Gramofon, 2019 (24. évfolyam, 1-4. szám)
2019 - Ősz / 3. szám
lefestik Andersen rajongását az olyan kifejezések, mint „a hangok birodalmának királya" vagy „az új Orfeusz", leírása pedig teljes mértékben egyezik a Heine által ecsetelt Lisztománia-jelenséggel: „már játéka előtt felvillanyozta közönségét; óriási dicsfényének híre felnyitotta az emberek szemét s fülét, és szinte már előre hallották és látták, ami majd következik!" Esszéjében Andersen Liszt mellett Thalberg nagyságát hangoztatja, továbbá azt, hogy „korunk már nem a fantázia és érzések világa, hanem az értelemé és a technikai készségé minden művészetben és iparágban". Andersen szerint tehát a technika elsőbbrendűséget élvez - az ipari forradalom után, de jóval a hangfelvételek megjelenése előtt -, ezért is izgalmas és kiemelkedő számára Liszt játéka. A dán író pontos képet ad Liszt megjelenéséről, az általa kiváltott ovációról és zongorázásáról is: „sápadt arcán tükröződő hatalmas szenvedéllyel ül a zongoránál, mint egy démon, akit odaszögeztek hangszeréhez, s a hangok úgy áradtak e hangszerből, mintha önnön véréből, gondolataiból áradtak volna; démon volt, aki játékával fel tudta szabadítani a lelkét, állta a kínzást, folyt a vére, idegei remegtek; de ahogy tovább játszott, eltűnt belőle minden démoni, és láttam, hogy sápadt arcára nemesebb, finomabb kifejezésül, szeméből az isteni lélek világít, minden vonása úgy megszépül, ahogy csak a szellemtől és a lelkesedéstől szépülhet meg valaki!" A démoni és isteni hasonlatokon túl Andersen költői képekben gazdagon mesél később arról is, hogy benne milyen érzelmeket és gondolatokat idézett fel Liszt játéka: „hallottam, hogy kalapul vérző szívem, midőn hazámtól búcsúztam; hallottam a hullámok Isten hozzád kiáltását [...], s mintha Németföld régi dómjainak orgonáit is hallottam volna, gleccserek zuhanását az Alpokból, ahogy Itália táncol a jelmezes karneválon, lecsap ostorával, s közben szívében Cézárra, Horatiusra és Raffaellóra gondol! [...]" Természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül a magyar irodalmi termést sem, bár sajnálatos módon az egyik első koncertélmény Petőfi által dokumentálatlan maradt: az éppen Sopronban katonáskodó költő sem verset, sem naplóbejegyzést nem hagyott hátra annak az 1840-es soproni hangversenynek kapcsán, amelyre elszökött a kaszárnyából, vállalva a másnapi büntetést. Noha Petőfi le sem írja Liszt nevét egyetlen versében vagy levelében, Ágai Adolf - aki az eset idején mindössze négyéves volt, tehát csak később hallhatta Petőfitől a történetet - a következő sorokat hagyta az utókorra: „Szerencsétlenségére ugyanez este megint valami kötelessége akadt Sándornak, kinek lángoló szíve annak hallatára, hogy Liszt Sopronban játszani fog, csaknem hamuvá égett a vágytól. A barátok azonban segítettek a bajon. Petőfit bebújtatták valami frakkfélébe, fejébe nyomtak egy magas tetejű kalapot, a kaszárnyából kiszöktették s szerencsésen bejutottak a színházba. Sándort másnap természetesen kurta vasra verték." Mivel azonban Ágai jeles humoristaként, a Borsszem Jankó című karikatúrákat bemutató élclap alapító-szerkesztőjeként vált ismertté, nem biztos, hogy hitelt adhatunk anekdotájának. Jókai Mór és Liszt kapcsolatáról már többet tudhatunk, noha nem indult valami rózsásan, hiszen Liszt 1859-ben megjelentetett A czigányokról és a czigányzenéről Magyarországon című könyvében kijelentette, hogy a magyar zene - vagyis az általa ismert cigányzene - „nem a magyaré, hanem a cigányé", s ezzel nagy felháborodást keltett. A felháborodók köréhez csatlakozott Jókai is egy verssel, amely Vörösmarty költeménye nyomán a Liszt Ferenchez címet kapta, csak épp jóval kevésbé hízelgő hangot ütött meg. Egy bő évtizeddel később, 1871 január elején - felejtve vagy nem is értesülve Jókai egykori verséről - Liszt meglátogatta Jókait, akinél a magyar irodalmi élet felől érdeklődött, két évvel később pedig Jókainé Laborfalvi Rózával adta elő saját, Lenore című melodrámáját. A hangversenyen Liszt szólódarabot is játszott, amelynek kapcsán a laikusnak mondható Jókai Mór lelkesen írta a következő sorokat, mintegy összegezve és talán a legköltőibb módon kifejezve Liszt Ferenc zongorajátékának megfoghatatlanságát: „Ahogy Liszt bánik a zongorával, azt szavakkal leírni nem lehet. Mikor ő arra a sokfogú szörnyetegre ráteszi a kezét, az megszűnik zongora lenni; valami élő csoda lesz belőle, mely haragjában fenyeget, mint az apokalipszis réme lődörög reánk; aztán meghunyászkodik a rém s elkezd beszélni lágyan a szív mély titkairól, miknek számára szó nincsen; megfogja a holdsugarakat s a csillagsugarakat, s azoknál fogva közelebb húzza hozzánk az egész mennyboltot." Andersen, Hans Christian: Mesék és történetek felnőtteknek. (szerk., ford. Kertész Judit). Budapest: Polar Könyvek, 2005. Barricelli, Jean-Pierre: Balzac and Music: Its Place and Meaning in His Life and Work. London: Routledge, 1990. Bernstein, Susan: Virtuosity of the Nineteenth Century: Performing Music and Language in Heine, Liszt, and Baudelaire. Stanford: Stanford University Press, 1998. Kocsis Katalin: „Jókai Mór és Liszt Ferenc". kataliszt.blogspot.com, 2015. február 18. Kocsis Katalin: „Petőfi mindent megtett, hogy élőben láthassa Liszt Ferencet koncertezni". Papageno, 2018. december 11. Legény Dezső: Liszt Ferenc Magyarországon 1869-1873. Budapest: Zeneműkiadó, 1976. Nagy Attila Károly: „Liszt Ferenc volt az első popsztár", index.hu, 2017. április 11. Sand, George: Lettres d'un Voyageur. Paris: Michel Lévy Fréres, Éditeurs, 1869. Schonberg, Harold C.: A nagy zeneszerzők élete. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1998. 198. (A Liszt-fejezetet Szilágyi Mihály fordította) Walker, Alan: Liszt Ferenc. I. A virtuóz évek (1811-1847). (ford. Rácz Judit). Budapest: Zeneműkiadó, 1986. GRAMOFON 25