Függetlenség, 1881. április (2. évfolyam, 90-118. szám)

1881-04-08 / 97. szám

Budapest, 1881. — Második évfolyam. Szerkesztői Iroda __ kiadó hivatal Budapest, IV- koronaharweg­ytoz» S. u­­tak^ bérmentea leveleket fogadunk el. Köziratokat nem küldőnk vissza. ELŐFIZETÉSI ÁR: Vidékre postán kü­ldve vagy Budapesten házhoz hordva: Egész évre ........ 16 frt Félévre.................................... 8 frt Negyedévre..........................4 frt Egy túra ..........................1 frt 40 kr. 96. szám. Egyes szám­ára: 5 kr.FÜGGETLENSÉG. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Péntek, április 8. Szerkesztői Iroda kisadó­hivatal Budapest, IV- koronahemeg-utca 3. n Előfizetési pénzek, hirdetések, nyiltterek a kiadóhivatalba czimzendők A lav czienét és az utczát pontosan m­eg­­jelölni kér’tik. Hír­detéseket ta aasrUtterektet árszabály szerint fölvesz a kiadóhivatal és Tisza Kálmán jelöltsége. (L. K.) Hiába, Tisza Kálmán a leg­népszerűbb ember ez idő szerint Magyar­­országon. Alig lehet elősorolni a választó­­kerületeket, hol föllépésének gondolata meg ne­m fogamzott volna, és ez csak elég bizonyíték népszerűsége mellett, legalább a kormánypárti lapok annak veszik. Most újra, nem tudjuk hányad­szor, a nagyváradi jelöltetés van napi­renden és­­ Tisza Kálmán most már elfogadja a jelöltséget. Ha azonban annak a jelölési má­niának jobban szeme közé nézünk, na­gyon furcsán sül ki belőle a népszerű­ség A vidéki kerületek szabadelvű párt­jainak vezetői, korifeusai mindig a hiva­talnokok, elnökük a legelső hivatalnok, és i­ ultima analysi az egész jelöltet és az ő művük. Mi az oka mégis annak, hogy a tömérdek jelölésre épen a legilletékesebb személy, a jelölt maga vagy nem, vagy visszautasítólag válaszol ? Mi az oka an­nak, hogy még Nagyvárad jelölése elfo­gadására is oly nehezen szánja el magát? Semmi egyéb, mint hogy maga a miniszterelnök legjobban bírja megítélni a jelölés fontosságát, annak kivihetősé­gét, annak eredményeit. Maga Tisza Kál­mán legjobban tudja, hogy a hivatalos egyénektől származó jelölés nem a választó közönség jelölése és míg egyrészről ezek is csak azért fáradnak, mert látják, hogy hivatalos működésük buzgalma összetörik az elismerés elnyerhetése közben a nepo­tizmus szikláin és csak a korteskedés az egyedüli tér, hol jutalmaztatásukat elér­hetik, addig másrészről arról is igen jól van értesülve a kortes miniszterelnök, hogy a hivatalos buzgalom a választók között mégis igen nehezen, igen bajosan tud követőket teremteni, és ha teremt is, csak a vidéknek, és az egyeseknek a többi rovására nyújtandó előny ígérete által szerzi a párthíveket, az ily párt­­hívek azonban nem eléggé megbízhatók. Tudja nagyon jól végül Tisza Kálmán, hogy a választó­kerületek önálló, függet­len polgársága mindennel, csak szeretet­tel, csak bizalommal nem viselkedik irá­nyában. Ezeket nagyon jól tudja maga Tisza Kálmán, de tudják maguk az illető vá­lasztó­kerületek is. Tisza azonban tűri e játékot; tűri, hogy ez ismétlődjék sok, nagyon sok ke­rületben, dac­ára annak, hogy tudja, hogy csak egy kerületet képviselhet, bárminő miniszterelnök legyen is. Tűri azért, mert a választóknak meg van mondva, hogy Tisza megválasztatása esetén, ha a man­dátumot más kerülettől fogadná is el, nem fogja elfeledni azt a ragaszkodást, melyet