Friss Ujság, 1936. május (41. évfolyam, 100-125. szám)
1936-05-01 / 100. szám
2 fekvő területek uralkodója behódolt az olaszoknak. Amedie kijelentette, hogy abból a félmillió főnyi harcosból, aki a háború kitörésekor fegyvert fogott, legalább negyedmillió elesett vagy megsebesült — A háborúnak vége, tehát megadom magam, — fejezte be szavait Amedie. A négus is megszólalt és egy angol lap haditudósítója előtt keserű hangon nyilatkozott! — Hát nem értik meg a világ népei, — mondotta — hogy a végsőkig harcolok az együttes biztonság közös bástyájának megvédése érdekében. Ha magamra hagynak, ki kell jelentenem, hogy vége a nyugatnak. 30 kilométernyire védik a fővárost A Robi-folyótól 30 mérföldnyire dél felé nagyobb abesszin csapatok szállták meg az abesszin fővárost védő hegyvidéket azzal, hogy ittpróbálkoznak elbentállni. A jelek bizonyos határozott, óvatos és elszánt vezetésre mutatnak. Az olasz katonai körök biztosra veszik, hogy Badoglio csapatai tíz napon belül bevonulnak az abesszin fővárosba. Nyugdíj — És mit csinál, méltóságos uram, mióta nyugdíjba ment? — Nyugtalan ködöm. Május 1 Irta: Lestyán Sándor Éjszaka volt, holdvilágo®, orgonavirágos, hódító éjszaka, mely május elsejére virradt, a Városligetben. A vurstliban verklizált és a ringlispiel peremén harsány hangon rikoltozott a kikiáltó legény: — Felszállni, beszállni, szállni tessék! Áramvonalas automobilon, teveháton, vagy óriáskígyón repülünk a mennyországba! Egy menet tíz fillér! Marika ott állt, egyesegymaga, a vurstli vásári forgatagában, vasárnapi ünneplőjében, kezében a sóspereccel, mely szinte olvadni látszott tenyerének, ujjainak szorításában. Ott állt Marika, szeplős orcájával, vizes kefével leszorított hajával, kerekre távúlt két gyerekszemével és csak ámult és bámult, csak szédült ebben a mámoros összevisszaságban, a május elsejére virradó éjszaka tündéri káprázatában, luftballonos, kereplős, színes villanykörtegirlandos Bábelében és a kikiáltót nézte. Ismerős volt a fiú. Hasonlított valakire. Péterre hasonlított, aki egy falubeli volt vele, Marikával. Reges-régen együtt játszottak otthon, együtt szedtek virágot a réten, együtt táncoltak vasárnap délután a kocsmaudvaron. Aztán Péter eltűnt, búcsút mondott a falunak, a szüleinek, a rétnek, a kocsmaudvarnak, csak Marikának nem mondott búcsút. Otthagyta, még azt se mondta neki: nyikk! Ha ő az! Mert Marika csak áll, csak nézi, de nem biztos benne. A hasonlóság megvan, de megszólítani nem merné, hátha téved. Pedig azzal a titkos fondorlattal szökött meg erre az éjszakára az ügyvéd uraktól, ahol immár fél esztendeje kisszobalány, hogy a sors, a véletlen összesodorja Péterrel. Marika ugyanis szerelmes volt Péterbe. Sokat sírt-vítt utána, amikor a legény búcsú nélkül otthagyta, sose szegődött volna fel Pestre, ha nem reméli titkon, a szíve legmélyén, hogy a nagyvárosban Péterrel fog találkozni. Kimenős délutánjain rótta az utcákat, a körutat, az Andrássy utat, a Rákóczi utat egymaga, mint most is, társtalanul, hogy Pétert keresse. Nem látta, nem találta soha. És mert... igen ... ez a kikiáltó... ez vígy hasonlít hozzá, szinte megszólalásig hasonlít hozzá! A ringlispil lassú, indulás előtti forgásban volt. A kikáltó hetykén ágaskodott az egyik tündérhintó felhágóján és a mondókáját harsogta. Most, most ért Marika elé. A tekintetük találkozik. És a lány ajkáról önkéntelenül, önfeledten kibuggyan a sikoly: — Péter! A fiú a karját nyújtja feléje, felsegíti, tíz fillér, mondja üzleties hangon s már a következővel foglalatoskodik. Marika ül a tündérhintóban, végigmegy egy menetet, tíz menetet, húsz menetet, hajnalig minden menetet és éppen az utolsó tíz filléresét