Függetlenség, 1881. október (2. évfolyam, 270-300. szám)
1881-10-18 / 287. szám
Budapest, 1881. — Második évfolyam. ___________ 287. szám. Szerkesztői Iroda kiadó hivatal B9HI mm [fii Mga«M hmmmmmw mám WRgggg 80& msm jÉMíM g»fiÍ&W ^USB Budapest, IV. koronaha ozeg-utoza 3. ». M I ST "M Éf H TH TB §gH ■ Tgj» Hűk *l £ r C»ak bérmente« leveleket fogadunk el. B «* B 11 R H g 9 §§£% fi Rk TM § S If fi Kéziratokat nem küldünk vi»«M. Epjrjg ij| ||| f| j|| gjl~ Mj H HL |gf £ U ö* |J Ju 1 Jj £ l 11 D ül Ja Egyes számára: sE,"*" POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. ■ÉiBlwiHWMINIfWMippBiSlIWWWBBHiHMM é* Negyedévre 4 frt Kedd, október 18. Szerkesztői Iroda és kiadóhivatal Budapest, IV. koronaherczeg-utcza 3. sz Előfizetési pénzek, hirdetések, nyilterek a kiadóhivatalba czimzendők. A lap czimét és az utczát pontosan megjelölni kérjük. Hírdetésekat és rgyUttexeket emabily szerint fölvesz a kiadóhivatal Az izlandi elfogatások. A lefolyt és valóságos meglepetésben részesített mindnyájunkat, mikor hírét hozta annak, hogy az izlandi landliga vezetőit az angol kormány sorra elfogatta. Szinte képtelenségnek tűnik föl, hogy Angliában, a békés haladás és szabadság hazájában, ilyesmi történhessék. Nem szólunk Gladstoneról, akinek radikálisba játszó liberális elveivel, melyek őt a miniszteri székbe juttatták, — ily rendszabály sehogy sem áll összehangzásban ; de az angol nemzet, mely alkotmányában legteljesebben valósította meg a gondolat és szó szabadságát, hogyan nem pirul ilyen eszközökkel védeni nem Anglia egységét, mert hisz az ar zavargás inkább szocziális, mint politikai természetű, hanem az egyes land lordok „históriai“ jogait ! Különben régi igazság, hogy a tényeknek rendszerint legkevesebb bizonyító hatásuk van azokra nézve, akiket legközvetlenebbül érdekelnek. Az egész világ látja, hogy az ír mozgalom nem egyes izgatók, nem Parnell, Dillon stb. izgatásainak kifolyása, hanem részben politikai, főleg azonban agrárius mizériák természetszerű következése. S ez a mozgalom nem is valami új keletű. Századok óta nemzedékek hagyták nemzedékekre a gyűlöletet az angol uralom ellen, mely a nemzeti önállással az anyagi boldogulást is megsemmisítette. Százados gyűlöletet, százados mozgalmat nem lehet kiirtani azzal, ha börtönre vetünk egypár férfit, akik a nemzet históriai harczának a jelenben vezérei. Lehet, bennök jut legteljesebb kifejezésre a nemzeti harcz eszméje, de annak forrásai nem ők. Az ő börtönre vetésük sem meg nem nyugtat, sem el nem rémit, hanem újabb táplálékot ad a keserűségnek, a gyűlöletnek. Igazán csodálatos a hatalom vaksága ; martyrokat csinál annak az ügynek, melynek ártani akar. Az embert lánczokba lehet verni, a szót el lehet fojtani a börtön fenekén, de az eszme kihat a penészes falak közül s kétszeres erővel veszi be magát a szivekbe. Parnell és Dillon és a többiek nem szónokolnak most az ír városok piaczain, de vájjon nem erősebben lázít-e minden beszédnél az a tény, hogy el vannak fogva, börtönbe kerültek azért, mert egy ínségre juttatott, éhhalállal küzdő nemzet érdekeiért síkra szálltak ? Vajjon micsoda megnyugvása lehet az angol kormánynak, börtönben tudva az ir mozgalom miveit vezetőit, midőn a kiéhezett, félig meztelen, műveletlen