Friss Ujság, 1949. december (54. évfolyam, 279-304. szám)
1949-12-01 / 279. szám
, 4 Könyvet szállít a nagy futószalag Tízezrek kapcsolódnak be az Olvasó Mozgalomba pirosra festett propagandaautó, telején az ezüstösen csillogó hangszóróval, Rudabánya fele suhan. Esik az eső, az úton kátyúk és kövek leselkednek. De sem a kátyúk, sem a kövek, sem a sűrűszemű eső nem akadályozhatja a gépkocsit, amely szovjet filmet visz az egyik faluba és szőttet irodalmat a másikba. A film és az irodalom véletlenül került egymás mellé a vörösszínű gépkocsiban, de ez a véletlen nagyon szépen megmutatja, hogy az irodalom, a művészet, a tudás hogyan tárja keresztülkasul Népköztársaságunkat, hogyan hatol el a legtávolabbi vidékek dolgozói közé. Az autóban egy magyar író ül. Rudabányára igyekszik, hogy ott elindítsa az Olvasó Mozgalmat és átnyújtsa a rudabányai dolgozóknak Ilcin nagyszerű szovjet regényét, a „Nagy futószalag"-ot. z Olvasó Mozgalom az ősz elején indult el a nagyüzemekben. Ma már a népművelési minisztérium segítségével a magyar írók egész sora járja az ország városait, falvait, tanyáit, hogy az igazi irodalom nevében szóljon az igazi olvasóhoz — a szocialista szovjet irodalom és a népi demokráciák irodalma nevében szóljon a dolgozók tízezreihez. Rudabányán a Magyar Dolgozók Pártja helyiségében várják a bánya dolgozói az Olvasó Mozgalom megindítását. A régi kultúrházat most bontják. Ma emelték le a kalapját — jegyzi meg Bartik József kultúrfelelős és a tetőtől megfosztott falakra mutat: — De tavaszra már lesz szép, új kultúrház Rudabányán. A könyvtár is a párthelyiségben kapott helyet. A könyveket most selejtezik, mert sok a szemét, a hazug giccs. Gagyi Ferenc a bánya, kovácsműhelyében dolgozik, a könyvtáros 800 kötet van a rudabányai könyvtárban. 300 hallgató szorong a rudabányai párthelyiségben. De csak azért ennyi, mert több nem fér be. Háromszázan hallgatják feszült figye- 1elemmel az előadást, amely arról szól, hogy miért fontos az olvasás, hogy miért kell a dolgozó népnek meghódítania a tudás és a művészet magaslatait, hogy milyen élenjáró a szocialista Szovjetünkó irodalma. S végezetül arról esik szó hogy az előadó 280 könyvet hozott Rudabányára. Iljin „A hagy futószalag" című könyvének 280 példányát A regény a sztálingrádi traktorgyár megszületésének és üzembehelyezésének története, a minden nehézséget legyűrő ■ szocialista munka hőskölteménye. Az előadó megígéri, hogy néhány hét múlva visszatér és a 280 olvasóval együttesen megbeszélik majd a nagyszerű szovjet regényt és általában az olvasás problémáit. Amikor véget ér az előadás, felcsattan a taps, majd csönd nehezedik a teremre. Hiábavaló a felszólítás, hogy szóljanak hozzá ahhoz, amit hallottak. Hallgatás a válasz úgy látszik, még újszerű az egész Legközelebb lesz nyilván hozzászólás is bőven. A könyvkiosztás kezdetén aztán a csöndet vidám és izgatott zsongás váltja fel. Mindenki könyvet, mindenki olvasni akarja ... A rudabányai utcák később megtelnek hazafelé siető alakokkal, akik boldogan viszik haza hónuk alatt a regényt, hogy minél hamarabb hozzákezdhessenek. Egyikük-másikuk olyan türelmetlen, hogy meg-megáll valamelyik utcai lámpa alatt s belelapoz a könyvbe. A villanyfény megvilágítja alakjukat s mintha azt hirdetnék ott, a rudabányai utcán, hogy nálunk is megindult már a nagy