adja oda, amikor vége a május elsejei éjszakának, utolsó menetre indul a ringlispil. Akkor már csak ketten forognak rajta: Marika, meg a kikiáltó. S amikor vége van annak is, a legény odaszól a lánynak: — Várj meg itt. Rögtön jövök. Marika megdöbben. Rémült. A hang nem a Péter hangja. A hang idegen. A legény idegen. Hasonlít, de nem ő az. Már menne, menekülne előle, mi keresnivalója is van egy idegennel, de késő. A kikiáltó megjelenik, kézenfogja és szótlanul elindulnak a csendesedő, üresedő vurstliban az egyik vendéglő felé. Ez a vendéglő zárva volt egész éjszaka. Most áll üzembe, a tulajdonos nem bízott a május elsejei forgalomban, nem remélt vendéget s úgy nyitott, mint rendesen. A kikiáltó kávét rendel Marikának. Magának meg sört és tormás virslit. Miután pedig elkészült a rendeléssel, odafordult Marikához: — Ki az a Péter? Miféle Péterrel tévesztel engem össze? Marika dadog. Arca az egyik pillanatban sápad, majd hirtelen lángvörösre gyűl. Alig tudja kinyögni: — Úgy hasonlít... Én azt hittem ... Meg mertem volna esküdni, hogy Péter! A kikiáltó nevet: — A szeretőd az a Péter, mi? — Nem, nem a szeretőm! Csak falumbéli... Hozzák a kávét. Hozzák a tormásvirslit. Mind a kettőt maga a tulajdonos hozza. A kikiáltó nyers és durva: -- Mi van a sörömmel? Meddig várjak arra a sörre? A tulajdonos mentegetőzik: — Friss csapolás!... Egy percig várni kell! Marika beledugja fejét a kávéscsészébe. Nem lát maga körül semmit, egész testében reszket, sok-sok szeplője virít a reggeli napsugárban. — No végre! Itt a sör! — harsogja a kikiáltó. Marika felemeli a fejét. A csapos ott áll mellettük. Aki a sört hozta. Most teszi le az asztalra, Marika ránéz a csaposra, az meg őt nézi és Marika úgy érzi, hogy ott, abban a minutumban meghal. — Péter! — mondja halkan és ájultan lefordul a székről. A csapos hozzáugrik, felemeli, a karjaiba veszi és csak ennyit mond: — Ejnye, Marika, hát idejutottál, ez lett belőled!? Szerencsére Marika nem hallja. A söntésben aztán magához tér. Megerednek a könnyei. Se vége, se hossza a kimagyarázkodásnak. A vendéglős zavarja meg a beszélgetésüket: — Hé, Péter, az a vendég kint fizetni akar! Péter kimegy a kikiáltóhoz, aki bemondja a fogyasztást s amikor a kávéhoz érnek így szól: — A kávéhoz semmi köze. A kávét én fizetem. Érti? A nap már magasan ragyog az égen. Május elseje teljes pompájában szökött be a városba. A vendéglőudvar orgonabokrain bódultan illatoznak a virágok. És a levegőben pacsirta száll, mely valahonnan messziről került ide és csattogó imájával az Urat dicséri. FRISS ÚJSÁG 1936 május 1, péntek A két fivér negyvenhat esztendőn keresztül lakott egy házban. Közös volt az udvaruk és a kertjük is. Azaz, hogy csak akkor lett volna közös, ha nem húznak keresztbe az udvaron és a kerten — egy vonalat. Méeszel rajzolták ezt oda és amikor megkopott, szorgalmasan kijavították. A fivérek valamiért megharagudtak egymásra fiatalabb korukban. Soha többé nem bírták elfelejteni ezt az összezördülést. A házban külön szobája volt mindegyiknek. Az udvaron és a kertben pedig nem lépték át a vonalat. Némán, hangtalanul peregtek le közöttük az évtizedek. A vonal nagyon keskeny volt, de milyen irdatlan magasra nőtt a lelkükben az a fal, amelyik 46 esztendőn át mindennap magasabb és szélesebb lett közöttük. Mennyi feneketlen gyűlölködés, bosszúvágy fért el ebben a falban. 