ir nép még mindig forrong, s forrongásának se czélját, se határát, se eszközeit nem tudja mérlegelni ? Az angol okosság és szabadelvűség ezúttal cserben hagyta a királynő kormányát, s a nemzet oly ténnyel találja magát szemközt, melyért pirulnia kellene a história előtt. Az erőszak ily durva alkalmazását nem menti az a kétségbeesett helyzet sem, melybe Gladstone kormánya került. „Szabadelvűség és béke,“ ezek voltak jelszavai, melyekkel Beaconsfieldet a miniszteri székről letaszította, s a sors malicziája azt akarta, hogy kormányzásának egész idejét főkép a leigázott gyarmati népek elnyomására viselt folytonos harczok s közben közben vereségek tegyék emlékezetessé. Anglia indiai pozicziója ma is fenyegetve van, s az ir elkeseredettség a küzdelem oly fegyvereit találja fel, melyeknek a történelemben nincsen mása. Jelenségek tűnnek föl, melyek mintha azt bizonyítanák, hogy a római birodalom szétomlása ismétlődhetik meg, s a pénz erejére alapított angol uralom napjai meg volnának számlálva. Ily helyzetben vezetni egy birodalom ügyeit óriás felelősséggel jár, melynek a súlya megzavarhatja az eszközök helyes megválasztásának megfontolását. S ha Gladstone, a liberális pártvezér, a balkáni szláv népek jogainak híres pártolója, oly reakczionárius rendszabályra határozta el magát, aminő az ir pártvezérek tömeges elfogatása , lehetetlen tovább is kétségben lennünk az ir mozgalom jelentősége iránt. Nagy veszedelemnek kell annak lenni, amelyért Gladstone feláldozta elveit, bár ez áldozata éppenséggel nem fog a kívánt sikerrel járni. Mi pedig megkettőztetett figyelemmel fordulunk a távoli nyugat felé, s várjuk a további elfogatásokat a szabadság hazájából. — október 17. Komárom megye udvardi kerületében gróf Somsich Ivánt léptette föl a függetlenségi párt jelöltül. A gyűlés, melyre gróf Somsich Iván Budapestről programmjának elmondása végett Pázmándy Dénes orsz. képviselő társaságában kirándul, e hó 23-án vasárnap lesz. E sorok szolgáljanak egyúttal az elnökség részéről felhívásul az udvardi kerület polgárainak, hogy a fogadtatásnál és a gyűlésen minél nagyobb számmal megjelenjenek. Az országgyűlési „Függetlenségi párt“ október hó 18-kán 6 órakor értekezletet tart. A delegácziók összehívása — mint az Orsz. Ért. írja — nem 25-ére, hanem 27-ére van kitűzve. Az új külügyminiszter kinevezése a dolog természete szerint csak a delegácziók üléseinek befejezése után fog megtörténni, addig az interim fen fog állni. A B. C. a következő félhivatalos közleményt bocsátja világgá: Miután több rendbeli lapok a király ő felsége és az orosz czár közt legközelebb minden áron találkozást akarnak létrehozni, illetékes értesüléseink alapján ismételve csak biztosíthatjuk, hogy a két uralkodó találkozása mostanra egyáltalában nincs kilátásba véve, és hogy a király innen nem fog az orosz határszélre utazni, valamint hogy Szlávy József közös pénzügyminiszter nem érkezett Budapestre és a delegácziók összeüléséig Bécset nem is fogja elhagyni. Az osztrák-magyar vám- és kereskedelmi konferenczia — amint értesülünk — holnap, Bécsben a külügyminisztériumban újból felveszi tanácskozásait. E tárgyalásokra a magyar kormány részéről dr. Andreánszky István osztálytanácsos és Mihálovics miniszteri titkár mennek