Hajtun József: Kalocsa és a kenyér. Kalocsai Sütő- és Édesipari Vállalat (Kalocsa, 1980)
Céhek után a kisipar
tervével együtt. Mint érdekességet említjük, hogy a telepet Greif József, a közvilágítású hálózatot 200 db 16-os izzóval és 32 db ívlámpával a berlini AEG cég építette. A századforduló évében kötötték meg a közvilágítási szerződést. E tekintetben Kalocsa megelőzte nemcsak a környező városokat, de több nagyobb várost is (pl. Székesfehérvárt). A jéggyárat 1920-ban állították le, mert nem volt nyereséges és átadták Szegednek azzal, hogy olcsóbb a jeget vasúton ideszállítani, mint itt termelni. A vágóhíd 1926-ban az ún. Speier-kölcsönből létesült (jéggyárral és hűtőházzal). Százhúsz munkást foglalkoztatott évi 280 millió forintos termelési értékkel. 1961-ig üzemelt, amikor is a megyei vágóhidak átszervezésével leállították és átadták telepét a Budapestről ideköltöztetett ÉM Gépjavító és Gépgyártó (Vibrátor) Vállalatnak. A város szükségleteihez, a következő években kényszervágó, továbbá új szikvíz- és jéggyár épült. A konzervgyár tervét 1899. december 10-én terjesztették elő a nagyközségi képviselő testületnek azzal, hogy a tervet a kereskedelmi miniszterrel megtárgyalták, aki kedvezően fogadta. A közgyűlés azonban — tőke hiányában — bizonytalannak látta a felépítést, ámde a felterjesztés mégis elkészült, mert a Közgazdasági Bank vállalta. Az indítványozót idegbetegsége meggátolta az ügy további szorgalmazásában. Ugyanígy meghiúsult a szállási és községi tejszövetkezetek hálózatára tervezett kalocsai vajgyár építése is. Kalocsa és 12 környéki község 104 ezer holdjára és az azon eltartható mintegy 20 ezer tehénre alapozták a tervet, amelyet jóval később, 1936-ban a Duna—Tisza-közi Gazdák Szövetkezete, a mai Tejüzem jogelődje valósított csak meg. A cukorgyár felvetett gondolata sem valósult meg 1912-ben. A gyárat külső tőkével építették volna fel, Kalocsának csupán hatezer hold cukorrépa-terület lekötésével kellett volna a gyár építéséhez hozzájárulnia. Hatlikovics Mátyás, akkori jószágigazgató kimutatta a lekötés lehetőségét és rentabilitását, de a szűk látókörű vallás- és közoktatásügyi miniszter, mint az érsekség felügyeleti szerve a Dunapataj—Kalocsa —Bajai vasút megépítéséhez kötötte engedélyét azzal, hogy 50 — 100 kilométeren túl nem gazdaságos a tengelyen szállítás, így maradt el a cukorgyár megépítése, amihez még az első világháború kitörése is „hozzájárult”. Egy másik meghiúsult terv a szeszgyár építése. Amikor a küszöbön álló földbirtokreform az ipari befektetést 1937-ben előtérbe állította, arra gondoltak az érseki uradalom vezetői, hogy homoki gazdaságaikban áttérnek a burgonyatermelésre s arra alapozzák a gyárat. A perifériális birtokrészek eladásának engedélye azonban késett, s így ez a beruházás is elmaradt. Bagó Soós Gergely a maga hengermalmát 1904-ben alapította. Ez idő tájt a városban működő „száraz” malmok már időszerűtlenné váltak, s a kis kapacitásukkal nem tudták ellátni a lakosság növekvő szükségletét. A malom eleinte gőzgéppel, majd benzinnel, végül nyersolajjal működött, s 24 fővel üzemelt. Az 1950-ben történt államosítás után alakították át takarmánykeverő teleppé. A Kalocsa és Vidéke Földmívelők és Iparosok Egyesületét dr. Gregus Gyula, dr. Szántó Lajos és Deák Imre alapította 1904-ben a háziipar különféle ágainak művelésére. Agyagipari és méhészeti árukat (kaptárt), kosárfonó, harisnyakötő és bútoripari termékeket, kisebb gazdasági eszközöket készített. Két telepe is volt, a nagyobbik Mikeszálláson (a Bem Apó és Hősök útja sarkán). Négy épületében gépesítéssel folyt a munka, a hajtóerőt villanymotor szolgáltatta. Létszáma 100 és 200 fő között váltakozott, télen 300-ra is emelkedett, köztük 20 — 25 női munkás dolgozott. A termelt árukat helyben, a környéken és Kecskeméten értékesítették. Időnként csekély államsegélyben is részesült az üzem. Megszűnésének oka és időpontja nem ismeretes. A Spitzer Testvérek Faárugyárát 1905-ben alapították. Talicskát, mosóteknőt, jármot és szerszámnyeleket gyártott a Damjanich utcai telepen levő három épületben. A hajtóerőt eleinte villany- 64