Függetlenség, 1881. május (2. évfolyam, 119-149. szám)

1881-05-05 / 123. szám

Budapest, 1881. — Második évfolyam. Szerkesztői iroda és kiadó hivatal Budapest, IV. koronaherczeg-utcza 3. sz. Csak bőrmentes leveleket fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. ELŐFIZETÉSI ÁR: Vidékre postán küldve vagy Budapesten házhoz hordva. Egész évre........................................16 frt Félévre...............................................8 frt Negyedévre ....... 4 frt Egy hóra..........................1 frt 40 kr. Egyes szám ára: 5 kr. 123. szám. FÜGGETLENSÉG. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Csütörtök, május 5 Szerkesztői iroda és kiadó­hivatal Budapest, IV. koronaherczeg-utcza 3. ». Előfizetési pénzek, hirdetések, nyiltterek a kiadóhivatalba czimzendők. A lap czimét és az utczát pontosan meg­jelölni kérjük. Hirdetéseket és nyiltterek­et árszabály szerint fölvesz a kiadóhivatal­ i perrendtartás. Gyorsan, mintegy gőzerővel, letár­gyalta a képviselőház igazságügyi bizott­sága a főrendiház által visszavetett tör­vényjavaslatot és a képviselőháznak újra van alkalma azt­­ elfogadni. A kérdés folyvást beszéd tárgyát képezi jogász­körökben. Sokan vannak, a­kik a mily bizalommal tekintettek a kitűnő jogász országbíró föllépése felé, s azt részben kielégítve találták, és annyira a beszéd gyönge oldalául hozzák fel, hogy Maj­láth a szóbeliség és közvetlenség mellett nem emelt szót, ha már meg akarja tar­tani a semmitőszéket. Midőn az országbírói értekezlet mun­kába vette a perrendtartás átalakítását, elegendőnek vélte, ha a királyi táblák fognak bíráskodni az alaki jogsérelmek fölött; Az 1868. évi 54. tcz. szerzői azon­ban már a magyar igazságszolgáltatás egyedüli palládiumaként a külön semmitő­szék felállítását emlegették és íme most megint fölöslegesnek van deklarálva a javaslatban az intézmény, Majláth mai beszédében a bajokat pedig, melyek a semmitőszék megszüntetését a javaslat szerint indokolják, a nem helyes szerve­zetben keresi, midőn a fennálló rendszert fen­tartani akarja. E miatt hézagos volt Majláth föllépése, nem volt meg benne az igazságszolgáltatás helyes kritikája mellett a mag, a rendezés terve, vagy leg­alább eszméje. Midőn a semmitőszék, mint a kúriá­nak egyik külön része felállittatott, már akkor is merültek fel megjegyzések és ellenvetések, de ezek mind el lettek né­­mítva azzal az egyetlen kijelentéssel, hogy a külön semmitőszék az első lépés a szó­beliség és közvetlenség behozatalára és úgy a bíróságok, mint az ügyvédség, velük az egész ország jogkereső közön­sége meg volt nyugodva. Ettől a pilla­nattól fogva mindig élt a remény, hogy végre mégis meg fog történni az igaz­ságszolgáltatás egyedül helyes, tősgyö­keres reformja. Ez idő óta nem szűntek meg ennek behozatalát sürgetni és épen Majláth országbíró tudhatja legjobban, mily mérvű, mily nyomós mozgalom keletkezett ez irányban Magyarország szakköreiben ennek érdekében. Most is ezt várta az ország, most is e remén­­nyel tekintett a javaslatnak a főrendiek által tett tárgyalása elé, hogy a legille­tékesebb helyről, a törvényhozásban az országbíró ajkáról fogják meghallani a kormányhoz intézendő követelést, szóbe­liséget és közvetlenséget. Kár, hogy e részben csalódtak, mert úgy a hatás ma­radandóbb lett volna. Majláth ostorozza ugyan a példátlan kapkodást, melyet