fel. Dr. Matlekovics államtitkár ez idő szerint akadályozva van Bécsbe utazhatni. Néhány bécsi lap az utóbbi időben ismételve számos kimerítő részletet közöl azon tanácskozások állítólagos lefolyása felől, melyek az osztrák és magyar képviselők közt a vámkonferenczia alkalmával folytattattak. E közleményekkel szemben kénytelenek vagyunk megjegyezni, hogy azok majdnem kivétel nélkül czélzatos módon összeállított önkényi kombinácziók, amennyiben néhány kevés hiteles tényt, számos téves közleménnyel keverve foglalnak magukban. Azt hisszük, hogy az e fajta közlemények az ügynek egy irányban sem válnak előnyére, s hogy csak egy helytelenségre utaljunk, biztosítjuk, miszerint például a nyers vas vámjának felemelésére irányuló indítvány, egyáltalában nem — amint ez ismételve állíttatott — a magyar kormánytól indult ki. (B. C.) Dalmát szökevények tüntetése az osztrák konzulátus előtt. A sorozás Dalmácziában rendkívüli izgatottságot szült az ottani bátor és vad hegyi lakók között. Rodichnak meggyűlt a baja, mert a dalmaták semmi áron nem akarnak beleegyezni, hogy őket katonai rendes szolgálatra kényszerítsék. Montenegróból istápolják a dalmaták ez ellenszenvét, s az oly sok vérbe, s annyi pénzbe kerülő béke Dalmácziában ismét egy hajszálion függ. A sorozás alá kerülő fiatalság egy része a hegyek közé, más része Montenegróba, s onnan tovább menekül. Minden szép szinnel festő hivatalos távirat daczára tény ma már az, hogy az osztrák hadsereg, mely nem tudta elfoglalni Dalmácziát, hanem kénytelen volt megvásárolni a fölkelés vezetőit, nem fog katonát kapni, legfölebb nyomorékokat, de annál élesebb lesz ott a gyűlölet az osztrák kormányzás iránt. Konstantinápolyi levelezőnk alábbi levele igen érdekes adatot szolgáltat ahoz a sorozáshoz, melyet most Dalmácziában végre akarnak hajtani. A levél, mely teljesen megbízható forrásból ered, annak az expedicziónak csúfos felsülését mondja el, melyet a konstantinápolyi konzul rendezett a Loyd-gőzösön, tehát a tengerészeti jog szerint osztrák területen utazó, húsz dalmát katonaszökevény ellen, mely expedicziónak vége egy krával lett az osztrák konzulátus és követség előtt. E tüntetésben diplomácziánk külföldi képviselete, oly vereséget szenvedett, s tekintélye annyira megkisebbitetett, hogy épenséggel nem csodálkozunk azon, ha igyekeztek azt elhallgatni, s a szégyent rajta hagyták száradni azon a hatóságon, mely keleten oly gyakran szenvedett meggyaláztatást, s melynek a keleti népek előtt semmiféle respektusa nincs. A levél a dalmaták elfogatásának rendezéséről, s az ennek következtében rendezett tüntetésről így szól: Konstantinápoly, okt. 14. 1881. (Saját levelezőnktől.) A cattarói kerületi kapitányság táviratilag értesíti a konstantinápolyi osztrák konzulátust a múlt héten, hogy az ottani kerületből húsz fiatal ember Montenegróba szökött, hogy a katonai kötelezettség alól meneküljenek, továbbá hogy e fiatal emberek innen szerencsésen Corfuba mentek, innen pedig az okt. 4-iki Lloydgőzösre szálltak, hogy Konstantinápolyba hajózzanak. A kerületi kapitányság kérte ezek elfogatását és Cattaroba leendő szállítását. Azt nem tudjuk, hogy kinek az indiskrócziójából történt, de bizonyos, hogy a hajó megjövetele előtt két nappal az eset