Független Magyarország, 1903. március (2. évfolyam, 344-373. szám)
1903-03-15 / 358. szám
30 FÜGGETLEN MAGYARORSZÁG 1903. márczius 15. túltett mindenen és eljátszatta az orchesterrel a Hunyadi hattyúdalát, a zene minden hangot eltompitott s utána játszták a Hymnuszt, a Szózatot Aztánkiáltott Füredi és a legszebb népdalokat énekelte, azután elszavalta Egressy Gábor a «Talpra magyart» és azonnal el is énekelte, aszerint, amint azt Szerdahelyi zenére tette. Azután a Marseillaise-t s a lengyel hymnuszt. Kihozták Táncsicsot a színpadra, de ő a nagy öröm miatt beteg lett, alig jöhetett fel; a katonák és városszolgák helyett már nemzetőrök állottak őrt, a nemzeti zászló mindenüvé ki volt téve, éjfél után kerültünk hlabal s a portásoknak , nap nem fizettünk a kapunyitásért semmit Az igaz, hogy egész nap egy falatot sem ettünk, de, ami a főszabadok voltunk. Mily külömbség volt tiz évvel előbb, 1838. március 15-én, akikor a Duna áradása pusztított mindent, minden utcán fájdalom és rémület s a félelem járta házról-házra a lakókat, most pedig nem lehetett látni embert öröm nélkül. n. Március 15-ike 1848-ban a magyar kir. tud. egyetem előtt. Hatála Péter a következőket írja a Petőfialbumban: Az egyetemi épület térre néző részének harmadik emeletén 1848-ban a bölcsészeti kar tantermei voltak, de azoknak az ablakai nem az utcára, hanem az udvarra nyíltak. Az utcára a folyosó ablakaiból lehetett letekinteni. Én akkor bölcsészethallgató voltam s két öreg tanárunk: Verney, a bölcsészet tanára s Wolfstein, a mathézis tanára tartott előadást. Ez utóbbi volt a tanteremben; a táblán bevégezte, úgy tíz óra felé, a feladványt s azt éppen valamelyikünknek utána kellett volna elmondani, midőn a tér felől óriási zsibongás hallatszott fel hozzánk. «Nézzék meg, mi az?» . . . szólt a tanár. Kiettünk a folyosóra s onnan letekintve a táré, láttuk, hogy az tele van úri néppel, csupa cilinder maga elott felénk . . . «Baj van!» monda a tanár és kiment a teremből. Mindannyian a folyosóra tódultunk s az ablakokból, mint valami magas páholyból néztük az alattunk feketedő sok cilindert. A jogászok tantermei az első és a második emeleten voltak, legnagyobb részük lement a térre s igy történt, hogy a tér teljesen megtelt úri közönséggel. Hozmuk, a harmadik emeletre csak az éljenzés, a zsibongás hallatszott fel. Sokan lesiettek a térre, de többen jónak láttuk maradni s a magasból nézni a lent történendőket. Mi lesz a sok, a nagy éljenzésnek vége? . .. Kinek szól a sok éljenzés? . . . Egyszer csak feltűnik a hullámzó közönségből, mint Neptun a hullámhegyeken, egy sovány, fiatal alak: Petőfi Sándor . . . Felemelték magasra. Éljen Petőfi Sándor! — kiáltottuk mi az ablakokból . . . Csend! — Halljuk! kiáltották odalenn. És csend lett. Petőfi röviden elmondotta a gyülekezés célját, elmondotta, hogy mit láván a magyar nemzet, elmondotta a tizenkét pontot. Aztán nagy lelkesedéssel elszavalta a Nemzeti dalt, a Talpra magyart. Hatalmas szavalás volt ez a dal hat szakaszának utolsó sorait: A magyarok Istenére esküszünk . . . Esküszünk . . . Hogy rabok tovább nem lessünk . . . mindannyiszor az egész tér visszhangoztatta. Hatszor ... és ezer torokból hangzó iszonyú esküdözés! Talán egy óra hosszat tartott a jelenet. A Károlyi-palota felől katonaőrjárat közeledett, de a tömeg láttára visszafordult. Midőn Petőfi a magasból ismét a földre szállott, egy erős hang felkiáltott: «Menjünk Budára, írassuk alá a cenzorral és nyomassuk ki a Nemzeti dalt!» . . . «Nem megyünk, nem ismerjük el a cenzúrát! Nyomassuk ki cenzúra, nélkül!» ... S a nagy emberáradat megindult a Károlyi-palota irányában. Mi lejöttünk az emeletről s a sereg után haladtunk egész a Hatvani-utca torkolatáig, a szent Ferencrendiek templomáig. Ott már áthat-fím volt a tömeg. A Szép utca sarkán, ott, ahol a Kammonkávéház van, volt a Länderer és Heckenast könyvnyomdája. Itt állapodott meg az Egyetem-térről elvonult tömeg. Elnyomatták a Tizenkét pontot és a Nemzeti dalt és szórták ki az utcán várakozó tömeg közé. Mi utunkban a Kúria épületén láttunk egy kéziratos falragasztó címmel: «Mi kizárt a magyar nemzet?» Nemsokára nyomott példányok helyettesítették az Írott falragaszokat. Megeredt az eső, de azért ott állottunk várakozva, míg ránk kerül a sor és kapunk egy-egy példányt a Tizenkét pontból és a Nemzeti dalból. Az utcákon hemzsegett a nép. Mi fog történni? Mi lesz? Mindenki nemzeti kokárdát tűzött a mellére és elment a Muzeum-kertbe hirdetett népgyűlésre vagy a Városháztérre. Vasváry Pál, Petőfi, Egressy Gábor, Jókai Mór beszédeit nagy tömegek hallgatták. Örültünk a vérnélküli, a békés forradalomnak, a helyzet jobbrafordultának, az erőszak nélküli átváltozásnak. Midőn a nemzetőrség megalakult, megalakult az egyetemi légió is. Horvát Árpád tanár volt a kapitányunk. Egyenruhánk: vitorlavászon blúz, szijjal derékhoz szorítva, fekete nadrág és könnyű, viaszosvászonból készült csákó. Puskákat is kaptunk, a jártunk gyakorlatra a Muzeum-kertbe; őrjáratokat is végeztünk, mint a többi nemzetőrök, az éjjeli csend és rend érdekében. Őrtanyánk az egyetem épületében volt s a főbejárásnál, a tér felől , a Szerb utcánál is mindig őt áltott, egy-egy tagjaa légiónak. De azért a tanulást sem hagyták abba. Öreg tanáraink nyugalomba vonultak. Verney helyett Palotai (Purgsscaller), a piaristák provinciálisa lön tanárunkká, Wolfstein helyett Vállas Antal. A tannyelv a latin helyett, melyen csak e két tárgyat hallgattuk, magyar. A magyar irodalom tanszékére Garay Jánost nevezték ki. Báró Eötvös József, vallás és közoktatásügyi miniszter, eljött az egyetemre és közgyűlésen buzdította, tájékoztatta az ifjúságot. És az ifjúság követte a jó tanácsot, tanult-tanult mindaddig, míg a tantermek ajtai a harc morajában be nem záródtak. Az egyetemen, pár hónap múlva, újra felhangzott: Talpra magyar, ki a haza! . . . . S miként előbb polgári kötelességünket teljesítettük, megfeleltünk katonai kötelességünknek is. Elmentünk a csatatérre . . . Talpra magyar, Ma haza! Jfe. Jt. Jt..Jfc. .