a magyar kormány az igazságszolgáltatás terén eddig tett, és még tenni fog, de ez ostorozás folyo­mányaként a fennálló rendszer végleges elvetését kellett volna követelnie. Szóval jogász körökben nagyobb szabású reform­eszmék hangoztatását vár­ták Majláthtól. S ezt annál inkább vár­ták, mert özönnel jöttek a kérvények, előterjesztések, felszólalások, hogy végre alakítsák át igazságszolgáltatásunkat a modern követelmények értelmében, hogy segítve legyen a rettenetes bajon. A mi­niszterek jöttek és mentek. Míg nem vol­tak miniszterek, addig az általános köve­telést hangoztatták ők is ; mikor minisz­terek lettek, akkor­­ szakítottak egy­szerre azzal, mit ők is nem csak jónak és helyesnek, hanem egyedüli remedium­­nak tartottak. Most, ez alkalommal hitték, hogy oly szó fog a mérlegbe vettetni, melyet a kormány nem ignorálhat, melyet meg­figyelnie kell, mert a legilletékesebb helyről jön. Kár, hogy Majláth e szót felszólalásának teljessége végett nem mondá ki és­­ több esélye van annak, hogy utoljára is a főrendiház fog engedni a képviselőháznak, mint megfordítva és ekkor újra éleb­ől lehet kezdeni a pa­naszt, hogy igazságszolgáltatásunk egyéb­ből sem áll, mint provizóriumból, mely­ben sem a bírák, sem az ügyvédek, annál kevésbé az igazságkereső közön­ség nem bírja magát tájékozni. Az ügy újabb tárgyalása alkalmával Majláth be­szédének hézagán is segíthet, csak mondja ki a helyzethez illő jelszót: az igazság­szolgáltatás reformjára a szóbeliség és közvetlenség alapján. — május 4. A perrendtartási novella tárgyában az igazságügyi bizottság ma délután 5 órakor tartott ülésében a többség a javaslat fentartása mellett nyilatkozott ez értelemben fog a képviselőház elé jelentés tétetni. Mint értesü­lünk, a kormány el van határozva, hogy a ja­vaslat ellen a főrendiház által tanúsított ellen­kezést minden áron megtöri és e czélból már utasítás ment a főispánokhoz, hogy a főrendiház azon az ülésén, hol ez újra tárgyalás alá kerül, okvetlenül jelen legyenek.­­ Ugyanez ülésben letárgyaltatott a kir. kur­iának a képviselővá­lasztási ügyekben való bíráskodásáról szóló tör­vényjavaslat. A főrendiház folyó évi május hó 5-én délután 1 órakor ülést tart. Pártunk és a kabarék. Ez a czikk jeremiási hangon siratja R­á­t­h Károly és Molnár Aladár veszedelmét s a pá­pai zászlóbontás és nagy­vázsonyi mozgalom al­kalmából a veszprémi paktum megszegésével vádolja a függetlenségi pártot. Ez inszinuáczióval szemben egyszer s minden­­korra kijelentjük, hogy az a veszprémi paktum nem a függetlenségi párt paktuma. Az országos függetlenségi párt elvül mondotta ki, hogy ily egyezmények meg­kötésébe nem bocsátkozik bele, s ha valahol ilyen fölmerül, az egyszerűen oly helyi pak­tum, a­mely legfölebb csak azokat szemé­ly­enként kötheti meg, a­kik kötötték, mást senkit, legkevésbbé a függetlenségi pártot. A függetlenségi pártnak se országos elvei­vel, se nagy czéljaival, se jövőt kiható törekvé­seivel nem fér össze, nem férhet össze oly pak­tumok kötése, a­melyek által a közjogi átalaku­lásra irányuló programm­elv emberei zászlójukat bármi más párt előtt bevonják és hitük, meg­győződésük ellenére a közjogi alapon állók szolgálatába szegődtessenek. Senkinek nem terjedhet odáig vezérhatalma, még egy pártié se, hogy választóinak szavazata felett afféle rendelkezésbe bocsátkozzék, a­mely nem egyezik