már közbeszéd tárgyát képezte, szerencsére azonban a Konstantinápolyban tartózkodó dalmátok közé nem szivárgott ki ennek híre. Pénteken, e hó hetedikén Andaházy sorhajóhadnagy vezetése alatt a Taurus állomáshajóról húsz egyén rendeltetett ki, hogy a konzulátusi személyeket az érkező hajóra kísérjék, és az elfogatást eszközöljék. E húsz ember egész nap teljes fegyverzetben ott állott a Lloyd-ügynökség előtt, várva a hajó megérkezésének jelzését. Várakozásuk, és az összes konzulátusi személyzet ottléte oly feltűnést keltett, mintha valami lázadás volna készülőben. A hajó azonban teljes huszonnégy órát késett és csak szombaton jelezték. Ekkor a Lloyd jelző hajóra felszállt a katonaság és San Stefanóig eléje ment a gőzösnek. Midőn a két hajó elérte egymást, a konzulátusi küldöttség és a katonaság átment a gőzösre, kihallgatás alá vonta a nemzeti öltönyükről könnyen felismerhető dalmátokat és azok elfogatását elrendelte. A kihallgatás folyama alatt egyszerre, egész váratlanul megjelent az itt állomásozó montenegrói képviselő és kijelenté, hogy hivatalból beleavatkozik az ő állítólagos honfitársai érdekében. Határozott föllépése folytán a konzuli kiküldött nem mert cselekedni, hanem a húsz dalmát közül tizenhatot, kik montenegrói útlevelet tudtak maguknak szerezni, elbocsátotta, és megelégedett annak a négy embernek letartóztatásával, kik nemcsak útlevéllel nem bírtak, hanem önkényt jelentkeztek, mint katonai szökevények. Tehát a montenegrói hatóság közbelépésével tizenhat osztrák-magyar alattvaló kisiklott rendes hatóságuk jogköre alól. A montenegrói hatóságnak sikerült konzulátusunkat osztrák-magyar területen, a Lloyd-gőzös fedélzetén félrevezetni és rászedni. A konzulság a négy ember elfogatásával megelégedett, de nem a tizenhat szabadon eresztett dalmát. Ezek felhasználták az időt, és mint a futótűz terjedt el a négynek letartóztatása a dalmát népesség közt és oly izgatottság keletkezett, minőről a konzulátusságnak fogalma sem volt és igy őket is meglepte annak eredménye. Hétfőn reggel, midőn a konzulátus kapuit megnyitották, az épület előtt már össze volt gyűlve háromszáz főre menő dalmátság, kik először tizenkét tagból álló küldöttséget menesztettek Oesterreicher konzulhoz. E küldöttség készen vitte magával a parancsot, hogy a négy elfogott dalmát azonnal bocsátassék szabadon és a legkurtábban követelte, hogy e parancsot haladéktalanul írja alá és annak kiviteléről gondoskodjék. A konzul meg volt lepve, de azért mégsem engedett a követelésnek, hanem megnyugtatni igyekezett a küldöttséget. Erre a küldöttség jelt adott az ablakon keresztül az egybegyűlteknek, mire a tömegben oly zavargás, oly fenyegető hangulat keletkezett, hogy a konzul megijedt és megígérte, hogy ez ügyben azonnal távirni fog Bécsbe a császárhoz. A küldöttség ebbe beleegyezett, sőt kijelenté, hogy ott helyben be fogja várni a Bécsből jövő távirati feleletet. A konzul igyekezett velük megértetni, hogy ebbe huszonnégy óra is beletelhetik, de mind hiába. Mikor azonban a hir jött, hogy Széchenyi gróf a konzulátus védelmére már jön az ő sappeur-jeivel, erre a vitéz dalmát küldöttség a tömeghez szakadt. A föllépés azonban még a követségnél is nagy ijedelmet okozott. Kutschera tolmács becsukatta