Friss Ujság, 1936. szeptember (41. évfolyam, 199-223. szám)

1936-09-22 / 216. szám

8 FRISS UJLAOf!, szeptember 22. kedd ! Egyszer ezt felelte egy rokkant, sebesült harcos, aki hazafelé ballagott Budavára alól a falujába: — Pokol van ott, kisasszonykám! A török úgy verekszik, mintha az ördög szállta volna meg a lelkét! Sok ezer jó vitéz hagyta ott a fogát. Piros lett vérüktől a Duna vize... De azt, hogy mi van Petneházy ezredessel, meg Ramocsay kapitánnyal, nem tudta megmondani: — Sok ott a katonaság. Félnapi járóföldre van egyik tábor a másiktól. Én a pesti oldalon szolgáltam, a várőrségnél. Hajóhidat építettünk, amikor a török bomba becsapott közénk ... Volt, aki jó újságot mondott, de az is csak hallomásból tudta: — Már nem bírja sokáig a török. Fogytán van az ereje. A jó hír mondóját Ágnes gazdagon megvendégelte a kastélyban. Mialatt az falatozott, lakomázott, iddogált, pipált, jött egy szekeres, aki az ellenkezőjét állította: — A saját szememmel láttam, hogy Lotharingiai Károly herceg visszavonult a sereggel Esztergomig... Tatár hordákat küldött ellene a nagyvezír, akit a szultán küldött kétszázezer emberrel Buda alá segítségül. A vad tatárok puszta kézzel fojtogatták a keresztényeket és megsütötték, megették a foglyokat... Valami alapja minden hírnek, minden szóbeszédnek volt, de levél, üzenet negyedik hete nem jött a táborból és Ágnes elhatározta, hogy megtudja a valóságot. Tudja, hogy veszélyes a vállalkozás, de nem fél tőle, nem ijed meg: elmegy a táborba. Megkeresi a bátyját és a 2 .Vőlegényét. Mert Ramocsay Endrét ismét a vőlegényének fogadta, attól a pillanattól kezdve, hogy megtudta a valót: sosem tántorodott meg, sosem hagyta cserben a Szűzmáriás lobogót! Úgysem bírná a bizonytalanságot sokáig. Se éjjele, se nappala. Szenved, kínlódik, emészti magát. Az Úr erőt ad majd neki, hogy sikerrel. Szerencsével elérhesse a célját: a budai tábort. Sógornője nem akart beleegyezni a vállalkozásba: — Ne menj el! Ne hagyj magamra! Gondold meg, az életeddel játszol! De Ágnes hajthatatlan maradt: — Mennem kell! Semmi nem tántoríthat el a tervemtől! Mielőtt elindult a hosszú, soknapos útra, maga elé rendelte a huszárokat: — Rátok van itt bizva minden! A sógornőm java, élete, a kastély, a birtok, a cselédség és a foglyok őrzése! Huszárok vagytok, Petneházy Dávid és Ramocsay Endre huszárai! Úgy vigyázzatok mindenre, hogy az ezredestek, meg a kapitányotok egyszer számon fogja kérni tőletek, hogy milyen munkát végeztetek! Én bízom bennetek. Az erőtökben, az eszetekben. Két lovas kísérőt viszek magammal, a szekéren csak a kocsis jön rajtam kívül, meg a szolgálólányom... Így búcsúzott Ágnes a kastélyból, még megölelte, megcsókolta a sógornőjét, aki az Utolsó pillanatban is kérlelte, könnyes szemmel: — Maradj itthon, Ágnes, ne légy könynyelmű! De akkor már a felpakolt szekér kirobogott a kastély kapuján, e két oldalt vágtattak a lovas, állig felfegyverzett kísérők. Tíz napig tartott az útjuk, amíg megpillantották Budavárát. Tíz napig alig pihentek, sokszor töltötték az éjszakát a szabad ég alatt, fedél nélkül. De nagyobb baj nem történt, csak egyszer kellett egy acsarkodó rablóbanda támadását visszaverni. A tábori őrs feltartóztatta a szekeret: — Állj! Ki vagy! A két lovas hangoskodott: — Nem ismersz meg bennünket, pajtást Ramocsay kapitány úr huszárjai vagyunk, a Petneházy Dávid ezredéből! — Hát a két fehér személy a szekéren miféle! Ágnes vette át a szót: — Petneházy Dávid húga vagyok... Itt vannak az írásaim... A bátyámat akarom felkeresni! Hát az írást — szó, ami szó — hiába mutatta az őrségnek. Nem tudtak azok olvasni, nem értettek belőle egy mukkot se. A két kísérőre se tudtak visszaemlékezni: — Legokosabb, ha ittmaradnak, amíg a hadnagy úr vizitálni jön, akkor ő majd megadja a további intézkedést — mondták az Őrségbenek bölcsen, így is lett. Estére megjött az őrséghez az ügyeletes tábori tiszt, aki készséggel hallgatta meg Ágnest és nyomban felajánlotta, hogy személyesen kíséri el Petneházy ezredes sátoráig. Útközben Ágnes nem állta meg, hogy érdeklődjék: — Hallott valamit hadnagy úr Ramocsay kapitány felől! Németül kérdezte, mert sváb vitéz volt az Istenadta. — Ramodschay!... Ramodschay! — gondolkozott egy darabig, — ja, igen, már tudom... az, akit nemrég ki akartunk váltani, vagy