össze függetlenségükkel s az er­kölcsi alapot vonja ki pártállásuk alól, a­midőn a kisebbség vagy többség kétes viszonyzata szerint ilyen vagy amolyan irányban kötelezik szavazatukat. Mind az elvi, mind a gyakorlati szempon­ton ellene mondanak az ily paktum oly általá­nosításának, mint Veszprém megyében egyesek által szóba hozatott. Ellene mondanak a politi­kai erkölcs, ellene a nemzeti érdekek miatt. Elvi szempontból a függetlenségi párt nagy eszmeharcza követeli meg, hogy a zászló min­denütt kibontassék, a­hol csak az elvnek hívei vannak. Hadd lássa az udvar, hadd lássa a vi­lág, hadd lássák a hazai politika férfiai, hogy a függetlenség eszméje mindenütt hódít, minden­felé gyökeret ver. Minden lemondás a zászló­­bontásról, egyúttal egy kerületnek abba a mér­legbe vetése, a­mely tagadja az általunk han­goztatott elvek nemzeti erejét. Ezt nem szabad megengedni sehol azoknak, a­kik az ország kibontakozásának ez utolsó menedékhelyét a jövő számára fentartják és erősítik. Mi elvi párt va­gyunk, nem személyi párt. Mi nem hozhatjuk kísértetbe elvbarátaink lelkiismeretét nem hoz­hatjuk zavarba az ellenzéki pártok természete iránt. Gyakorlati szempontból sincs értelme az olyan paktumnak, mint a veszprémi, hogy a­melyik az ellenzéki pártok közül kisebbségben van, a választás előtt lépjen vissza a másik javára. Nincs azért, mert az ellenzék ügye nem veszt az ellenzéki jelöltségek fentartásával. Két ellenzéki jelölt, ha ugyan volna egyátalán talaja a félig ellenzéknek is, mindig erősebb pártot gyűjthet, mint egy. Ily erővel mindig bizo­nyosabb, hogy az első választásnál nem lesz meg a kormány jelöltjének az abszolút többsé­ge. Ily erőnél mindig fenmarad a második vá­lasztásra, hogy a választók a megmaradt jelölt mellett győzelmet arassanak. Ha tehát a habarék ellenzék annyira óhajtja megbuktatni a Tisza kormányt, van módjában a mi jelöltünkre adni szavazatát. Nincs értelme a lemondásnak a választás előtt azért sem, mert ez a „beati possidentes“ elmélete szerint lehetetlenné tenné, hogy pártunk a kabaréktól hódítsa meg a kerületet, a­melynek kerületeiben mindenütt erős talaja van. A vesz­prémi paktumnak se volt más czélja, mint Rab­ Károlynak és Molnár Aladárnak a mi elveink rovására, a mi becsületes párthíveink meggyőző­­désének feláldozásával, biztosítani próbálni kerü­leteiket. De e paktum ellen maga a két kerület határozott függetlenségi hangulata s a független­ségi­ jelölt fölléptetésének ténye szól. Se Ráth Károlynak,­ se Molnár Aladárnak nincs ott pártjuk, nekik csak néhány személyes hí­vük van. E személyes politikának pedig se a derék pápaiak, se a küzdelmet új­ból fölvevő nagy­vázsonyiak nem hajlandók áldozatul dobni a függetlenségi elveket s a leg­kisebb hajlamot se érez erre az országos füg­getlenségi párt sem. Ha nagy elvi okok nem szólanának is ily paktum ellen, szólana az, hogy a függetlenségi párt,s a­mely a jövő pártja, csak vesztene az által, ha a mostani választásról a jövő választásra halogatná a kerületekben a zászlóbontást, a­mi egyértelmű volna azzal, hogy csak a jövőben kezdi ott, a­hol már az idén keresztül eshet a kezdet nehézségein és biztosít­hatja győzelmét. Bocskorositás. Van egy régi, de nagyon találó közmondás: adj a tótnak szállást, kiver a házadból. Hanem hát ez a közmondás oly régi, hogy a szegény jóravaló s most Tisza kegyelméből