a visszautasított kerület tanúsított irányában. A félrevezethető választók ezt készpénzül veszik, s ha egyszer elfogad­ták az okoskodást, a másik választásnál erkölcsileg mintegy kényszerítve vannak arra, hogy újra a szabadelvű párt jelölt­jére adják szavazatukat, a­ki ekkor már legtöbb esetben vagy más kerületből ki­szorult nagyság vagy olyan, ki egyéb tulajdonsággal még nem bír, minthogy tizenhárom próbás mameluk. Játék lesz ez a nemzet legszentebb jogaival, az alkotmán­nyal, játék a leg­drágább nemzeti tulajdonnal, az erkölcsi­­séggel és alig lehetne elég kemény jel­lemző, ítélő szót találni e játék kárhoz­­tatására, ha­­ ennek meg lenne az a haszna, hogy a kárhozatos játékot meg­akasztaná. Erre azonban e kormány mel­lett nincs semmi remény. Dörgő vád­beszéd helyett inkább tehát egyenest rá­mutatunk az üzelmekre, hadd gondolkoz­zék felette a választó közönség, most in­kább, mint valaha. Oly jelenségek közt indul meg az előttünk levő választási mozgalom, a­melyek kétségtelenné teszik, hogy a kormány minden pressziót, min­den hatalmat, hivatalos befolyást és pénzt latba fog vetni győzelme érdekében. De ép ez erőfeszítés mutatja, hogy maga a szabadelvű párt inogni érzi lábai alatt a földet s a választóktól függ, hogy felsza­badulva a nyomás alól egyszer valahára lelkiismeretük szerint szavazzanak. — április 7. A kormánypárti lapok még csak méltóságteljes rezignáczióval fogadták azt a hírt, hogy a terézvárosi szabadelvű párti választók­nak nem kell többé „gentlemann“ képviselő, s nem óhajtják a legújabb párisi nadrágokat Pod­­maniczky Frigyes által képviseltetni,­­ de az ó­budai szabadelvű párti választók „stickli“je már szeget üt fejükbe. Az Ellenőr ma esti lapja hatá­rozottan tiltakozik az ellen, hogy joga lenne a választóknak azt kandidálni, aki nekik tetszik. „Hogy mernek holmi Végh János-féle ex-kerü­­leti elöljárót felléptetni szabadelvű párti pro­grammal, mikor ott van a hű mamelukok dísz­példánya Ivánka, — akivel azután » tnrmily nem fog mit kezdeni tudni, ha az ó­budaiak öléből kicsöppen?“ Körülbelől így siránkozik a kormány félhivatalosa. Hát bizony az ó­budaiak azt hiszik, hogy kormánypárti is lehet valaki, — de csak módjával, s meggondolva, — nem pedig úgy mint Ivánka Imre, ki tüskén-bokron követi Tisza Kálmán rozzant szekerét. Ha a múlt választás alkalmával be is lehetett oda csempészni Ivánka urat, ahol a magyar gőzhajó társulattal „világosi fegyver­letételt“ csinált, most bajos lesz, — mert az ó­budaiaknak is felnyílt a szemök. Orosz tervezet európai rendőrség szá­mára, czím alatt a Corr. de Pesth ma éneket zeng, melyben azt akarja bizonyítani, hogy Magyarországon erre a fennálló viszonyok és a nemzet jelleme folytán nincs szükség. Az érte­kezés azt látszik bizonyítani, hogy ily tervezet csakugyan van, mert ennek tételét az által is elismeri, hogy beszél róla; a hangulat­csinálás azonban egyátalán nem sikerült. A képviselőház mentelmi bizottsága ma d. u. 5 órakor tartott ülésében tárgyalás alá vette Ugron Gábor mentelmi ügyét, ki ellen a kolozsvári kir. törvényszék az Ellenzék czimű hírlapban megjelent közlemények miatt sajtó­­keresetet indított. A közlemények az Ellenzék­ben azon időszakban jelentek meg, midőn Ugrón Gábor a betegen fekvő Bartha Miklós helyett a lap vezetését átvette. Mint értesülünk, az