ác Jt.Jfe.Jt.Jc, Jt. Jfc. ^ Jfc. Jfc, ■rritntnrimaitiiipiriaiiiiiiNtMcninauiniuininiJiiumiiiiuiiiiiiriiHiiwRauwaiiiiiinintuiMiginriiniriiiiiiiii-iviinu Szabadság ünnepén. Irta: Illyés Bálint. Hajtsátok meg azt a zászlót, E nap emnékére ! . . . A szabadság istenének Tisztelegve véle . . . Ekkor gyűlt ki az a hajnal, Mely pirosló fénynyel, Félvilágot beragyogta, tűr. Áldást hintve széjyel! A szabadság hajnalából Egy fény ránk is omla, Századok sötét borúját Rózsaszínbe vonva . . . Lángot öntve bus szivünkbe, Mely sajogva vérzett, S felmosolyg a homlokunkon, Mint kelő önérzet! . . . És a nemzet, melynek vére Megáldni látszott: Fejét büszkén felemelve Széttörő a lánczot... Újra hős lett. .. újra nagy lett, — Hire zeng azóta — Szive lángját, kardja fényét Félvilágra szórta!... Óh, dicső kor! lelkem szinte Ittasodva érzem ... Hogyha a dicső napoknak Fénycsudáit nézem ... Nemzetem! szent büszkeséggel Nézhetsz tájok vissza; — Érted omlott drága vérét, Kiknek földed issza!... De ne nidd nagy a zsarnok vág Hatalmának vége ... Hidra-fő az, ha levágtad, Másik nő helyébe! . . . Régi harczát, a sötétség. .. Újra kezdi, vijja . . . Jól vigyázz, mig el nem pattan Kiteszi,ezt ijja . . . Csellel és erővel szemben, Légy te büszke, belczeg !.... S el ne csüggedj, bármi habja Zúg körül a vésznek ! A népet, mely jogát, elvét Gyáván fel nem adja : A szabadság Nagyistene . , Soha el nem agyja! . . . tuuana mii ■ iiiaanaiii ua uu snaii iui «*.» ..«i.imuj iTKuiiiiiiiiOTiimmnittinit mnata» uv jwimaanuaniaaifctfii nn titlttiat 11 * Akkor . . «Bilincset nem tűrünk s szolgatáncaot, Arczunkon nem vág barázda-ráncaot Az önkény átkos zsarnoka! Szabadnak teremtett minket Isten, Hegy-völgy szabad hazái hűdet itten, Rabok hát nem lessünk soha !» «Szabad a légben a dalos madár, A nap, a millió csillagsugár. A csergő csermely, kis patak . . . Az esti szél, a hajnal bíbora. A rózsán is szabadság himpora . . . E nép sem lesz hát gyáva rab !« Szólott a hős lelkesen, merészen, Szólt a nemzet, — az iteu nevében, S felharsant rá a harsona; A Kárpátoktól l. Adriáig Zeng — kunyhótól a trón bíboráig: «Rabok nem, nem leszünk soha!» Mint mennydörgés, mint a zúgó árkán. Felhangzik rá milliók torkán: «Fel a csatára, magyarok!» Bérczenskon felgyúl a hajnal, És égre írja vérsugarakkal: «Nem, nem leszünk többé rabok!» Bömböl az ágya, villan a fegyver, Az Isten van a hősi sereggel, A szent szabadság Istene . .. . Mozdul a föld is, s mintha a rögfaül Kelne az élet —: gyermek. —» Öregből Nő csatahősök serege! Szembe az ellen ... harsona hartta, Csapkod a villám, harcai viharban A föld, az ég is megremeg . . . Hangzik : «előre !» ... élet-halálra ! Vesszen a zsarnok ! .. . vesszen a gyávát De a magyar rab nem lehet!» S mint ha a tenger zug nagy haraggal, Elsöpör mindent a merre nyargal: Zúzza az ellent a vitéz . . . Itt szuronyóidő. . . ott ágyú torka Zúgva sivit be a csatasorba, f , S porba hull, ki szemibe néz. Mindegyik egy hős, bátor oroszlán, S bár csatatűzben zászlaja foszlány, A szabadság rajta ragyog! ... «Velünk az Isten !» — zendül az ének — Győzelmet int, ad hős seregének . . • Nem, nem leszünk soha rabok.» Kesély baja»