Független Szemle, 1935 (3. évfolyam, 1. szám)

1935-02-01 / 1. szám

SANCTUS JANUARIUS „The world is waiting for a new movement of generosity, or for a great wawe of death.“ (Lawrence) Irta: THOMAS MARK Ez a lap most harmadik évfolyamába lép és — az ember ne áltassa magát — nem végzett semmit. Papírban, nyomdafesték­ben, úgynevezett megnyilatkozási térben nem volt hiány. Volt szerkesztő, kiadó, megvolt a szellemiség számára szükséges anyagi feltétel. Megvolt most is, mint, ahogy mindig megvolt. Urak és hölgyek szobákban teleírtak papírokat és ezek a szer­kesztőn keresztül a nyomdába kerültek s a lapon keresztül a világba. Haszontalanul és hiába és fölöslegesen. A „Független Szemle” nem kivétel. Nem rosszabb és nem jobb, mint a többi lap. Jó, mert lap, rossz, mert nem az. Jó, mert akar valamit, rossz, mert nem ért el semmit. Minden anyagi fel­tétel együtt van és nincs eredmény. Két év múlt el rengeteg munka, idő, fáradság, pénz, rengeteg akarat, érzés, becsvágy, tu­dás, semmi. Elveszett. Visszavonhatatlanul elveszett, ember hiányában. A papírosért nem kár, a festékért sem, a postabélyegért sem, a szerkesztő munkájáért sem. Elvesz­tek, hát elvesztek. A jó versekért, jó cik­kekért, kritikákért sem. Nem csináltak semmit. Most csak kiderült, hogy mindig tehetetlenek voltak. Minden hang hamisan hangzott, az egyik cikk agyonütötte a má­sikat, a színvonalról jobb, h­a az ember nem is beszél. A lapban annyi tisztesség sem volt, hogy belássa saját erőtlenségét és rész­­vétlenség közepette kimúljon, ahogy ezt a többi lap teszi, ha két szám után becsület­tel megszűnik. Ez a lap két évig hazudott. Azt hazudta, hogy van. Nem a papír, a fes­ték, a szerkesztő, a kiadó — ezek mindent elkövettek, hogy tényleg legyen. Az anyag­ban van valami elemi becsület, amelyik nem tud hazudni. Már csak tehetetlenségé­nél fogva sem. Ha van, hát van. De hazu­dott az író, a kritikus, a költő, az essayista. Nincs rá mentség és nem használ szépítés. Egy lelkesülő ember pénzéből tartotta fenn magát: az ő áldozatkészségének polipja volt. De azért lehet annyi erőt összeszedni, hogy tisztességgel bevallja az ember, hogy így volt és így van. Meg fog ez szűnni ! Nem fog? Nem az anyagon múlik és fog múlni, mint két év előtt, most sem. És nem azon, hogy nincs úgynevezett programm. A programm akár öt, akár ötszázötvenöt pontból áll, kibúvó­kat biztosít újabb hazugságoknak. Nem kell FÜGGETLEN SZEMLE programm. Mi kell? Óvakodni kell attól, hogy az ember úgy tüntesse fel, mintha szavakkal el lehetne mondani azt, ami kell. Mindenkinek magának kell ki és megta­lálni. Egy biztos. Nem kell ügyefogyottan kiagyalt vers, nem kell saját zagyvaságán tetszelgő cikk, nem kell kritikátlan kritika, nem kell internacionalizmus, nem kell szo­cializmus, esztéticizmus, nem kell gazda­ságelmélet. Ma minden szocializmusra épí­tett ember outsider, de a jobboldalra épí­tett is az. Nem feláldozni semmit, sem a társadalomnak, sem a politikának, sem a pénznek, sem az elméletnek, sem hóbortok­nak. És ebben az embert semmi sem aka­dályozhatja meg. Annak, aminek következ­ni kell, az idősebb generáció már nem ellen­sége. Az idősebb generáció meghalt. Nem mintha kár lenne érte — sőt, neki elég rossz. Az ellenség itt van a nyalóka-kriti­kusokban és az outsider-szocialistákban, a versfirkász nőcskékben, hazugokban és nagyképűekben, akik eladják a komoly be­tűt saját inferioritásuknak és meggyaláz­zák a papírost idiotizmusukkal. Vannak, talán nem is tudják magukról, hogy vannak, talán eltévedtek egy nyomo­rult elméletben, talán elnyomják maguk­ban, talán a szégyenük meztelen elemisé­­güket. Vannak, akikben ég az új generozí­­tás, vagy akárminek hívják is ezt a vad és zöld tiszta lángot. Vannak, mert ha nem vol­nának, még minden érvényben volna, ami már nincs. A kor rajtuk bukott meg. Mert megbukott. Visszavonhatatlanul és örökre, politikával, gazdasággal, reformokkal, vál­ságokkal együtt. Csak ez a gyönyörű csu­pasz istenállat maradt meg elementáris valóságában. Titokban bukott meg az a vi­lág, mint, ahogy azok, akikben megbukott, titokban tartják és titokban élnek. Jó vol­na, ha ez a lap mától fogva fellebbentené a nagy titkot és elkezdene nyíltan beszélni arról, amit mindnyájan oly régen nem me­rünk tudni, mert letagadásából élünk és meghazudtolása dicsőségünk. Lehet, hogy sikerül, lehet, hogy nem,­­ de megint nem a papíron és festéken és anyagon fog múl­ni. A lap itt van és vár. „A világ várja a nagylelkűség új nagy mozgalmát, vagy azt, hogy jön a halál nagy hulláma”.

Next