in­kriminált czikkek egyike sem ered Ugrón Gá­bortól, azonban minthogy ő a vizsgáló bíró előtt a felelősséget a czikkofikon foglaltakért elvál­lalta, s az illető szerzőket meg nem nevezte, a kereset egyedül személye ellen indíttatott meg. A bizottság előadója Krajcsik Ferencz a fenteb­biek értelmében a bizottság elé azon indítványt terjesztette, hogy a dolgok ily állása mellett Ugron Gábor képviselő mentelmi jogának fel­függesztését kellf’T&itín javaslatba hozni. A bi­zottság mai ülésében határozatot nem hozott, miután a megjelent tagok száma a házszabá­lyokban megállapított határozathozatalra ele­gendő nem volt. A bizottság holnap d. e. 12 órakor tart ez ügyben ülést, melyre a bizottság minden tagja meghivatott. A földosztó. Tisza Kálmán hírhedt kortes. Hetedhét or­szágra, ólmosbotok világára szóló kortes. Mes­tere a kortes furfangnak, mestere a kortes­fogásnak. A rossznak szelleme, a rombolásnak ösz­töne, az elveknek kigúnyolása, az erkölcsnek lenézése össze van forrva benne egy kortestalen­­tum minden fény és árnyoldalával. Ez erők együttesen alkotják őt kimagasló emberré a ha­nyatló korszak felett. Mint az éj királya ural­kodik a sötétség fölött, Szilaj uralkodási vágy mellé vas erél­lyel, határtalan lelkiismeretlenség mellé szívós ki­tartással látta el őt a természet. Önérdek és bűn a nemzet sülyedő közvéleménye által benne találta fel a nagyságot, a­kiben saját képét bálványozhatja. Ha soha nem lett volna igaz, hogy minden korszaknak meg van a maga em­bere, Tisza uralkodásában azzá vált. Ő úgy a mint van, gondolkozásában, beszédeiben, eszkö­zeiben, cselekedeteiben kifejezője korszakának. A rossz nála jellemvonás, mint korszaká­nak jellemvonása a szédelgés. Jóra képtelen, mert csak a rossz iránt van érzéke. A romlott­ság éltető eleme, mint békának a mocsár, mint denevérnek az omladékzug. Olyan, mint a kin­elük anitd./j iöltJUOj a k'­g, rOppzbttll & jGt, s a jót lerombolva, vél jót cselekedni, a kinek lehellete megszentségteleniti a szentet, a ki a tűz ragyogó fényébe is betolakodik, hogy kavarog­jon benne, mint fojtó füst. A rossznak a rossz az ő titka és ereje. Hatalma és varázsa rögtön szétfoszlik, mint ködé a tavaszi napsugárra, ha tisztul a levegő, ha az eszmék forrongnak,­­ha a lelkiismeretek felszabadulnak. A közvéleményben zavart tá­masztani, a vélemények harczát ködbe burkolni, az eszméket elfojtani, a lelkiismereteket lekötni, ebben összpontosul az ily szellemek tevékeny­sége; ebben összpontosul Tisza Kálmán párt­­politikájának kortes mestersége. Mai föllépése a házban rávallott e szellem­re, rávallott e szellem óriására, Tisza Kálmánra. Föltette a kortestollat, fejébe vágta a kortes­süveget, kezébe ragadta a kortes­ zászlót és tar­tott egy maga fajtájú kortesbeszédet, a­melynek minden szava fogás, minden mondata furfang, minden állítása hazug, minden következtetése kisértés : egy beszéd, a­mely a visszavonást tár­sadalombomlasztó méregként hinti, hogy a rossz által ura maradjon a rossznak. Páratlan az a szédelgő vakmerőség, a­mel­­­lyel Tisza Kálmán ma oda állt a ház elé, hogy feleljen Irányi számon kérésére : mi jogon en­gedi meg törvény és tisztesség ellenér­e kértesül föllépni a törvényszéki elnököt Nagyváradon, s mi jogon kötelezik a családi vármegye tisztvise­lőit a borszomjazó kortesénél