Gyógyászat, 1865 (5. évfolyam, 1-53. szám)

1865-04-08 / 15. szám

—1 300 *— vén egyszerre és rögtön, mint p. a vérkeringés theoriája, vagy a tehénhimlő-ojtás a gyógyászatba behozva, hanem csak lassan és fokozatonként fejlődvén ki, alapos ítéletet hozni annak érté­ke és értékesíthetése felöl csak akkor vagyunk képesek, ha mindazon körülményeket és indokokat ismerjük, melyeknek köz­reműködése után jelenlegi jelentőségére vergődött. Ne féljenek azonban t. tagtársaim, hogy az ó és közép­kor sötét századaiba vezetem vissza, vagy hogy a későbbi szerzők terméketlen vitái­val a bujakór honnani származásáról és mikénti elterjedéséről untatom: történelmi kirándulásunk célja nem a bujakórra ter­jeszkedik átalában, hanem egyedül annak ragálytanára szorítkozik. Ugyanis ha visszapillantunk a múltba, Fernelius, Fal­­lopia, DeVigo idejétől kezdve egész Boerhave, Astruc, sőt Van Swieten idejéig, azt tapasztaljuk, miszerint a bujakór első epidemicus fölléptétől fogva egészen a múlt század harmadik negyedéig, tehát közel háromszáz évig az orvosi világ átalános véleménye (una tamen et eadem totius est essentia, sed variis distincta ordinibus, ut alia levior sit, alia gravior. Est et corpo­rum , in quae illa incidit, permagna varietas, ac utraque ex causa sit, ut alia levioribus, alia gravioribus symptomatibus exerceat. Fernelius Luis venereae tractatus cap. V. 1557.) (Fernelius után) az volt, hogy valamennyi tisztátalan közösülés után a nemző részeken támadt betegség, megjelent volt az akár takár, akár fekély, akár végül condyloma alakjában, követve volt az utódaj­ok­tól, vagy nem, mindig ugyanazon egyféle ágens­nek, az egyetlen egy bujakóri ragálynak (virus syphiliticum) tu­­lajdoníttatott (identitas tana). A skóthoni Coliburne ugyan 1715-ben és utána Fabre 1766, és Balfour 1767 a tabárnak bujakóri természetét kétségbe vonták, de nézetek visszhangra nem találván, elszigetelve maradt, és az identitás tovább is, majd­nem 60 évig a bujakór birodalmában korlátlanul uralkodott. Tode (1774—1777) volt az első, ki nagyobb sikerrel lé­pett föl a takárnak bujakóri volta ellen, és vele csatlakozván: Duncan, Wei­kard, Clossius, Cappel és több hős baj­nokok egy vitézül vivó phalanxot képeztek, mely az identitás tanát állandólag megingatta. Szerintök takár és fekély között lé­nyeges különbség létezik, a mennyiben amaz után soha, emez után pedig rendesen átalános bujakór áll be, mit ők abból ma­gyaráztak , hogy mindegyik más-más ragálynak köszöni lételét: contagium blennorrhoicumi és s­­ p h i 1 i t i c u m. Ez volt a bujakóri ragály egy- vagy kétfélesége fölötti első vita, a régiek identitása és non-identitása. (Annak irodalmát olvashatni Eisen­

Next