azonnal a kapukat és eltorlaszoltatta, ő maga pedig a kertben elbújt, a kertből azután Asslan segédtolmács által értesíttete a rendőrséget, valamint táviratoztatott Bujukderébe a nagykövetnek, ki azonnal személyesen jelentést tett a nagyvezérnek. Ez futott a szultánhoz, kinek aztán volt mégis annyi bátorsága, hogy csapatokat állított a konzulság rendelkezésére, egyúttal egyik hadsegédét elküldó a konzulátusra azzal a biztosítással, hogy a rend helyre lesz ugyan állítva, de kéri, hogy a cs. királyi osztrákmagyar tengerészek, kivált az utczán, ne avatkozzanak semmibe. Mikor a hadsegéd Széchenyi gróf és Andaházi kíséretében megjelent a konzulátus előtt, a tömeg e három ember láttára megijedt, elvesztette fejét és pillanat alatt tiszta volt a levegő a konzulátusi épület előtt. Ez idő óta a konzulátus folyton őrizet alatt áll, sőt éjjel az őrizet megerősítésére rendesen török katonaság küldetik oda, a négy elfogott dalmátot pedig nagy titokban és féltékenykedve hajóra rakták, mely hajó egy óra múlva a nyílt tengerre evezett. Szem és fültanúk állítják, hogy a tumultus alatt a tömeg a konzulátus előtt a leggyalázatosabban szidta, mocskolta az osztrák hatóságokat, agyonütéssel, a konzulátus lerombolásával fenyegette, egy szóval mindenkép kitüntetni akarta, hogy a konzulátusság előtte tekintéllyel nem bír. Nagyszájuságuk azonban nem akadályozta, hogy három ember láttára vitézül meg ne szaladjanak. vonatkozó határozati javaslatot el is fogadták : követelje a népgyűlés az összeülendő kamarától, hogy a jelenlegi minisztériumot helyezze vád alá. Ha a kamara ezt nem tenné, akkor a minisztereket és Gambettát bitang jószágnak fogják tekinteni, kiket lelőni nemcsak szabad, de kötelesség is. A kommunisták ez eszeveszett fenyegetését mintha érezték volna a République Frangaise nél, e lap vasárnap épen az ellenkező, sőt reakczionárius javaslattal lép föl. A népgyűlés lefolyása a következő volt : Elnökül a kommunista tábornok Eudest kiáltották ki, ki a megnyitó beszédben a kormány tagjait árulóknak jelenté ki. Minden szónok rablóknak, csalóknak, honárulóknak nevezi őket. Szólni akart Salarde márki, de nem engedték és midőn az erőszak ellen protestálni akart, egyszerűen kidobták. Egyik szónok azt vetette szemére Gambettának, hogy ebédeket ad, mire egy hang közbekiált: hát ön nem eszik? Erre nevetés, lárma, ki vele! Castelnan orvos az ő ferde arczával és benyomott orrával Gambetta ellen menydörög. Cadel volt oly bátor, hogy kijelenté : ő neki a rezoluczió nem kell, és mikor erre lárma támad, azt vágja oda : Nem szoktatok hozzá, hogy szabadok legyetek. Szavai óriási zsivajt keltettek. A rezolueziót Digeon ajánlotta, mely a többi közt azt is mondá, hogy a nép, ha a miniszterek nem helyeztetnének vád alá, azt fogja megfontolni, elérkezett-e ideje a felkelésnek, és Gambettát a minisztériummal együtt bitanggá nyilvánítja. A tetőpontot érte el a zaj, midőn Michel Lujza szólt és Gambettát és a minisztereket elnevezte rablóknak, gyilkosoknak, vérszopóknak. Az ajánlott rezolucziót valamennyi szóval tizenhárom ellen fogadták el. Ezzel az ülés véget ért. A rend és nyugalom a termeken kívül nem zavartatott meg, mihez nagyon sokkal járult az a körülmény, hogy a Tivoli terem előtti szűk utcza