lealacsonyítóbb kortesszerepre ? Tisza Kálmán a kérdőre vonás velejére nézve kitért az alkotmányos miniszter­hez illő őszinte felelet elől. Ötölve-hatolva, csűrve-csavarva védte azokat, a­kiknek erkölcs­telen és törvénytelen cselekedetei lánczolatos egészökben vetik meg ama rossznak alapját, a melyen a rendszer és korszak kifejezője trónol. A róka egy állat, törvényszék előtt ép úgy védné tilosban járó fiait, a kik ráütöttek, s a rókának a róka bírák igazat adnának. Nem is a természetrajzi és korrajzi okokon nyugvó rókakibúvó az, a­mi vakmerővé tette mentegetődzését, hanem az az ugrás, a­melyet tett, hogy oda állva az ország elé, magát, mint a birtokos osztály védőjét mutassa be. Oda állt, s a ravasz, a lelkiismeretlen kortes gonoszságá­val vetette oda, hogy „védeni fogja a választási szabadságot oly mozgalmak ellen is, a­milyenek sajnos megindultak, midőn ma is képviselő és képviselőjelölt nyomtatott plakátokban lázítja a szegényebb osztályt a birtokos osztály ellen“, s meg is nevezte, hogy az a képviselő Szalay Imre. Szak1­y Imrének dolga lesz, ha jónak látja megfelelni a vád személyi oldalára. Az ő dolga lesz, hogy kimutassa az okozatos összefüggést, a­mely e vád kimondása és a Somogy megyé­nek minden áron a kormánypártba hajtása kö­zött van. Az ő dolga lesz rámutatni a kortes­­kedési hajsza ama minden képzelhető, gyaláza­tosságot és visszaélést felülmúló eszközeire, a melyek mozgásba vannak hozva Somogy me­gyében, hogy a kerületeiben megingott habarék­­párt oligarchikus hajlamai felköltessenek, s mint pénzzel, befolyással, legelővel, kukoricza­­földdel és faosztással rendelkező jóféle kortesviz­ű kormány malmára hajtassanak e jelszó alatt : „Ne engedjétek a szélső balnak a győzelmet!“ Tisza Kálmán méregkeverő keze soha se nyú­lt soh­­a, társadalomba oly mélyen, mint So­mogyban. Midőn a föld kiveszett lábai alól, mi­dőn alig volt embere a megyében, midőn főis­pánja is elégedetlenkedett, midőn a függetlenségi párttal a nagy vagyonú habarék arisztokráczia se birt többé, akkor felkelté ezek hatalmi fél­tékenységét, felállította a tőrt, feltűzte Tabon a 47-es lobogót, s csinált oly korteskedést, a minő gázát csak az csinálhat, a­ki előtt minden esz­köz szent, ha czélhoz vezet. És most ez a Tisza Kálmán áll elő mint társadalommentő, az a Tisza Kálmán, a­kinek kortesei azt hirdették református falvakban, hogy majd könnyebbül az adó, ha elveszik a papok birtokát. Tisza Kálmán a birtokos osztály védője! Tisza Kálmán társadalommentő! Hallottátok ilyet? Őrjöngő agg láza képzelheti Tisza Kál­mánt e szerepben, de az egyenlőség szellemétől és a 48-iki korszak alkotásaitól eltett nemes elme a tények nappali világítása mellett soha. Tisza Kálmán a birtokos osztály védője! Van-e vakmerőség a mely ily arczátlanul jelen meg a világ előtt, a mikor csak egyet kell tépni az álarczán és ott a színpadnak szinfalren­­gető hőse az a Tisza Kálmán, a kinek kor­mányzása tönkre tette a földbirtokos osztályt. Ki vetett egyre emelkedő adókat a föld­birtokra? Tisza Kálmán. Ki kóstoltatja a földet, hogy Bih­am sza­maraként a teherhez terhekkel rakja meg a föld­­birtokost? Tisza Kálmán. Ki köt szerződéseket a földbirtokos termé­nyeinek versenyt hozva a nyakára gaboná­ban, gyapjúban és marhában? Tisza Kálmán. Ki tette egyedárus vevővé Ausztriát el­zárva