krumplit enni az uj világba vándorló tót atyafiak kinőt­tek alóla. Annál jobban beleszoktak a nemes horvátok. Nincs olyan nép, a­mely annyira sze­retné a csöndes hódításokat, mint e kedves testvérek. Valódi tolvaj mániájuk van hozzá. Eleinte csak a pénzügy, később minden téren hozzáfogtak a hosszú ujjakkal való dolgozáshoz. Legelső dolguk volt bebizonyítani, hogy nekik jussuk van Magyarország által tartatni el ma­gukat, a­mikor aztán e jus czimén elkapartak évi 3 millió zsebpénzt, kezdték el disputálni a magyar pénzen épült vasutakat. Mikor a közjég terén már annyit ollóztak, a­mennyit csak egy jókora birkanyiró ollóval lehet, s a fehér lapot kétszer is tele írták uj föltételekkel: akkor neki mentek a történelemnek, s most ott űzik a horvát vandalizmus ama nemét, a­mely bocs­­korba húzza a magyar nemzet legkiválóbb alak­jait, s rájuk fogja, hogy horvát. A történelem megbocskoritásának passziója a „Szloboda“ április 29-ki számában gyászkere­tes papíron gyakorolja e mesterséget, a­midőn következő felhívást tesz közzé: „Horvátok ! A holnapi napon vész el az örök mindenségije a kétszáztizedik „Ápril hó 30-dik napja.“ Ezen évforduló nap reánk horvátokra nézve a leggyászosabb emlékű. E napon ülte meg a német — a mi esküdt ellenségünk — a vérün­nepet, mely Horvátország két legkitűnőbb férfiának, két legvitézebb főurának : Zrinszki Subics Péter bánnak és Frankopan Keresztély Ferencznek fejébe került.“ A véres kard megfosztá őket éltüktől, s Horváthországra sötét ég borult. Vértanúink szel­leme még ma is szivünkben él, s az ő vérükből uj harczosok támadnak Horvátország felszabadítá­sára. Horvátok ! Gyászos haláluk emlékét ünnepel­jük meg a legméltóbban; bizonyítsuk be, hogy az ő szellemük lelkünkben él; nyilatkoztassuk ki, hogy készek vagyunk azt keresztülvinni, a­miért ők elestek. Egy szívből s lélekből kiáltsunk fel . Dicső és tisztelt legyen emlékük a Horvátország jogaiért és szabadságáért elesett vértanuknak, Hor­vátország hajnal csillagainak ; dicsőség és tisztelet Zrinszki Subics Péter bánnak és Frankopán Keresz­tély Ferencznek!“ Úgy ám! „Zrinszki Subics Péter és Fran­­kopan Keresztély Ferencz.“ Vájjon ki ismer rá e két megbocskorosított névben a magyar tör­ténelem két vértanújának nevére: Zrínyi Péterre és Frangepán Ferenczre ? Bizonyára még a megholtak szelleme se. Az első fejvesztéshez megkapták a másik felvételt. Egészen horvát módra, úgy a mint 1848-ban csinálták ama „lo­­vagias“ bán alatt, a magyar szabadság, a ma­gyar törvények, az örök igazság ellenére, betörő hordáik. S e német kézre dolgozó gyilkos hor­dák szószegő és gyáva vezére mellé oda állítják e két vértanút, egy a hadból megfutó, tiszti pa­roláját megszegő kóficz generális mellé két ne­mes magyar főuri alakot! Szobrot állítanak ama generálisnak, a­ki a reakcziónak és a zsarnok­ságnak a hitványok között is hitvány szolgája volt, a kinek eladósított kardját megvették, mint szokás a zálogba vetett tárgyat s ennek a hor­vát szellemű „hazafinak“ a szobra, alá dobják koszorúnak a hóhér bárdja alatt lehullott két magyar történelmi alak fejét. Zsoldos mellé ál­lítani vértanút, a szolgaság mellé a szabadságot, egyszerre ünnepelni a bérenczet a hőssel, azt ki szabadságért küzdött, azt, a ki elfojtására tört, igazi horvát profanálása a történelemnek. A nihilizmus terjedése Muszkaországban. Mindenünnét