futószalag, amely az ötéves tervvel jólétet, munkát és kultúrát, igazi művészetet és igazi irodalmat visz az ország minden dolgozójának. • H. L. Éjszaka zivatar verte fel az Alalau hegység némaságát. A mennydörgéstől megriadva, óriási zöld szöcske ugrott fel a kórház ablakába és telepedett a csipkefüggönyre Az egyik sebesült, Rudnyev hadnagy, fölemelkedett fekvőhelyén és sokáig bámulta a szöcskét meg a függönyt. A villámlás átható, kékes fényében felvillant a csipke bonyolult rajza: dús rózsabokrok közt apró kakasok Eljött a reggel. Az ablak alatt még mindig sárga, zivataros felhők füstölögtek, de a hegycsúcsok fölött ikerszivárvány ívelt. A bazsarózsa nedves virágai izzó parázsként eretek az ablakpárkányon. Forróság fojtogatta a levegőt; a nedves sziklákról pára szállott fel, a szakadékban zúgva szökkent kőről kőre a patak. — Ez már Ázsiai — sóhajtott fel Rudnyev — De ez a csipke itt a függönyön, ez a mi vidékünkről származik: északról. Talán éppen a szépséges Násztja kézimunkája. — Honnan gondolja? Rudnyev elmosolyodott. — A csipke eszembe juttatott egy történetet, amely az én ütemnél esett meg Lenyingrádnál. ■— És elbeszélte nekem a történetet. Ezerkilenszáznegyven nyarán Balásov, egy lenyingrádi festő elutazott pihenni és dolgozni Oroszország lakatlan, puszta, északi vidékére Az első kicsiny faluban, amely megtetszett neki, Balásov leszállt az öreg folyami hajócskáról és megtelepedett a falusi tanító házában. Ebben a faluban lakott atyjával, az öreg erdőőrrel, a kis Násztra, aki az egész vidéken híres volt szépségéről, meg a csipkekészítésben való ügyességről Hallgatag szürkeszemű fiatal lány volt Násztja, mint általában mifelénk északon a levi vök. Egyszer vadászat közben Násztja édesapja elővigyázatlant!s megsebesítette Bákásovot, a mellébe lőtt. Úgy vitték haza a tanító házába, ahol lakott. Az öreg, aki vigasztalhatatlan volt a balet miatt, elküldte Násztját, hogy ápolja Balásovot. Násztja felépüléséig ápolta a sebesültet és a beteg iránt való sajnálkozásból megszüetett első, szűzies szerűm. De attéeót olyan szemérmesen nyilvánította, hogy Bálásov nem vett észre semmit. Bálásovnak Lenyingrádban felesége élt, de ott a faluban soha senkinek sem beszélt róla, még Násztiának sem és így mindenki meg volt győződve róla, hogy Bálásov legényember Amint sebe b'■gyógyult, Bálásov visszautazott Lenyingrádba. Elutazása előtt hívatlanul meglátogatta Násztját, megköszönte gondoskodását és ajándékot vitt neki. Násztja az ajándékot elfogadta. Brásov első ízben járt északon. Nem ismerte a helyi szokásokat- ám tudta, hogy a férfi, aki hívatlanul látogat meg egy leányt otthonában és ajándékot visz neki, jegyesének számít — ha ajándékát elfogadták. Mert északon csak így vallanak szerelmet . Násztja félénken megkérdezte Bálásovtól, mikor jön vissza hozzá Lenyingrádból. Bálásov mit sem sejtve tréfásan megígérte, hogy hamarosan visszatér. Azután elutazott és Násztja visszavárta. Elmúlt a napsugaras nyár, eltelt az esős, szomorú ősz és Balásov nem tért vissza. A leány örömteli izgalmát, boldog várakozását lassanként nyugtalanság váltotta fel, majd szégyen, kétségbeesés. Már az egész falu azt suttogta, hogy Násztját elhagyta a vőlegénye De Násztja nem hitt a szóbeszédnek Meg volt róla győződve, hogy Balájevot szerencsétlenség érte A tavasz csak új gyötrelmeke