Gazdasági Mérnök, 1891. január-december (15. évfolyam, 1-52. szám)

1891-06-14 / 24. szám

280 remek köszöni létrejöttét, s az orsz. statisztikai hiva­tal felügyelete alatt e hivatal egyik fiatalabb tagja, Zawadowszki Alfréd mint fogalmazó szerkesztette azt.­ E munka czélja az volt, hogy az évszázados mu­lasztást, amennyiben ma még lehetséges, helyreüsse. Huszonnégy év telt el, mióta Keleti Károly az orsz. statisztikai hivatal kitűnő igazgatója megpendítette a vízügyi statisztika eszméjét. 1876-ban akkori bel­ügyminiszterhez felterjesztést intézett, várjon kívánj­a-e hogy Magyarország 1876-iki vízáradási statisztikája elkészüljön ? A belügyminiszter nemcsak hasznos­nak, de szükségesnek mondotta ezt leiratában s e munkálat tervének előterjesztését kérte. E megbíza­tásnak Keleti Károly azonnal megfelelt s adat­min­tákat nyújtott be, melyek segélyével országszerte meg lett volna indítható az adatgyűjtés. Azonban az 1876-iki árvíz elvonult s az adatgyűjtésre rendelet nem adatott ki, sőt az orsz. statisztikai hivatal ér­tesítést sem nyert a javaslat sorsáról. 1879-ben ismét megújította Keleti az egyszer meghiúsult kísér­letet, de ezen felterjesztésének se volt eredménye s így elmaradt az adatgyűjtés és elmaradt Keleti részéről a sürgetés is. Időközben azonban Baross Gábor lépett a közmunka- és közlekedési minisz­térium élére s minthogy a vízszabályozások külön­ben is e minisztérium resszortjába tartoztak, Keleti czélszerűnek látta 1888-ban feliratot intézni Baross miniszterhez, a­ki nyomban magáévá tette az ügyet, tanácskozást rendelt el e tárgyban, melyek Záhorszky Kálmán min. tanácsos elnöklete és Péch József min. osztálytanácsos és a minisztérium vízrajzi osztálya vezetőjének buzgó részvétele mellett megtartattak s megállapíttattak a minták, melyek segélyével a szük­séges adatok be voltak szerzendők. E minták meg­nyervén a miniszter jóváhagyását, kiadattak betöl­tés végett az illető közegeknek. Eleinte az anyagot Keleti maga iparkodott fedolgozni, de az munka­közben nöttün-nött, úgy hogy külön osztályt kellett számára berendezni, melynek élére Zawadowszki Alfréd mint fogalmazót állította, kit később a munka szerkesztésével is megbizott. Ezekben vázoltuk röviden e mű keletkezésének történetét, mely statisztikai irodalmunkban igazán rég érzett hiányt pótol s melyben a mi anyag be­szerezhető és feldolgozható volt, mind­ben foglaltatik oly szakavatott s oly könnyű áttekintést nyújtó fel­dolgozásban, a minő ily úttörő munkánál rit­kaság. A mű tartalma két részre oszlik: az első rész az ország vizeinek, a rombolások elleni védekezésnek, szabályozásuknak, a szabályozások költségeinek stb. történelmét s mai állapotát festi, a második rész pedig táblázatok és grafikai mellékletekben nyújt tájékoztatást Magyarország vízügyeiről. Messze ve­zetne a nagyszabású mű tartalmának részletezése s különben is alkalom adtán időről-időre vissza fo­gunk térni annak egyes részeire, most csak a grafi­kai táblázatok némelyikében feltüntetett adatokat soroljuk fel. A VI. táblázat feltünteti a vízszabályozó társulatok vagyoni állapotát. Érdekes e kimutatásból, hogy 1890-ig az egyes szabályozó társulatok mily építési tőkét fektettek be a vízszabályozásokba . A legna­gyobb összeggel 7.376,219 írttal a felsőtorontáli ár­­mentesítő társulat szerepel; után következnek sor­rendben a temes-bégavölgyi vízszabályozó társulat 6.079,927 frt, a beregmegyei vízszab. és ármente­sítő társulat 6.129,786 frt, a felső-szabolcsi tiszai ármentesítő társulat 4.551,642 frt, a bodrogközi tiszaszabályozó társulat 4.501,335 frt, a felső-bod­rogi vízsz. társ. 4.036,404 frtnyi befektetett tőkével, 3 millió frton felüli befektetett tőkével szerepel a középtiszai ármentesítő társulat, 2 millió írton felü­livel a pancsova-kubini árm. és belvízszab. társulat a nyirvíz-szab. társ., a heves-szolnok-jászvidéki Tisza és