81 esztendős korában azután meghalt az idősebb testvér, Coleman James. Tüdőgyulladásban betegedett meg. Még az utolsó órájában sem lépte át George, a fiatalabb azt a vonalat. Nem nyitott be a haldokló szobájába, hogy elbúcsúzzék tőle, vagy egy pohár vízzel enyhítse a szomjúságát. Hagyta, hogy elvigye magával, ami felhalmozódott benne. Mikor eljöttek a temetkezési vállalat emberei és kivitték a koporsót a házból, akkor azonnal hozzáfogott George felmosni a vonalat az udvarból. Amerikában, Newyork államban, Hornell városkában történt ez az eset. Másutt is megtörténik. Csak az a különbség, hogy nem mindenütt rajzolják rá a megkínzott földre a vonalat és nem építik meg szemmel láthatóan a gyűlölség falait. A lelkekben hordozzák. Nézik egymást a vonal két oldaláról és ontják egymás felé a tajtékzó szitkokat. Haldoklik bár a vonal túlsó oldalán valamelyik, szomjat lehetne oltani egyetlen pohár vízzel, enyhíteni a szenvedését emberséges mozdulattal — a vonalat nem lépi át a megértés. A vonalból választóvíz lesz. Halálra marja azt, akihez ér. Amikor azután kiviszik a koporsót, mert valamelyik belepusztult az irgalmatlanságba, aki túlélte, egy-kettőre eltűnteti a vonalat. Éli tovább sötétségbe fulladt életét. Két fivér, két ember élt egymás mellett, 46 esztendőn keresztül. Megrontották és elrontották kölcsönösen az életüket. Csak egy kicsit kellett volna jónak lenni. Inkább belepusztultak. Mindennap újra beleharaptak önmagukba mérges fogjukkal. A seb mélyebb és mindig fájdalmasabb lett. Tűrték és viselték, de a vonalat nem lépték át. Nincs sok a históriában, csak az emberiség története. Éhségfelvonulást rendeztek a munkanélküliek Amerikában Kutyaeledelen élnek az amerikaiak milliói . Munkanélküli segélyt követelnek a trentoni „lázadók. Az Egyesült Államokban a munkanélküliség hallatlan arányokat öltött és a nyomor kezd tüntetésekben és lázadásokban kirobbanni. New Jersey állam fővárosában, Trentonban 240 munkanélküli elfoglalta a parlament épületét és feleségestül, gyermekestől hetek óta ott táboroz. Az állam kormányzója, Hoffmann, akinek nevét a Slauptmann-ügyből kifolyólag ismeri az egész világ, megint kényes kérdéssel találta szemben magát. Nem mert arra vállalkozni, hogy kikergettesse a munkanélkü lieket és ezért inkább megtűrte, hogy ottmaradjanak. Ezzel azonban nem oszlatta el a viharfelhőket, mert az ország minden részéből felvonulnak az éhező munkanélküliek Trenton felé. Máris tízezer ember vándorol gyalog, ócska tragacsokon, kerékpárokon és kimustrált autóbuszokon a főváros felé. A felvonulókat a kiskereskedők támogatják, mzért ezekkel együtt követelik, hogy továbbra is adjanak munkanélküli segélyt. Amennyiben ugyanis ezt a segélyt megvonnák, akkor a munkanélküliek régi adósságaikat nem tudnák kifizetni és új bevásárlásokra sem volnának képesek. A munkanélküliek azt követelik a képviselőháztól, hogy 30 millió dolláros alapot létesítsen segélyezésükre. Minthogy New Jersey képviselőháza nemrég azt a határozatot hozta, hogy a kormány csak lázadás esetén vehet igénybe rendkívüli hitelt, a munkanélküliek ünnepélyesen lázadóknak nyilvánították magukat A trentoni példa már átterjedt St. Louisra is, ahol 43 munkanélküli családostól benyomult a parlament épületébe és kijelentette, hogy onnan ki nem vonul, míg segélyt nem kap. A washingtoni szenátusban Dickinson köztársaságipárti szenátor óriási feltűnést keltő beszédet mondott, amelyben kegyetlenül megbélyegezte Roosevelt elnök politikáját. Azt mondta, hogy Amerikában a kutyaeledel fogyasztása ma már szinte a jólét jele. Az amerikai nép táplálkozása olyan színvonalra süllyedt, amilyenre még nem volt példa. Milliók éheznek a szó szoros értelmében. A szenátor kutyaeledeles dobozt tett le a Ház asztalára és kijelentette, hogy egyetlen gyáros 100 millió ilyen dobozt vetett piacra, kifejezetten azzal a céllal, hogy olcsó áron a nyomorgó néptömegeknek adják el. Minden gyermek örül a májusi Gyermekhétnek ! Örüljenek a nagyok is !