teljesen meg volt rakva rendőrséggel. Reinach, Gambettának ismeretes bizalmasa egyenesen azzal a javaslattal lép föl, hogy a megkegyelmezett komrounárdokat deportálják újra, mihelyt nem viselik magukat illendően, mert amit a politikai népgyűléseken tesznek, amik ott előfordulnak, az már tűrhetetlen. E czikket úgy magyarázzák, hogy Gambettának akarnak vele elégtételt szolgáltatni a caronnei vereségért, de általán feltűnt, hogy a czikk megjelenése napján a Tivoli teremben a fenti határozat hozatott és igy a két dolgot mint összefüggőt tekintik. Gambetta miniszterségére vonatkozólag, mely szintén átalános beszédtárgy, azt a sajátságos hírt terjesztették vasárnap, hogy a szombaton Grévyvel tartott értekezleten Gambetta azt a feltételt kötötte volna miniszterségéhez, hogy azután Grévy a minisztertanácsokban ne elnököljön. A hír azonban, mint nagyon természetes, nem talál hitelre, mert annak jeléül, hogy Gambetta nem feltételekhez, hanem csak időhöz kötötte a miniszteri tárcza elvállalását, magyarázzák azt, hogy Gambetta nem is akar többé a kamara elnöke lenni, mert most, néhány nappal a kamara összeülése előtt egészen kihurczolkodott az elnöki palotából. A minisztérium új embereire vonatkozólag minden eddigi kombinácziót alaptalannak, sőt valószínűtlennek tartanak. E vélekedés azonban valószínűleg onnan származik, mivel a miniszteri válság végleges eldöntése napról napra tovább késik, így mindig nagyobb izgalomban tartja a kedélyeket és ilyenkor a kombinácziók minden legcsekélyebb jelből vagy esetből nőnek mint a gomba. A tuniszi ügyben kezdik nagyobb pénzáldozatokra előkészíteni a francziákat. A Temps ugyanis azt táviratja magának Tuniszból, hogy a beynek elfogyott a pénze annyira, hogy nem bírja a katonák zsoldját fizetni és ha a francziák nem fogják őt pénzzel segélyezni, akkor kénytelen lesz katonaságát szélnek ereszteni. Lehet a dologban sok igaz, de mégis azt hiszik, hogy ez csak hangulat készítésre van szánva és biztosnak hiszik, hogy e hírt Tuniszból egy másik fogja követni, mely a franczia fegyverek újabb fényes győzelméről fog zengeni, Parnell elfogatásához. A legújabb hírek Írországból a helyzetet egyre válságosabbnak tüntetik fel. A legújabban történt elfogatásokról a táviratok hoztak tudósításokat. Ezek olajul szolgálnak arra a tűzre, melyet Parnell elfogatása okozott. Naasban, Dublinban és mindenütt, ahová Parnell elfogatásának híre elterjedt, gyászlobogókat tűztek ki, a kereskedők boltjaikat bezárták, mint átalános országos gyásznapján. Parnell, mihelyt a kilmainhami börtönbe megérkezett, azonnal felkérte a börtönkormányzót, engedje meg barátinak látogatását. Két órával az elfogatás után mr. Mac Gough, a landliga ügyvéde csakugyan el is jött hozzá és vele hosszasabban értekezett. Nem szóltak polikáról, hanem Parnell védelméről a törvényszék előtt. Később a Dublin Freeman szerkesztője látogatta meg Parnellt. Erről a látogatásról az angol lapok a következőket írják : Parnell a börtönben. Parnell a szerkesztővel beszélgetésbe ereszkedve, kijelentette, hogy az ő elfogatása még akkor sem ejtene csorbát a landliga szervezetén, ha azt más vezértagok elfogatása követné, mert ez a szervezet oly tökéletes, hogy minden hiányzó tag rögtön helyettesittetik más