belvízszab. társ., a berettyó-körösi árm. és víz­* A mű az Athenaeum nyomdájából került ki, ára egy­­egy fűzetnek 2 fzt. szab. társ., Berettyó osztálya, a sebeskörösi és a hosszúfoki árm. társulatok. Rendkívül érdekes a VII. táblázat, mely az ár­mentesített területek becsértékét és kataszteri tiszta jö­vedelmét tünteti fel. Legnagyobb becsértékű a Rába­­szabályozó társulat ármentesített területe, t. 1­ 68.000,000 frt, utána következik a körös-tisza-marosi árm. társulaté 67.867,795 és a felsőtorontáli árm. társulaté 60.659,116 írttal; ez utóbbin az ármentesí­tett terület kát. tiszta jövedelme van a legmagasabb összeggel 2.661,482 frttal feltüntetve. Az utolsó grafikai táblázat feltünteti a folyók sza­bályozására 1867-től 1889-ig az állam által utalvá­nyozott összegeket, különös tekintettel a Duna és Tisza folyamokra. A­mi e táblázaton azonnal szembeötlik, az, hogy a Tisza szabályozására óriásilag nagyobb összegeket utalványozott a kormány, mint a Dunára. A legmagasabb összeg az 1882-ik évben utalványoz­­tatott a két folyam szabályozási munkálataira és pedig 4.383,667 frt. 1879, 1880 és 1885-ben is 4 millión felül utalványozott az állam szabályozási czélokra. Az 1867—1889 közti 23 év alatt az állam által a Duna és Tisza szabályozására kiutalványo­zott összegek kerekszám 58 millió frtra rúgtak. 24. szám. GAZDASÁGI MÉRNÖK — +0+ Olcsó élelmezést a fővárosnak. A főváros élelmezése tárgyában értekezlet tarta­tott a földmívelésü­gyi minisztériumban. Az értekez­leten Bethlen András gr. miniszter elnökölt, s el­nöki előterjesztésében a meghívott szakértőket fel­hívta, hogy gyakorlatai nézeteiket a tárgyra vonat­kozólag adják elő. Az előterjesztésből és a szakér­tők feleleteiből kiemeljük a következőket: Sajnos, de tény, így szólt Bethlen miniszter, hogy Budapest Európának egyik legdrágább városa. Ez nemcsak relative, hanem abszolúte is áll. Az élel­mezés Budapesten nemcsak nagyság arányában, hanem még azontúl is feltűnő drága. Párisban, Londonban, Berlinben aránylag az élet tényleg sokkal olcsóbb és daczára a kedvező viszonyoknak és különösen a termelés előnyös fejlődésének, a főváros élelmezése napról-napra drágább lesz. A zsemlye kisebbedik ugyanazon ár mellett és a hús drágul. Ezen progresszív fejlődés mellett, aztán tudhatjuk, hová jut a főváros. Meg van nehezítve az élet Budapesten és ezzel egyidejűleg tetemesen megnehezítve az idegenek forgalma is, ami pedig a főváros emelkedésének egyik fontos tényezője. E drágulás alatt szenved az ipar, mert az alsó nép­osztály nem képes magát megfelelőleg élelmezni; szenved a nagy­közönség, mert a hivatalnokok nem képesek megélni fizetésükből és általában a meg­élhetési viszonyok a képzelhető legkedvezőtlenebbek. Mindezek daczára, azt látjuk, hogy Magyarországon mindenütt a vidéken az élelmiczikkek maguk nem értékesíthetők megfelelően. Van nálunk gyümölcs bőven, jó minőségben, mi mégis Írországból, sőt Francziaországból importálunk gyümölcsöt. A tejet a vidéken 5 erért sem lehet értékesíteni és mi nagy mennyiségben hozatunk be drága sajtot külföldről. Primeuröket külföldről szállíttatunk, a magyar vi­déki gazda terményeiért nem tudja a megfelelő árat megkapni. Míg pl. Németország nagyobb vá­rosaiban : Hamburgban, Münchenben, Drezdában az élet tényleg olcsóbb, mint Budapesten, addig Né­metország gazdaközönsége óvást emel az ellen, hogy Magyarországból vámmentesen vitettessék be Németországba a termék. A theoria e tekintetben kudarczot vall, mert pl. 1861-ben, 1862-ben arány­talanul magas búzaárak és állatárak mellett, tény­leg sokkal olcsóbbak voltak Budapesten az élelmi czikkek mint most. Itt kétségtelenül van valahol hiba , tán leginkább abban található ez, hogy a termelőknek nincs biztosítva az eladás a főváros­ban, hiányzik a biztos piac­, amely a vevőre is hasonló előny, mert akkor olcsóbban kapja az árát. A főváros e tekintetben nem