a külfödi vásárlók elől a magyar piac­ot? Tisza Kálmán: Kinek elnézésével csinálnak oly vasúti poli­tikát, a­mely olcsóbbá és könnyebbé teszi oláh és orosz gabonának a nemzetközi piaczokon való megjelenését? Tisza Kálmán: Ki tette lehetetlenné a nyers terményein­ket fogyasztó ipar kifejlődését? Tisza Kálmán: Ki az, a­kinek kormányzása alatt a hiva­talos lap birtok­árverési hirdetései évről-évre emelkedő jövedelmet adnak ? Tisza Kálmán: Ki az, a­kinek kormányzása alatt csapa­tostul lettek földönfutóvá a földbirtokosok ? Tisza Kálmán: Ki az, a­kinek kormányzása alatt az ingat­lan értéke potomra csökkent? Tisza Kálmán: Ki az, a­kinek kormányzása alatt társa­dalmunk, államunk és nemzetiségünk oszlopa és ereje a földbirtokos osztály folyvást pusztul, kiárverezett népe elvándorol ? Tisza Kálmán: Ki az, a­ki a kormányzás és törvényhozás intézkedéseinek egész tömegével sietett leverni lábáról, az amúgy is elemi csapások özönével küzködő földbirtokos osztályt ? Tisza Kálmán. És ez a Tisza Kálmán, annyi rossznak okfeje, annyi szerencsétlenségek forrása, ez meri magát kortesfogásból a társadalommentés álar­­czában feltolni, mint a birtokos osztály védője ? Az a Tisza Kálmán meri azt tenni, a­ki az ál­lam mindenhatóság nevében szavazó kéreseivel az ültetvényes Ausztria fehér rabszolgáivá tette a magyar földbirtokos osztályt; az a Tisza Kálmán, a ki a 48-iki hűbériség helyére Ausztria hűbér­­uraságát állitá, a ki a magyar földbirtokos osz­tályt saját tulajdonán robotoltatja, a ki a ma­gyar földbirtokos osztál­lyal csináltatja a bos­­nyák utakat : ez a Tisza Kálmán meri magát a birtokos osztály védőjének feltolni ; ez a Tisza Kálmán, a ki birtokadóztatási politikájával a földet a birtokos és állam között megfelezted, ez a Tisza Kálmán, a ki a legislegelső és egyet­len földosztó Magyarországon. Verbovay Gyula: Választási mozgalmak. A budai hivatalnoki és nyárspolgári ne­gyedből írják lapunknak . Becses lapjában minap jelezve volt, hogy Budán a II. kerületben O­r­­szágh Sándor urat felléptették képviselő-jelölt­nek. Országh út már hónapok óta járja a klubbokat és mulatságokat, hogy híveket to­­bozzon. Azonban egy tekintélyes párt, kik Or­­szághot valami „kóser“ embernek nem tartják, dac­ára annak, hogy most roppant hajhássza a népszerűséget, vele szemben Darányi Ignácz bu­dapesti ügyvéd mellé sorakozik. Darányi ugyan szintén telivér mameluk, de hát mi itt Budán is csak úgy gondolkodunk, hogy ha már az isten minden választásnál mamelukokat hoz a nya­kunkra, hát legalább a főbből válasszunk. Kü­lönben a végleges jelöltet az e napokban össze­hívandó választási előzetes gyűlés fogja meg­állapítani. Annyi bizonyos, hogy Országh­áz megzavartatott terveiben, midőn megtudta, hogy nem csak ő lesz a jelölt, annál is inkább, mert már alapos kilátása volt az államtitkári állásra. Beszélnek még Trefort úr­a nagy görög jelölt­ségéről is, de mint biztos forrásból hallom ő semmi esetre sem fog föllépni, ki akarja a bukás dicsőségét állani Sopronban. Lehetne itt A „FÜGGETLENSÉG“ TÁRCZÁJA. miim tftsfán­fi, Daudet Alfons regénye. 