által, így tehát az az ír mozgalomnak sem árthat, sőt soha sem volt e mozgalom oly kielégítő, mint jelenleg. Egyébiránt nem hiszi, hogy a kormány magát a ligát is szét akarná robbantani. Gladstone csak az egyesek ellen dühöng, a ligától remeg. A fia sir Herbert Gladstone és a belügyér Harcourt ellen elkövetni szándékolt merényletek őt arra határozták, hogy egyes vezéreit a ligának bebörtönöztesse. Csak úgy sikerülne a kormánynak a liga elnyomása, ha annak valamennyi tagját elfognák. Ilyesmire pedig nem igen fognak vállalkozni. A szerkesztő ama kérdésére, vajjon mi történnék, ha a kormány a landliga hivatalos helyiségeit elfoglalná, mint azt tette az Irish people hivatalos helyiségeivel a Parliament streetben, Parnell azt válaszolta, hogy a kormány ezt ugyan megtehetné, de ezzel az ír nép kényszerítve lenne a titkos szervezethez folyamodni, mint ez régibb időkben történt; ez pedig sokkal veszedelmesebb volna a kormányra nézve, mint a jelen nyilvános szervezés. — Az által, — úgymond a szerkesztő, — hogy ön mint a liga elismert vezére, elfogatott és az ön tanácsait nélkülözi, kit fognak főnökül választani ? Vagy a végrehajtó bizottság fog-e mindenért kezeskedni ? — Parnell: Minden rendszabály e tekintetben már régóta meg van állapítva és az én jelenlétem nem szükséges. — Szerkesztő: Ön tehát nem gondolja, hogy az ön bebörtönzése komoly és káros hatással lesz a ligára nézve? És minő politikát fog a liga követni ? — Parnell: Azt tanácsolnám a ligának, kövesse a nemzeti konvent által kijelölt politikát. Ha a nemzet ezt híven teljesíti, akkor minden jól fog sikerülni. — Szerkesztő: Hiszi e ön, hogy még több elfogatás fog bekövetkezni? — Parnell: Azt hiszem, hogy még több elfogatás fogja az enyémet követni. De a landliga tökéletesen törvényes társulat és a kormány most azon töri fejét, mikop robbantsa azt szét. Nagy nehézségbe ütközik nálunk Írország autonómiájának kivívása mindaddig, míg földesurak és haszonbérlők léteznek. Míg ez a viszony fenáll, addig a kormány nem fogja megengedhetőnek tartani autonómiát engedélyezni Írországnak. Ha ez a kérdés el volna intézve, a többi kérdések magukban szűnnének meg. Szerkesztő: Attól tartok, hogy már nem beszélgethetünk sokáig, mert a látogatás ideje majdnem lejárt. Parnell: Úgy van. Ön és az ország ismerik nézeteimet. Midőn ide jöttem, azt mondották, hogy szokás mindenkit megmérni és megmázsálni. Én ennek magamat nem vetettem alá, és ők azt nem erőszakolták. A kormányzó nagyon udvarias volt, és csak arra kért, engedjem meg, hogy személyemet megmotozzák. Én ez ellen is tiltakoztam és ez az ügy a börtönbizottsághoz utasíttatott. Ez azt a választ adta, hogy eláll attól, ha mindent, ami zsebemben van, az asztalra kiteszek. Ezt meg is tettem. Semmit sem vittek el tőlem, csak azt a 7 font sterlingnyi összegűt, mely nálam volt. Ezt a kormányzó magához vette, hogy azt számomra eltegye. Ha minél előbb nem bocsátanak ki a börtönből, abból azt fogom következtetni, hogy a nép nem teljesítette kötelességét. Parnell még mielőtt a szerkesztőtől elvált, azt mondá neki, hogy a kormányzót arra fogja kérni, engedje meg neki, hogy ácsmunkákat végezzen, melyhez fiatal kora óta nagy kedve volt. Pár órával Parnell elfogatása után egy trombitás ember járta be az utczákat és intette a kereskedőket, zárták be boltjaikat, mely intésnek rögtön engedelmeskedtek. Izgatottság az írek közt. Parnell elfogatásának híre nemcsak roppant izgatottságot szült az írek között, hanem helyenként egyeseket lázító beszédek tartására ösztönzött. „Meg kell menteni, ki kell szabadítani.