Független Magyarország, 1904. június (3. évfolyam, 793-822. szám)
1904-06-15 / 807. szám
Budapest, 1904. III. évfolyam, 807. sz. FÜGGETLEN Főszerkesztő: Dr. LENGYEL ZOLTÁN Felelős szerkesztő: LÓRÁNT DEZSŐ Főmunkatárs: BEDŐHÁZY JÁNOS Szerkesztőség és kiadóhivatal: BUDAPEST, VI., KIRÁLY-UTCZA 72. SZÁM. ------------------- TPT TUM CZÍM . -------------------ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre 28.— kor. II Negyed évre 7.— kor. Fél évre . . 14.— „ || Egy hónapra 2.40 „ 586. Szerda, junius 15. Az oroszlánok. Budapest, junius 14. Olay Lajos nevezetes kijelentést tett a képviselőház mai ülésén, a nyári hőség dacára vigan dagadozó indemnitási vita folyamán. Azt mondotta, hogy amennyiben a kormány a véderő revíziójáról szóló javaslat beterjesztésekor létszámemelést merne követelni, a függetlenségi pártnak, de az ellenzéknek is minden tagjában egy-egy oroszlánt fog találni, amely végső erejéig küzd majd ellene és meg fogja akadályozni, hogy a nemzetet létérdekeiben megtámadja. Elhangzott ez a, egy ellenzéki férfiú ajakéról oly természetes és a várható veszedelemmel szemben oly jogosult nyilatkozat és fölöttébb sajátságos hatás járt a nyomában. Talán megijedt a miniszterelnök ? A kormány tagjai talán halvány döbbenettel ültek mellette és a mögöttük sorakozó tábor talán fogvacogva látta is már visszatérni a kíméletet nem ismerő nemzeti harcot, feltűnni az obstrukció rettegett rémét ? Oh nem. Szó sincs róla. A súlyos kijentésnek egészen másfajta lett a hatása. Félelemnek, ijedtségnek hite-hamva sem Petőfi és Kossuth. — A «Független Magyarország» eredeti tárcája. — Sajátságos, hogy két olyan ragyogó csillag, amilyen Petőfi és Kossuth volt, alig tudtak egymásról. Nem azt értem ez alatt, hogy nem smerték volna egymást (sőt ügyük is volt egymással), de Petőfiben — Kossuthról és Kossuthban — Petőfiről egy hang említés téve sincs. Ennek a jelenségnek magyarázatát óhajtanám adni e sorok keretében. Mint minden nagy nemzeti evolúció, úgy az 1848—49-iki szabadságharc is két tényezőontos összeműködésének eredménye. Az egyik: költő, a másik az államférfi, a politikus. Kossuthan és Petőfiben mind akettő megalálta a maga halhatatlanját, utolérhetetenjét. Petőfi volt a költő—Kossuth s Kossuth az államférfi—Petőfi. (Aranyról szokták mondani, hogy ő volt a költő—Deák, Deák az illamférfi—Arany, Vörösmarty a költő—gróf Széchenyi István volt és megfordítva.) Az tény, hogy Petőfi «Nemzeti dal»-ával ugyanazt a hatást érte el, amit teszem pld. «Marseillaise» műveit a francia forradalom alatt. De Petőfi természeténél fogva nem szerette a szónokokat. Ő a tett embere volt inkább s a szónoklatokat úgy tekintette, mint tétlenséget. «Megint beszélünk s csak beszélünk . . .» (Hasonló cimű költeménye) «Sokat beszéltek, szépet is beszéltek, Jót is, de ebből a hon még nem él meg.» (Az országgyűléshez) Azt írja naplójában : «Az országgyűlés igen szépeket beszélt, de volt. Ehelyett egy pajkos kobold suhant át a Ház jobb oldalán. Amint átröppent a sorok között, nyomában széles jókedv támadt. Tisza kormányelnök komor arca mosolyra szélesedett, pajzánul hunyorgattak bársonyszékeikben a miniszter urak és Münnich Auréltól egész Szacelláry Györgyig vidám derű ömlött át az egész kormánypárti pásztán. Egy becsületes ellenzéki embernek a kormányhoz intézett komoly figyelmeztetésére jövő ez a válasz szomorúan jellemzi politikai életünket. Olay Lajos jóhiszeműségében aligha kételkedik valaki. Tisza István és a kormánypártnak minden tagja egyformán kell, hogy tudják, hogy amit Olay Lajos mondott, azt komolyan úgy is gondolta. Neki komoly hite, hogy támadhat oly helyzet, amelyben a csüggedt, szétzüllött függetlenségi táborban felbuzdul a kuruc vér, amikor ismét kiröppenek hüvelyükből a berozsdásodott kardok és egészséges harci zaj veri fel közéletünk poshadt csöndjét. Ő bizton hisz az oroszlánokban. A jobboldal gúnyos kacagása nem az Olay Lajos személyének szólt. Hanem az ő naiv hite keltette ezt a derűt és végső elemzésben ez az abszolút biza beszéd bármilyen szép, csak beszéd és nem tett!» A szájhősöket meg valóságos maró szatírával ostorozza: «Meddig tart