hozott Násztja számára. Későn érkezett sokáig tartott. A folyók megáradtak és semmikép sem akartak visszatérni medrükbe. Június lett, mire az első hajó — meg sem állva — elúszott a falucska mellett. Nosztja elhatározta, hogy édesapja tudta nélkül Lenyingrádba szökik és megkeresi jegyesét Éjszaka indult el szülőfalujából. Két nap múlva érkezett a vasúti állomáshoz és ott tudta meg, hogy aznap rggel tört ki a háború. Az óriási hangyabolyként nyüzsgő országon át a kis parasztlány, aki még soha életében nem látott vonatot, elvergődött Lenyingrádig és felkutatta Bálásov lakását. Bálásov felesége nyitott neki ajtót. A sovány, vöröshajú asszony pizsamában, ajka között égő cigarettával. Dermesztő értetlenséggel szemlélte Násztját: Bálásov nincs itthon— mondotta. Kiment a frontra. Lenyingrád alá A vöröshajú asszony gyanakodva és némi gúnnyal nézte a csinos fiatal libuskát: vájjon nem ő volt-e az oka Bálásov elhidegülésének? Násztja tehát megtudta az igazat: Bálásov nős. Tehát becsapta őt, kinevette szerelmét Násztja félt a rikácsoló, kifestett asszonytól, félt a városi lakásban, a poros selyemdiványok között, ahol szakadatlanul csengett a telefon. Elmenekült. Kétségbeesetten járta a nagy várost, amely most felfegyverzett várhoz vagy táborhoz vált hasonlóvá. Nem vette észre a légelhárító ágyúkat a tereken, a homokzsákok mögé rejtett szobrokat, a százados fákat az árnyas parkokban, a tiszteletet parancsoló hatalmas épületeket. Majd a Néva partjára ért. A folyó fekete vize a gránitrakpart magasságában hömpölygött. Itt, ebben a vízben talán megszabadulhat elviselhetetlen sérelmétől és egyúttal szerelmétől is! Lassan leoldozta ócska fejkendőjét, amelyet még édesanyjától kapott ajándékba ,és a vasrácsra akasztotta. Megigazította nehéz hajfonatát és egyik lábát átvetette a korláton. Ekkor valaki megragadta a kezét. Násztja megfordult, sovány férfi állt mögötte, hóna alatt padlókefék, munkásruháján sárga festékfoltok. — Hogy is gondolhatott erre ilyen időkben maga ki a bolond! Ez az ember ., név szerint Trofimov padlótisztító és takarító — elvitte magával Násztját és rábízta feleségére, aki liftkezelő volt — zajos, határozott asszony és férfigyűlölő. Trofimovék gondját viselték. Sokáig feküdt betegen kicsiny kamrájukban. Trofimovnétól tudta meg Násztja, hogy Balásov semmiben sem hibás, senki sem köteles ismerni az északiak szokásait és csak az ilyen „mafla“, mint Násztja, szerethet bele ész nélkül az első jöttmentbe. Az asszony szidta Násztját, mint a bokrot, Násztja pedig boldog volt, hogy Bálásov nem csapta őt be és reménykedett benne, hogy valamikor még viszontlátja a festőt. Trofimovot később behívták katonának, az asszony egyedül maradt Násztjával. Amikor a leány felépült, az asszony beíratta őt egy ápolónő-tanfolyamra. Az orvosok, Násztja oktatói, elámultak, milyen nagyszerűen tud kötözni ügyes, erős, finom ujjaival. — Hiszen csipkeverő vagyok — mondta a leány szinte mentegetőzve. Lassan eltelt a tél, Lenyingrád ostroma, a rettenetes éjszakák, szakadatlan ágyúdörgésükkel. Násztja befejezte a tanfolyamot, napról-napra várta, hogy a frontra irányítsák és éjszakánkint Balásovra gondolt, meg öreg apjára, aki bizonyosan élete végéig se fogja megérteni, hogy leánya miért szökött meg tőle titokban, éjnek idején. Szidalmazni nem fogja érte, mindent