érkeznek a hirek, hogy a ni­hilizmus napról napra mélyebb és mindinkább elágazó gyökereket ver Muszkaországban. A muszka kormány merev és makacs állásfoglalása által a nép minden rétegei előtt még gyűlöl­tebbé teszi magát mint volt H. Sándor uralko­dása alatt, most már a békés parasztok és pol­gárok is érzik a nyomást. A sajtó hallatlan mó­don rendszabályoztatik, úgy hogy a „Morva“, a legmérsékeltebb szabadelvű lapok egyike is beszüntettetett, mivel azt oly sokszor bírságolta a kormány és annak utczai árulása betiltatott, hogy pénzügyileg egészen tönkre ment. A sajtó ellen alkalmazott szigorúság még ezelőtt 50 évvel Miklós czár uralkodása alatt sem volt oly nyomasztó. A külföldi lapok híreiből minden nevezetesb hi­ fekete festékkel mázoltatik be. Loris Melikoff, ki mindig ajánlotta az enyhébb bánásmódot, Vladimir nagyherczeg, Pobedeno­­seff államtanácsos és Sztroganoff tábornokkal szemben minden befolyását elvesztette az udvar­nál és 6 heti szabadsága az első lépés az ő végképeni lemondásához. A kormány már nem tudja, hová küldje, hol pontosítsa össze a hadsereget. Közép-Ázsiá­­ban alig marad meg egy pár ezer ember. A ni­hilisták t­zelmét ép oly fenyegetők Pétervárott, mint Moszkvában, sőt más nagyobb városokban is. Ez idén a hadgyakorlatok nem is fognak Kraszno­jeloban tartatni, mivel a gárdaezredek mind Moszkvába küldetnek, hol egész II. Sán­dor czár koronázásáig fognak maradni, azalatt Pétervárba Finnlandból és a balti tartományok­ból hoznak el minden őrséget, úgy hogy ezek egészen katonaság nélkül maradnak. Ezt mind a nihilisták növekedő hatalma és az azoktól való félelem okozza. A gárda hadtest feletti parancsnokság Skobeleff tábornokra fog bízatni. Minthogy pedig Mihály nagyherczeg az államta­nács elnökségét veszi át Konstantin nagyher­czeg helyett, a kormány nagy zavarban van a felett, kit küldjön Mihály helyett a Kaukázusba, hová igen erélyes ember való csak, mert a soha sem nyugvó cserkeszek és a szomszéd kurdok csak az alkalmat lesik, hogy a muszkákra tá­madjanak. Erre az állásra még Hulkot sem találják elég alkalmasnak. A „FÜGGETLENSÉG“ TÁRCZÁJA. BAMBI. SORSEMBm ! Daudet Alfons regénye. 35 m­ásodik rész. VI. Játékát bevégezve, Camilla felém fordult. — Dániel úr, most önre került a sor; ön költő, szavaljon műveiből. — Még pedig jeles költő — vélé a sze­rencsétlen Jaques. Nem éreztem semmi kedvet verseimet elsza­valni. Még ha a fekete szempár jelen lett volna, de azok most nem léteztek számomra, hasztalan kerestem őket. Elfogulatlan hangon mondom tehát Camil­­lának: — Engedje el kisasszony ma a szavalást, lantomat nem hoztam magammal. — No jövőre ne feledje elhozni — figyel­meztetett Péter, ki a lantot szó értelemben vette, azt hitte, hogy szavalmányomat valamely hangszerrel kisérem. Jaques előre megmondta, mily furcsa társa­ságot találok itt. Tizenegy óra felé hozták a theát. Camilla kisasszony sorba kínálta a jelenlevőket czukor­­ral, tejjel, nyájas mosoly kíséretében. Most vi­szont láttam az én szép szemeimet, ragyogóan, lelkesen tekintenek reám, de mielőtt válaszolhat­tam volna beszédekre, már elborultak. Ekkor arról győződtem meg, hogy Camilla­Szándékosan hallgattunk eddig arról a furcsa egyezményről, a­melyet Veszprémben a függetlenségi párt némely tagjai és a habarodott habarék között a választók szavazatainak barát­ságos eligérésére és