“ E jelszó hangzik a hevesebb írek ajkán. A kérdés csak az, fogja-e a jelszó erőszakos kitörésig fokozni az írek izgatottságát. Elszánt emberek már akadtak, kik nyilt szónoklatban hirdették, hogy ki kell szabadítani Parnellt a börtönből. Ezeket is rögtön elfogták. Edgeworthban négy elfogatás történt azért, mert az elfogottak a népet Parnell felszabadítására lázították. Mind a négyen a longfordi börtönbe vitettek. Parnell elfogatása óta semmiféle üzlet nem történik. Az élelmiszereket csak úgy kaphatni, hogy a házak belsejéből mennek a vásárlók a boltokba, a divat, ruha és oly áruk boltjai, melyek nem okvetetten szükségesek az élet fentartására, egészen be vannak zárva, és a boltos segédek sétálni mennek, mint vasárnapokon. Most a boycottolás még nagyobb mérvben tapasztalható és a meetingeknek se vége, se hossza. Ezekben az úgynevezett indignáczio meetingekben a kormány eljárását a legkíméletlenebbül kárhoztatják. A lismorei meetingben kimondották, hogy a kormánynak nincs más czélja, mint az országot anarchiába dönteni. Végre minden meetingen azt is elhatározták, hogy senki se fizessen se adót, se haszonbért. Hogy az angol kormányférfiak se híznak az írekben s rendkívüli dolgoktól, sőt személyek elleni merényletektől is tartanak, annak legvilágosabb bizonyítéka, hogy folyvást rendőrök környezik őket, s lakásaikban is mindenütt rendőrök őrködnek. Kivált Gladstone, Forster és Harcourt felett sok rendőr őrködik. Párisi hírek. A vasárnap a francziáknak nagy napjuk. Egész héten dolgoznak, utána néznek munkájuknak, a vasárnap pedig a közügyeké, mikor is mindenki tud magának időt és módot szerezni, hogy a politikáról, egyátalán a közügyekről nyilatkozzék, így azután a vasárnap a leggazdagabb hírek dolgában is. A múlt vasárnap is hozott igen sok érdekes hírt, melyek közül a legkiválóbbakat a következőkben közöljük : Az intranzigensek nagy népgyűlést tartottak a Tivoli teremben, melyen több mint háromezer ember vett részt. Ha megmondjuk, hogy Michel Lujza is jelen volt és beszélt, akkor fölösleges elmondanunk, hogy a leghevesebb beszédeket lehetett hallani. A gyűlésnek egy volt a czélja és az erre vádak egy orosz miniszter ellen. Az utolsó nem sikerült nihilista merénylet és azon két nihilista nő elfogatása, kiknél felírásban irt leveleket találtak, úgy összeesik Walujeff államuradalmak miniszterének kegyvesztésével, hogy sokszor azt hiszik, miszerint ő maga is kompromittálva volna ezek által a levelek által. Az udvari kamarilla Walujeffet elitéli, mint ez mindig szokott lenni, ha egy miniszter megbukik. Walujeff huzamos ideig birta H. Sándor czár bizalmát. Talán nagyobb mérvben is mint bármelyik más udvari embere. A meghalt czár meggyilkoltatása után sokan azt hitték, hogy lejátszotta szerepét az udvarnál, de ez nem úgy történik és Walujeff megmaradt in, Sándor kegyeltje is, a mint volt az apjáé. A szabadelvű párt őt reakczionáriusnak tartotta, a szlavophi-