14 E­LSŐ RÉSZ, VII. A bűnbak. E vágynak hatalmasnak kellett lenni, hogy le­küzdjem a rettegést, mely a gondolatra elfo­gott, hogy e borzasztó embert megközelítsem és remetesége ajtaját megkopogtassam. Az ajtóhoz érve, félelmemben lábszáraim összeverődtek. Halkan koczogtam, kétszer egymás után. — Szabad — szólt egy hatalmas hang. A borzasztó abbé háttal ült az ajtónak egy alacsony széken, lábait maga elé nyújtva, reve­rendája felgyűrve, hogy izmos lábszárai, melye­ket fekete selyem harisnyák fedtek láthatók voltak. A széktámlájához dűlve, egy vörös sze­­gélyzetű nagy füzetből olvasott, és kurta szárú barna cserép pipából dohányzott. — Te vagy — szólt, alig tekintve rám a kezében levő füzetről. — Jó napot, mit csinálsz, mit kívánsz? . . . Az éles hang, a könyvekkel kikárpitozott szoba, a modor, mel­lyel fogadott, a szájából függő pipa, szóval minden nagyon elfogulttá tett. Mégis erőt vettem félelmemem, és a­hogy úgy, elmondtam jövetelem okát. — Condillacot óhajtod olvasni, mily bohó gondolat! . . . Nem volna jobb, ha vélem egy pipa dohányt kiszívnál. Fogd ama csinos béke pipát, mely ott a falon függ, és gyújts rá. Meg­lásd többet ér az a világ minden Condillacjánál. Elpirulva mentegetőztem. — Nem akarsz dohányozni fiam? Ám jó, legyen tetszésed szerint . .. Condillacot ott talá­lod fent a harmadik soron balra. Vidd el, oda kölcsönzöm, de el ne rombold, mert levágom a füledet. Én Condillacot le­emeltem balról, a har­madik sorból, s távozni akartam, de az abbé visszatartott. — Tehát bölcsészettel foglalkozol fiam, és hiszesz is e tanokban? — szólt, merően a sze­membe nézve. — Mese az egész, hidd meg, üres semmi az egész. Belőlem ép úgy csinál­hattak volna csillagvizsgálót, vagy a pipák fő­felügyelőjét, mint a­hogy bölcsészeti tanárnak kineveztek. No de valamivel kell foglalkoznunk, hogy megélhessünk. Talán szoktál is bölcsel­­kedni? No ne pirulj el, tudom nem vagy bol­dog, te szegény kis bűnbak, a fiúk sokat üldöznek. German abbé megállapodott beszédében, ingerülten piszkálta pipáját körmével. Nagyon meghatott, hogy e derék embert izgalomba hozta balsorsom, s hogy a szemembe toluló könyet elfedjem, arczom elé emeltem Condillacot. Az abbé folytató : — Igaz, mond csak fiam, szereted-e a jó Istent ; . . . szeretni kell őt, bizalommal visel­tetni iránta, és sokat imádkozni ; e nélkül nem boldogulsz. Az élet küzdelmei ellen csak három gyógyszert ismerek : a munkát, az imát és a pipát, a legrövidebb szárú cserép pipát, ezt ne feledd. A bölcsekben azonban ne bízzál, ezek nem vigasztalnak semmikor. Én már megadtam ma­gamat sorsomnak, hidd meg. — Hiszem abbé ur. Most távozz , fáradt vagyok. Ha könyv­re van szükséged, jöjj, s vidd el. A kulcs min­dég az ajtózárban van, s a bölcsészeti műveket a harmadik sorban balra, felleled.................... ne szólj, hanem távozz.................... Isten ve­led ... . Aztán folytatta olvasását a füzetből és reám sem tekintett. Valóban eredeti ember. E naptól rendelkezésemre álltak a világ minden bölcsei , az abbéhoz kopogtatás nélkül, bármikor benyithattam. Többnyire akkor jöttem, midőn az­ abbé előadást tartott, s szobája üres volt. A kis cserép ott pihent az asztal szélén, füzet halmazok között. Néha az abbé benn volt szobájában, s ol­vasva, vagy írva találtam , vagy nagy léptekkel járkált szobájában. Beléptemkor elfogult hangon mondom : — Jó napot abbé ur. Ritkán válaszolt, s én akadálytalan kivet­tem a harmadik sorból balról a könyvet, melyet olvasni akartam, és távoztam. Az abbé nem is látszott észrevenni