a választó­kerületek még barátságosabb elajándékozására kötöttek. Hall­gattunk, mert annak a paktumnak hiábavalósága ellen egyenes és komoly tiltakozást képezett a veszprémi értekezlettel egyidejűleg történt füg­getlenségi zászlóbontás Pápán; hallgattunk, mert a veszprém megyei választók hangulatának isme­rete után a gazda nélkül való számítás jelentő­ségével bírt az a habarék manőver, a­mely a függetlenségi választók meggyőződésének szolgai lekötésével kívánta a kapufélfa megkerülésével eddigi mandátumaihoz juttatni a félig meddig ellenzéket. Hogy ma mégis szóba hozzuk az ügyet, annak a „Pesti Napló“ egy kortesczikke az oka.­ban két egyéniség összpontosul: az egyszerű Péter kisasszony, polgárias modorával, alkal­mas arra, hogy a régi Lerche házban trónol­jon, s a lelkes kifejezésü ragyogó fekete sze­mek tulajdonosnője, ki méltó volna a királynői trónra. Ellentétes elemekből volt alkotva e hölgy. Most válnunk kellett. Lerche asszony adott jelt a távozásra. Férjét koczkás köpenybe bur­­kolá és karjára fűzve, vezette haza. Péter ur az előszobába kisért bennünket, és sokáig eltartott beszéddel. — Remélem Dániel ur, gyakran látjuk, miután megismerkedtünk. Nagy, de válogatott társaság gyűl nálunk egybe. Első­sorban Lerche úr és neje, az én régi jó pártfogóim, aztán az érdemdús Tribun as­­­szony, kivel ön okosan társaloghat, továbbá se­gédem, derék, jó fiú, ki néha fuvoláz. Szépen fuvoláz, már azt csak mondhatom , együtt játsz­hatnak önök kettősben. Mentegetőztem elfoglaltságommal, mondtam miszerint aligha jöhetek oly gyakran, miként óhajtanám. — Ugyan menjen Dániel úr, elfoglalva, ne tudom mivel foglalkoznak a latin negyedben, már azt csak mondhatom, hogy talán szép ked­vese van .... — Az tény, hogy a „fehér kajdács“ kisas­­­szony nem nélkülözi a bájakat, — enyelgett Jaques. A „fehér kajdács“ név Péter úr vidám han­gulatát emelte. — Hogyan, „fehér kajdács“-nak hív­ják eszményképét ? Ha, ha, a kópé, ily fiata­lon .... Hirtelen elhallgatott, mert attól tartott, hogy leánya meghallja életeit. Leértünk a lépcsőn és Péter ur kaczagását még mindig hallhattuk. — Nos mit szólsz hozzátok? — kérdé Ja­ques — midőn azt utczára értünk. — Lerche­ur borzasztó látvány, de Camilla kisasszony bájos. — Nemde? — szólt az én szerelmes Jaqueskom élénken. Alig tarthatom vissza a ne­vetést. — Ej Jaques, elárultad magad. Ez este sokáig sétáltunk a Szajna partján. Csendesen hömpölygött a folyam lábainknál s a hajók himbálódtak rajta ide-oda. Jaqueskom szerelméről beszélt, kimondhat­­óan szeretett, de érzelme nem talált viszonzásra. — Akkor kétségtelen, hogy mást szeret — mondom. — Nem Dániel, nem hiszem, hogy ez est előtt mást szeretne. — Ez est előtt, mit akarsz ezzel mondani? — No azt, hogy téged édes Dánielem min­denki szeret, miért ne szeretne ő is? Szegény Jaques, mily szomorúan mondá ezt, hogy megnyugtassam, hangosan nevettem. — Gyorsan haladsz kedvesem — mondám — vagy én vagyok ellenállhatlan, vagy Camilla nagyon gyúlékony anyagból van. Légy nyugodt édes Jaqueskom, részemről nincs mitől tartanod, szívemhez ép oly távol áll Camilla, mint én az övéhez. Őszintén szóltam, úgy, a­hogy akkor érez­tem. Péter kisasszony nem létezett számomra, de a fekete szemek, ... oh az már más ! VII. Piros rózsa és fekete szemek. Első látogatásom után jó idő telt, míg újra Péter úr házába mentem. Jaques