vette eléggé figyelembe, hogy nem elégséges az eladást biztosítani, eladó helyiségről gondoskodni azon hiszemben, hogy ak­kor a termelés is meg fog jönni magától, mint Párisban történt; ez teljesen téves felfogás. Páris századok óta góczpontja egy nagy országnak és közvetlen közelében szorgalmas nép lakik. Buda­pesten máskép fejlődtek a viszonyok. Magyarország fővárosa az utolsó időben lett tulajdonképeni gócz­­pont, a város közvetlenül rossz minőségű homok­zónával van körülövezve és a szomszédságban levő nép sem nem szorgalmas, sem nem hajlandó ker­tészettel és élelmiszerek előállításával foglalkozni. Ez magyarázza meg azt a majdnem hihetetlen tényt, hogy számos élelmiszer, a­melyeket Magyarországon lehetne sokkal olcsóbban és hasonló minőségben előállítani, Ausztriából jön be hozzánk, így példá­nak okáért behozatik Magyarországba Ausztriából évenkint 400,000 frtnyi értékben sódar, 500,000 forintnyi értékben növények, többnyire főzelék, to­vábbá 150,000 frtnyi értékben gesztenye, 60,000 fo­rintnyi értékben száraz főzelék, 200,000 frt érték­ben kolbász, 1.200,000 frtnyi értékben sajt, 360,000 frtnyi értékben friss főzelék, 660,000 frt értékben gyümölcs, 160,000 méter mázsa levágott baromfi és 114,000 frt értékben friss hal. Mindezekből pedig tényleg magának a fővárosnak van ezen behozatal­ban legnagyobb része, hisz azt tapasztaljuk, hogy évente behozunk nem csekély mennyiségben ká­posztát Tirolországból és addig, míg csak egyetlen egy káposztafej bejön Ausztriából Magyarországba, tényleg nem teljesítjük kötelességünket. Vannak már most egyes vidékeken spec­ialitások, de ezt sok­kal nagyobb mértékben és intenzívebb módon fej­leszteni kell. Duna-Földvár pl. ellátja a fővárost majdnem egész salátaszükségletével, de már más főzeléket maga Földvár is máshonnan hozat. Ennek csak nincs elfogadható magyarázata. Ha e viszo­nyok magyarázatát keressük, azt látjuk, hogy min­denütt egyesek inic­iativája teremtette meg e spe­c­ialitások termelését és hasznos értékesítését. Ez irányban kezdeményező, felvilágosító, buzdító, tá­mogató módon fellépni volna egyidejűleg feladata a fővárosnak, valamint más hivatott tényezőknek, pedig e tekintetben a főváros egyáltalán nem törő­dött. Gondoskodni kell arról, hogy a nagy fogyasz­tási czikkek olcsóbban legyenek beszerezhetők és hogy e czikkekből mindig elegendő mennyiség meg is legyen található a fővárosban. Tudni kellene tehát legalább hozzávetőleg pontosan, hogy minő időszakban, mennyi kell egyes czikkből a főváros­nak, ügyelni kellene a közlekedési eszközök jobb és olcsóbb kihasználására. Erre az egyes termelő rendesen nem képes, kellene tehát szövetkezeteket alakítani. A tejszövetkezet elég buzdító példa arra nézve kétségtelenül, hogy a szállítási tarifa, a fo­gyasztási adó, valamint maga az árucsarnokok épí­tése e kérdésnél fontosabb tényezők, de ezekre ő nem akar kiterjeszkedni, mert először nem tartozik ügykörébe és nem is képezi a mostani tanácskozás tárgyát. A f­ő kérdés ma az, hogy lehet a termelést az országban ez élelmezési czikkekből előmozdítani, lehetne-e vagy szükséges-e a főváros közvetlen kö­zelében, talán a meglevő trágyaanyag mezőgazda­sági kihasználása mellett élelmezési czikkeket na­gyobb mennyiségben és jobb minőségben előállít­­tatni, lehetne-e, amint ez Berlinben fényes ered­ménynyel sikerült, a homokzónát Budapest körül, —­ ha máskép nem lehet, a kulturmérnökséggel együtt — e czélra jobban műveltetni és kihasználni és így az élelmező czikkek előállítását, termelését a fővároshoz közelebb is hozni. Ha a termelő tudja, hogy áruit bizton eladhatja megfelelő áron és hogy nem kell félni áruczikkeinek romlásától, bizonyosan hamarább lesz hajlandó e hasznot hajtó művelési ággal állandóan foglalkozni, mert a mostani viszo­nyok közt kétségtelen, hogy a termelő nagyon ha­mar veszti el a kedvét, mikor látja, hogy a legkü

Next