkopott, szorgalmasan kijavították. A fivérek valamiért megharagudtak egymásra fiatalabb korukban. Soha többé nem bírták elfelejteni ezt az összezördülést. A házban külön szobája volt mind­­egyiknek. Az udvaron és a kertben pedig nem lépték át a vonalat. Némán, hangtalanul peregtek le közöttük az évtizedek. A vonal na­gyon keskeny volt, de milyen ir­datlan magasra nőtt a lelkükben az a fal, amelyik 46 esztendőn át mindennap magasabb és szélesebb lett közöttük. Mennyi feneketlen gyűlölködés, bosszúvágy fért el eb­ben a falban. 81 esztendős korában azután meghalt az idősebb testvér, Coleman James. Tüdőgyulladás­ban betegedett meg. Még az utolsó órájában sem lépte át George, a fiatalabb azt a vonalat. Nem nyi­tott be a haldokló szobájába, hogy elbúcsúzzék tőle, vagy egy pohár vízzel enyhítse a szomjúságát. Hagyta, hogy elvigye magával, ami felhalmozódott benne. Mikor eljöttek a temetkezési vállalat em­berei és kivitték a koporsót a ház­ból, akkor azonnal hozzáfogott George felmosni a vonalat az ud­varból. Amerikában, Newyork államban, Hornell városkában történt ez az eset. Másutt is megtörténik. Csak az a különbség, hogy nem minde­nütt rajzolják rá a megkínzott földre a vonalat és nem építik meg szemmel láthatóan a gyűlölség falait. A lelkekben hordozzák. Né­zik egymást a vonal két oldaláról és ontják egymás felé a tajtékzó szitkokat. Haldoklik bár a vonal túlsó oldalán valamelyik, szomjat lehetne oltani egyetlen pohár víz­zel, enyhíteni a szenvedését em­berséges mozdulattal — a vonalat nem lépi át a megértés. A vonal­ból választóvíz lesz. Halálra marja azt, akihez ér. Amikor azután ki­viszik a koporsót, mert valamelyik belepusztult az irgalmatlanságba, aki túlélte, egy-kettőre eltűnteti a vonalat. Éli tovább sötétségbe ful­ladt életét. Két fivér, két ember élt egymás mellett, 46 esztendőn keresztül. Megrontották és elrontották köl­csönösen az életüket. Csak egy ki­csit kellett volna jónak lenni. In­kább belepusztultak. Mindennap újra beleharaptak önmagukba mér­ges fogjukkal. A seb mélyebb és mindig fájdalmasabb lett. Tűrték és viselték, de a vonalat nem lép­ték át. Nincs sok a históriában, csak az emberiség története. Éhségfelvonulást rendeztek a munkanélküliek Amerikában Kutyaeledelen élnek az amerikaiak milliói . Munkanélküli segélyt követelnek a trentoni „lázadók. Az Egyesült Államokban a munkanélküliség hallatlan ará­nyokat öltött és a nyomor kezd tüntetésekben és lázadásokban ki­robbanni. New Jersey állam fővá­rosában, Trentonban 240 munkanélküli elfoglalta a parlament épületét és feleségestül, gyermekestől hetek óta ott táboroz. Az állam kor­mányzója, Hoffmann, akinek nevét a Slauptmann-ügyből kifolyólag ismeri az egész világ, megint ké­nyes kérdéssel találta­ szemben magát. Nem mert arra vállalkozni, hogy kikergettesse a munkanélkü­ lieket és ezért inkább megtűrte, hogy ottmar­adjanak. Ezzel azon­ban nem oszlatta el a viharfelhő­ket, mert az ország minden részé­ből felvonulnak az éhező munka­­nélküliek Trenton felé. Máris tíz­ezer ember vándorol gyalog, ócska tragacsokon, kerékpárokon és ki­mustrált autóbuszokon a főváros felé. A felvonulókat a kiskeres­kedők támogatják, mzért ezekkel együtt követelik, hogy továbbra is adjanak munka­nélküli segélyt. Amennyiben ugyanis ezt a segélyt megvonnák, akkor a munkanélkü­liek régi adósságaikat nem tud­nák kifizetni és új bevásárlásokra sem volnának képesek. A munka­nélküliek azt követelik a képvi­selőháztól, hogy 30 millió dolláros alapot létesítsen segélyezésükre. Minthogy New Jersey képviselő­­háza nemrég azt a határozatot hozta, hogy a kormány csak láza­dás esetén vehet igénybe rend­kívüli hitelt, a munkanélküliek ünnepélye­sen lázadóknak nyilvánították magukat A trentoni példa már átterjedt St. Louisra is, ahol 43 munkanél­küli családostól benyomult a par­lament épületébe és kijelentette, hogy onnan ki nem vonul, míg segélyt nem kap. A washingtoni szenátusban Dickinson köztársaságipárti sze­nátor óriási feltűnést keltő beszé­det mondott, amelyben kegyetlenül megbélyegezte Roosevelt elnök po­litikáját. Azt mondta, hogy Ame­rikában a kutyaeledel fogyasztása ma már szinte a jólét jele. Az amerikai nép táplálkozása olyan színvonalra süllyedt, ami­lyenre még nem volt példa. Mil­liók éheznek a szó szoros értelmé­­ben. A szenátor kutyaeledeles dobozt tett le a Ház asztalára és kijelentette, hogy egyetlen gyáros 100 millió ilyen dobozt vetett piacra, kifejezetten azzal a céllal, hogy olcsó áron a nyomorgó nép­tömegeknek adják el. Minden gyermek örül a májusi Gyermekhétnek ! Örül­jenek a nagyok is !

Next