következete­sen folytatta vasárnapi látogatásait, és nyakkö­tőjét mindig újabb és újabb festői bomba köté. E nyakkötő egész költeményt képviselt, telve szerelmi vallomásokkal, telve a szenvedély minden árnyalatával. Ha nő vagyok, Jaques nyakkendője ezerféle változataival jobban megindít, mint bármely val­lomás. Vasárnap, midőn már indulóban volt, hűsé­gesen bejelenté : — Dánielem, oda megyek, nem jösz velem ? S én rendszeresen kimért hangon vála­szolom. — Nem Jaques, dolgozom. S ő gyorsan távozott, én pedig folytattam a rímek összeállítását. Komolyan elhatározóm Péterékhez többé nem menni. Féltem a fekete szemektől. Éreztem ma­gamban, hogy ha viszont látom, veszve vagyok. Jobbnak véltem, nem látni többé. E démoni fekete szemeket feledni nem tud­tam soha, bár­merre fordultam, azokat láttam, és szüntelen rájuk gondoltam, ébren, alva. Fü­zeteimbe, könyveimbe mindenhová azon szeme­ket rajzoltam, nagy szempilláival. Egészen bódult voltam e szemek bájától. Midőn Jaques, örömtől sugárzó arczczal, ügyesen bogozott nyakkendőjével a Saumon út felé indult, mindég meglepett a vágy utánra futni és kiáltani: — Várj reám, én is megyek. De nem, valami bensőmben azt mondta, ne menjek, nem volna rendén oda menni, és én elég erős voltam e benső szóra hallgatni. Munka­asztalhoz ültem. — Nem Jaques, dolgozom. Ennél maradtam, így tartott ez jó ideig, s a múzsa segélyé­vel talán sikerült volna a fekete szemek kísér­tését elűzni, azonban elég vigyázatlan voltam, őket még egyszer látni. Most már eszem, szívem, benső szózatom, minden meghódolt. A következő alkalom idézte elő a talál­kozást : Azon időtől, midőn a Szajna parton sétálva Jaques szerelméről beszélt, e tárgyat többé szóba sem hozta, de láttam arczán, hogy nem úgy folynak dolgai, miként óhajtja. Mindég lehangol­­tan, sőt szomorúan tért haza Péteréktől s alvás helyett éjjel mindég sóhajtozott. — Mi bajod Jaques? — kérdem ilyenkor fivéremet. — Semmi — volt a rövid válasz, de a hang eléggé eláruló, hogy szegény fiúnak nagyon is nagy baja lehet. Máskor oly jó, oly nyájas volt irányomban, mert gyakran szeszélyesnek mutatkozott, sőt ha­ragos pillantásokat is lövelt reám. Sejtem, hogy szerelmi bánattal küzd, de most nem bizalmaskodott velem, nem érinthetem e kényes tárgyat. Egy vasárnap késő este azonban a szokott­nál is komorabb hangulatban tért haza s én nem állhatom meg szó nélkül, kezét szívélyesen megszorítom és bensőséggel mondom: — Édes Jaqueskom, mért titkolódzól, látom nagy­oú emészt, talán nem állanak jól szív­ügyeid? — Nem titkolhatom, valóban semmi remé­nyem . . . szólt megilletődve. — S mibe ütközik reményed? Talán Péter úr ellenkezik? — Nem Dániel, nem Péter az akadály. Ó, ő nem szeret s nem fog szeretni soha! A czárnő betegsége. A czárnő egészségi állapota még mindig a legnagyobb aggodalmakat kelti. A czár már be nem éri a muszka orvosokkal, még a híres Bodkin ta­nárral sem, hanem külföldről is akar orvosokat ta­nácskozás végett hozatni. Szigorún megtiltotta, hogy semmiféle politikai hírlapot ne adjanak neki, de ezzel a czár czélt nem ért, mert neje épen an­nál fogva, hogy előle a hírlapokat elveszik, a hely­zetet még sokkal válságosabbnak képzeli, mint ez a jelen perczben van. Azonban némelykor a nihilis­táknak sikerül az ő gacsinai palotájába hírlapokat becsempészni, melyeket a czárnő titokban olvas és

Next