ez őrült hangzavar még? Meddig bőgtök még a hon nevében? Kinek a hon mindig ajkam van, Nincsen annak, soha sincs szivében ! . . .» «Tenni, tenni! ahelyett, hogy szóval Az időt igy elharácsoljátok.» (A szájhősök.) Általában az országgyűlésről, a képviselőkről s a kormányról kicsinylőleg nyilatkozott. A képviselőháznak azt ajánlja, hogy teremtsen szebb hazát, ahol denevérek nem tanyázhatnak. A képviselők ellen védi a költő fölényét: «Tanuljátok meg, mi a költő, És bánjatok szépen vele, Tanuljátok meg, hogy a költő Az istenség szent levele, Melyet leküld magas kegyében Hozzátok, gyarló emberek, Amelybe örök igazságit Saját kezével irta meg.» (A magyar politikusokhoz) A magyar minisztériumra — kutyáját sem bízná őrizetre... De természetesen ő is, mint minden nagy lángelme, aki a költészet szolgálatában áll, a költészetet tartotta mindenhatónak és azt hitte róla, hogy az képes egyedül és kizárólagosan a nagy , nemzeti fölébredésnek munkáját véghezvinni. Ö szinte várta az idők jelét, melyben eszméinek és érzelmeinek kifejezést adhat. Predesztinálva érezte magát a vezetésre. Ezért magyarázható meg az a szózat is, amelyet Kossuthtal egyidejűleg a nemzethez intézett. (Proklamáció.) Ö az egész szabadságharcot a költő lantjának tudta be s egy szóval sem említi ezt a nagy alakot, aki pedig államférfiul nagy boztonságnak, a veszély teljes hiányának tudatából fakad, amely ott lakozik ez urak valamennyiének szivében. Oroszlánok? Ugyan ki ijedne meg tőlük, kit zavarna ki nyugalmából egy rajongó fantasztának a falra festett mumusa? Igazán senkit. Vicc az egész, és az ilyen jó viccre nem lehet más válasz, mint a derült, szívből jövő kacaj. Hát mi tűrés-tagadás, mi nagyon jól értjük a derék kormánypárti urak vidámságát és csöppet sem csodálkozunk rajta, hogy a függetlenségi oroszlánokat nem tartják veszedelmeseknek. Okuk és joguk van reá, hogy megbízzanak az ő hatalmas állatszeliditőjükben, Tisza Istvánban. Az ő hipnotizáló ereje már eddig is csodákat művelt. Csak megjelent a vasketrecben, megsuhogtatta vesszőjét és a fenevadak elcsitultak. A magyar vezényleti és szolgálati nyelvre vonatkozó követelések elhallgattak és a vad bestiák örvendezve szopogatták a nyomorúságos vívmányokra vonatkozó ígéretek sovány csontjait. A bátorság és lélekjelenlét győzedelmeskedtek : béke és nyugalom lett a manégeben. És ezt a békét, ezt a nyugalmat azóta meg nem zavarta, semmi. Az ígéretek és cseségével, tüzes szónoklataival, zsenijével és mindent föláldozó, önzetlen, tiszta hazaszeretetével — odavitte a dolgot, hogyha a körülmények kedveznek, idegen hatalom nem lép közbe és minden más egyéb baleset vagy tévedés : a 48-iki önvédelmi harcból teljes győzelemmel kerül ki a nemzet. Kossuth pedig szintén nem tulajdonította azt a fontosságot a költő működésének, mint az azt megérdemelné. Bizonyítja ezt az a ténye Kossuthnak, hogy mikor Frankenburg az «Életképek»-et 1844-ben megindította s megengedte Kossuth, hogy a munkatársak sorában az ő neve is szerepeljen, — amint megtudta, hogy Petőfi is munkatársa a lapnak, kijelentette, hogy nem szívesen szerepelteti nevét Petőfiével együtt. 1849-ben, mikor Petőfit Bem őrnagygyá léptette elő s Petőfi Debrecenbe sietett a tábornok ajánló levelével, hogy ügyét (hogy kineveztetését megerősítsék) a hadügyminisztériumnál sürgesse. Kossuth nem fogadta Petőfit, hanem Klapkához utasította. Ezek a dolgok — de még Petőfinek szélső radikalizmusa is — odafejlesztették a kettőjük közötti viszonyt, hogy Kossuth Petőfit s Petőfi Kossuthot nem szerette. Érdekes az a két levél, amelyet Petőfi Kossuthoz intéz. A címe, a megszólítása: Tisztelt Polgártárs ! Ebből is kiérzik némi szatíra. Ne tévesszük össze: Petőfit és Kossuthot nem az irigység hozta ellenkezésbe egymással — hiszen arra, hogy irigykedjék, egyiknek sem volt szüksége — de mindkettő kizárólagos nagyságának velök született őstudata. Ez eredményezhetett némi féltékenységet. Mindenesetre érdekes efölött gondolkozni, mint amely élénk világot vet két ilyen ellentétes eszközökkel működő nagyság etnikai életére és gondolkodásmódjára. Taksonyi József. llapunk arai száma. lg oldal,