cserélni a fogságból... Ágnes elrémült: — Fogságban van! — sikoltott fel. A sváb tiszt nem tudhatta, miért érdeklődik a leány a kapitány felől, nem tudta, hogy súlyos sebeket szaggat a lelkében, amikor így felelt: — Azaz... onnan is eltűnt... Nyoma veszett... Végkép nyoma veszett... Nincs felőle semmi hír... A törökök nem találják a várbeli tömlöcökben... Ágnes alig bírta visszatartani a sírást. Elsápadt. Szédülni kezdett. De nem hagyta el magát és csak gyorsabb haladásra nógatta a hadnagyot, hogy minél előbb a bátyjánál lehessenek. Petneházy Dávid a karjaiba zárta szépséges kis húgát, babusgatta, cirógatta, de nem tudott felelni a kérdésére, mikor Ágnes az első pillanatban nekiszegezte a remegő tekintetét: — Mi van Endrével! A hallgatásból, abból, hogy nem kapott választ, mindent megértett: — Szóval meghalt... Meghalt a kereszt védelmében... És engem örökre itthagyott... Petneházy Dávidnak lassan-lassan megjött a szava: — Még nem biztos... Semmit sem tudunk felőle... Senki se látta elesni, meghalni... Másodszor is követet küldtünk Abdi basához... Lotharingiai Károly herceg jó szívvel van irányomban... Tudja, hogy Endre a te vőlegényed... Becsüli, szereti őt, mert rendkívül nagy szolgálatokat tett a seregnek... Sajátkezű levelében kérte meg a basát, hogy járjon utána, mi történt Ramocsay kapitánnyal. A válasz az volt, hogy utoljára a Csonka-torony pincebörtönében volt, de onnan nyomtalanul eltűnt: — Megölték! A törökök éltették láb alól — jajdult fel Ágnes keservesen. A bátyja csillapította: — Nem szabad feladni a reményt, hogy életben van. Én jobban ismerem őt, mint katonát, náladnál! Valóságos fenegyerek! Megbirkózik minden veszedelemmel. Legyőzi a lehetetlent. Nem ismer akadályt! Az én véleményem az, hogy megszökött tömlöcéből és valamelyik zsidó, vagy örmény rejtegeti magánál a Várban! Ágnes lassan-lassan mintha megnyugodott volna. Már nem sírt. Felszáradtak a könnyei és nyugodtabban beszélt: — Otthon minden rendben van. A feleséged jól van. Csak aggasztja, hogy semmit nem tud felőled... — Még ma lovasfutárt menesztek hozzá — volt a válasz. — Megnyugtatom magam felől és tudatni fogom, hogy szerencsésen ideérkeztél. Ágnes azután az otthoni dolgokról mesélt. Majd az ostrom állása felől érdeklődött. Azután vacsorához ültek s mialatt felszolgáltak után vacsorához ültek s mialatt felszolgálták nekik az ételeket, a bátyja így szólt szelíden: — Nem maradhatsz a táborban, kishúgom! A szépnemnek nincs itt helye! Ágnes felcsattant: — Hát a markotányosnék, meg a főző- és mosóasszonyok! — Az más! Azok persze itt vannak velünk. Csak valamivel hátrább a tűzvonalnál... Bár megesett, hogy egyik-másik megsebesült egy eltévedt golyótól, vagy a gránáttűzben! — Akkor hát beállok közéjük én is! ■ — Húgocskám, az lehetetlen! — Az ezredes úr nem engedélyezi! — Nem, bizony! — Akkor elmegyek a tábornok úrhoz! — Az sem fogja megengedni, ha én nem javasolom! — Akkor elmegyek Lotharingiai Károly herceghez, a fővezérhez! Vagy ha kell, nyomban útnak indulok és meg sem állok Bécsig! Ott kihallgatást kérek a császár őfelségétől és az ő engedélyével maradok a táborban! De itt maradok, itt leszek, egész addig, amíg meg nem tudom a bizonyságot Endre felől! Az ezredes mosolygott a bajusza alatt: — Kemény dió Vagy, húgocskám! — Petneházy leány vagyok! — hangzott erre a válasz. — No, jól van. Tudod mit! Ma éjszakára engedélyt adok neked, hogy itt maradhass a táborban. Lepihensz az én fekvőhelyemen. Magam majd elhálok a segédtisztemmel. Reggelre aztán meglátjuk, hogy mi történik veled? Ágnes hálásan megcsókolta a bátyja kezét: — Köszönöm, szívemből köszönöm a jóságos megértésedet... Elbúcsúztak. Petneházy Dávid még parancsot adott a sátor előtt őrt álló hajdúnak, hogy vigyázzon a kishúga álmára, aztán átment a tisztjei közé. Hajnalban ébredt. Sorra járta a katonáit, kiadta a napiparancsot, aztán — már bizony jó magasan állt a nap — bekukucskált Ágneshez, a sátorba. Nem látta a fekhelyen, hát elkiabálta magát: — Ágnes, merre vagy! Nem kapott választ. Előkerítette a hajdút, aki éjszaka őrséget állt: — Mi van a húgommal! A hajdú alázatosan jelentette: — Még sötét volt, amikor kijött a sátorból és azt mondta, hogy megkeresi a komornáját, aki a szekéren maradt... (Folytatjuk.) — Nem maradhatsz a táborban, kishúgom!