jelenlé­temet. Egész évben két szót sem váltottunk egy­mással, de azért bensőmben éreztem, hogy jó barátok vagyunk. A szünidők közeledtek. A zeneteremből szüntelen hangzottak a zenedarabok, miket a tanítványok a vizsgára begyakorolnak, hogy a jutalomdíjért versenyezhessenek. Mindenki örült a vizsga közeledtének, mindenki elővette estén­ként naptárát, és a lefolyt napot azonnal át­húzta, azon gondolattal, hogy egy nappal ismét kevesebb. Nagy előkészületek folytak az udvarokon is. A szőnyegeket, székeket porolták, takarítot­tak, csinosítottak mindenfelé. Már mindennel elkészültek, minden dolog szünetelt, csak az én tanítványaim nem szünetel­tek, bűnbakjok boszantásával. Végre a nagy napra viradtunk. Ideje volt, mert türelmem fogytán volt. A jutalmakat az én, a középosztály udva­rában oszták szét. Most is látom mily díszesen ékített volt ez udvar. A falakat fehér kárpitok bor­ták, s színes zászlók s különféle fövegek, virágfüzérek, szalagok, tollbokréták diszi­ék. Az udvar hátterében emelvényen foglalt he­lyet a főhatóság, a gymnázium tulajdonát képező gránát vörösbársony székeken. Ez emelvény előtt mily törpének éreztük magunkat, és mily dicsfény környezte azokat, kik azon helyet el­foglalták, s kik közül egyetlen egy sem ült ott szokott arczkifejezésével. German abbé is az emelvényen foglalt he­lyet, de ő ezt nem látszott tudni. Székén hátra­dőlve, szórakozottan hallgató szomszéda beszédét, és képzeletben a kurtaszaru cseréppipa füstjét látszott élvezni. Az emelvény alján zenéltek, aztán az osz­tályok, szorosan egymáshoz zsúfolva, ültek pa­dokon Aztán a szülők zsibongó tömege követ­kezett, és egyik-másik tanár udvariasan veze­tett be egy hölgyet, folyton hangoztatva: he­lyet kérünk. És mind e tarkaságban, hol itt, hol amott megjelent Vict­or, kulcsait csörgetve, majd jobbra, majd balra, mindenhol látható volt, ugyanegy időben. Az ünnepély kezdetét vette. Nagyon meleg volt, semmi légáramlat nem volt érezhető. A köpezős piros hölgyek legyezőjük árnyékában szunnyadtak, idős kopasz férfiak zsebkendőkkel törülgették fel őket. Mindenfelé vörös szint ját­szott minden : az arczok, a szőnyegek, a­ zászlók, a székek. Hárman szónokoltak nagy tetszés, és taps­vihar között, de én nem figyeltem a be­szédekre. A fekete szempár ott az első emelet egyik ablakánál, most is a varrásra volt függesztve, s egész lelkem ott időzött. Szegény fekete sze­mek , a kegyetlen boszorkány még e nagy na­pon sem engedett nekik szünetet. Midőn a legutolsó jutalmat is kioszták, va­lami dísz­ indulót kezdtek rá a zenészek, és min­denki távozni készült. Nagy mozgalom keletkezett. Az emelvény­ről lefelé igyekeztek, a tanítványok a padokat ugrálták keresztül, hogy övéikhez közeledhes­senek. Általános ölelés, örvendezés, „ide, ide“ kiáltozás hangzott. A jutalmazottak nővérei büsz­kén lépkedtek fivéreik mellett. A selyem öltö­zetek suhogtak... Csak én vonultam félre, egy nagy fa mögé, szégyelve ennyi fény, ennyi pompa közepette kopott öltözetemet. Lassan kiüresedett az udvar. A főbejáratnál állt az igazgató, és Vict­or, a szülők előtt mélyen meghajolva, s a távozó gyermekeket megsimogatva. — Jövő évre, jövő évre, — mondá az igaz­gató úr nyájasan. Vict­or kulcsai is • nyájasan csörömpöltek, mintha mondanák: — Jöjjetek kis barátim jövő évben. (Folyt, kőv.)

Next