megbocsát, ha megérteni nem tudja. Tavasszal Násztját végre kiküldték a frontra, Leningrád alá. Elpusztított parkokban, romok között, ágyútűzben, fedezékekben, ütegnél, erdőben és mezőkön — mindenfelé Balásovot kereste, mindenkinél utána kérdezősködött. A padlótisztítóval, Trofimovval is összeakadt Násztja és a vidám, beszédes fickó elmesélte a bajtársainak a leány történetét, aki a messzi északról jött és a fronton koreai szerelmesét. És a történetnek híre ment, egyre nőtt, terjedt, szinte legendává magasztosult. Csapatról csapatra, szájról szájra járt, motorkerékpárosok, sofőrök, szanitécek, összekötők terjesztették, amíg a front legtávolabbi részeibe is eljutott. A katonák irigyelték az ismeretlen férfit, akit ilyen szerelemmel keres egy leány és valamennyien öszszehasonlították saját kedvesükkel. Hiszen mindegyiknek volt otthon valakije, akinek emlékét őrizte szívében. Egymásnak mesélték a messze észak leá-'vának történetét, képzelőere,) ' Viszi nézték, megváltozta történet egyes részleteit. Artsegyik megsskürlött, hogy Násztja — az ő vidékükről való. Az ukránok magukénak tekintették, de magukénak tekintették őt a szibériaiak, a jázániak — de még a távoli ázsiai sztyeppék szülöttei is azt állították, hogy ez a leány csakis Kazaksztánból kerülhetett a frontra. Násztja híre eljutott a parti üteghez is, amelynél maga Bálásov szolgált. A festőt éppen úgy meghatotta a szerelmesét kereső leány története, mint a többi katonát és csodálta a szerelem erejét. Sokat gondolt arra a leányra és szinte irigyelte a férfit, akit szeret. Honnan sejthette volna, hogy önmagát irigyli?! Balásov magánéletében nem volt boldog. Házassága nem sikerült. Lám, másnak jobb dolga van! Egész életében a nagy szerelemről álmodott, de most már késő ilyenre gondolnia, halántékát belepte sedér... Azután úgy esett, hogy Násztja nagysokára megtalálta az üteget, amelynél szerelmese szolgált. De Balásovot már nem találta ott, két nappal azelőtt esett el. Az öböl partján temették el a fenyvesben. Rudnyev elhallgatott. — És azután? — Azután? — ismételte kérdésemet Rudnyev. — Azután az volt, hogy harcoltunk, mint a megszállottak és elpusztítottuk a németek védelmi vonalait. A levegőbe röpítettük és leromboltuk őket, amíg nem maradt egyéb belőlük, mint por meg sár. Ritkán láttam embereket olyan szent őrjöngésben harcolni, mint akkor a mieinket. — Hát Násztja? — Násztja? Egész életét a sebesülteknek szenteli. Nincs nála jobb nővér az egész froiter&kaszunkon. Akasztja, a enfikepeia Elbeszélés, írta: Konsztantyin Pausztovszkij (Kiváló szovjet író, aki beutazta hatalmas hazáját és írásaiban nagy megelevenítő erővel mutatja be a különböző tájakat. Két regényében a mocsarat és a pusztát megtermékenyítő szocialista munkáról írt. Életrajzregényében Turoisz Sefcsenko, a nagy ukrán költő alakját örökítette meg. Egy színdarabot is írt, Lermontov hadnagy címmel. Alábbi elbeszélése a Nagy Honvédő Háború előtti és alatt játszódik.) FRISS ÚJSÁG ................................................... cAkol még az aktatal okától járja! — ’Mondja, meddig tartsam még a hátamon ezt a fiókot? Meddig akar benne kotorászni? _Ne féljen, megígértem az ügyfélnek, hogy egy hét alatt meglesz az aktája] irrwrr ,iiiiiiiimnim.!.r.',!.'TrUm?r,uniiimiiiiiiiiiirnrimim'iin'iiiiiiiii'iiiM 1949 december 1. csütörtök