Gazdaság, 1989 (23. évfolyam, 1-4. szám)
1989 / 2. szám - A SZOCIALISTA PIACGAZDASÁGRÓL - Lengyel László: Csak jelző nélküli piacgazdaság van
30 I GAZDASÁG Lehetséges-e a piacgazdaságra ható vegyes tulajdonú rendszer, amelyben egymás mellett él az önkormányzatok, a különböző közösségi vagyonpénztárak és alapok, az önigazgató társulások és a szövetkezetek és az egyén tulajdona? Milyen szempontból kerülhetnek ellentétbe ezek a tulajdonok a piaccal? Akkor, ha a tulajdonok döntő többsége nem másban, mint a vagyon, a tőke megtérülésében érdekelt, ha a piachoz való alkalmazkodás a tulajdon megszerzésének és megtartásának döntő kritériuma. Mitől lehet ez a rendszer szocialista vagy társadalmibb, az eddigi rendszereknél? Nem a tőkemegtérülés gyengítésével, hanem a tulajdonhoz való egyenlőbb hozzájutással. Hogy ez milyen nehézségekkel jár azt tudjuk abból, hogy a szocialista gondolkodók, hol az állami tulajdon révén gondolták megoldani az egyenlőbb és monopóliummentesebb tulajdonhoz jutást, hol az önigazgatás és önkormányzat alapján, hol az örökösödési eljárások, vagy a népi részvények révén. A magam részéről úgy vélem, hogy Liska Tibornak igaza van akkor, amikor a magán- és az állami tulajdont egyaránt rossz monopóliumoknak mondja, és ezen az igazságon az sem változtat, hogy mi pillanatnyilag az állami tulajdon súlyos gondjait éljük át. A tulajdon reformja kapcsán, amely nélkül reményünk sincs a válságból való kilábalásra, meg kell találni a különböző tulajdonformák gyakorlati összehangolását, vagyis egyszerre kell kísérleteznünk az önkormányzati, az önigazgatói, a nyugdíjpénztári közös alapok, az egyéni magánvállalkozásokkal. Ha a tulajdonok versengenek a piacon, ha egyik tulajdonnak sincs szabályozási előnye, akkor bebizonyosodhat, hogy van-e értelme a közösségi tulajdonoknak, van-e rá társadalmi igény. Akkor kiderülhet, hogy a közösségi tulajdonok távolítanak-e egy társadalmi egyenlőségtől, vagy közelítenek ahhoz, illetve úgy teremtenek-e egyenlőséget, hogy megsemmisítik az emberi szabadságot. Ha a tulajdonoknak valamiféle monopolisztikus előnyt nyújtunk, ha a közösségi, vagy akár a magánvállalkozások maguk mögött érezhetik egy senki által fel nem hatalmazott állam segítő kezét, vagy lehetségesek a piacot megkerülő alkuk és megegyezések, akkor vissza fog állni a „régi szemét”. A második kérdés a piacot befolyásoló társadalmi előrelátás, tervezés, tervszerűség. Magyarországon és általában a reformokról szólók körében ez a legnépszerűtlenebb elem. Állami tulajdon és tervgazdaság — ettől kell megszabadulnunk. Tudom, hogy a reálszocializmusok minden előrelátása, tervezése még visszanézésre és elemzésre is alkalmatlannak bizonyult. Magyarországon az 1980-as években először összeomlott és bűnbakként szerepelt a terv, majd napjainkra — terv híján — az állami költségvetés. Ettől azonban sehogy se akar piac lenni, viszont a gazdaság- és a pénzügypolitika teljesen összefüggéstelen maradt. Nincs egymást ellenőrző és egymástól független gazdaságpolitikai terv, pénzügyi fiskális — költségvetési és államháztartási —, illetve monetáris program. Egy piacgazdaságnak is, de a szocialista jellegű szabályozásnak is, elengedhetetlen feltétele, hogy különösen az oktatás, a kultúra, az egészségügy, a nyugdíjellátás és a környezeti problémák megoldására valamiféle társadalmi tervek szülessenek. Az életminőség javítása csak belátható életpályákkal és az ország gazdasága távlatainak megfogalmazásával lehetséges. A szocialista értékek közül a legfontosabbak közé tartoznak a társadalmi szolidaritás, a szociális együttműködés értékei. A „minden ember