Gyógyszerészi Közlöny, 1922 (38. évfolyam, 1-53. szám)
1922-01-15 / 3. szám
26 GYÓGYSZERÉSZI KÖZLÖNY Engedtessék meg nekem, akinek az egyesület a mai kor kívánalmaihoz mért átszervezésében szintén van némi részem, aki írásban és megcsonkított országunk egész területén, másfél éven át szóval is agitáltam az átszervezés és az együvé tömörülés feltétlen szükségességének érdekében, hogy a megemlékezés mikéntjéről való gondolatom közlésével, a hozzászólások sorozatát e czikkel megnyissam. A félszázados működésről való megemlékezésnél is érvényre kell, hogy jusson mindaz a tanulság, amit az elmúlt évek eseményeiből levontunk. Nemkülönben azok a tapasztalatok, amiket vidéki utainkon, összejöveteleinken, igen-igen sok, korunk nagy tömegei előtt szerény félrehúzódásuk következtében nem ismert, nagyértékű kortársunkkal való érintkezésből leszűrtünk és amiről alkalmilag még külön is be kell számolnunk. És itt egy kis kitérővel kell, hogy kezdjük a további eszmecserét. Az átszervezéssel kapcsolatos múlt évi alakuló közgyrűlés alapját vetette meg a mostani munka jegyében álló egyesületi életnek. Az önképzőköri jelzővel illethető tiszteletreméltó próbálkozás és akarás helyébe olyan egész munkát kell állítanunk, amely a legnagyobb nehézségektől se riad vissza s a közhasznú eredményt feltétlenül biztosítja. Végig gondolt működési tervezet szerint kell dolgoznia az egyesületnek, mint azt egy jól megkonstruált műnél megköveteljük. Minden szerkezeti kellék megvan, s a legkisebb kerék és rugó is pontosan működik. Az átszervezést kimondó gyűlés, hogy úgymondjam, alkotmányozó vezetőséget választott, constituante volt, amely lefekteti a vágányokat, amelyen a magyar gyógyszerészet jól megszervezett társadalmi alakulatának nyílegyenesen kell a czél felé, a magyar gyógyszerészet fejlesztése, s a magyar gyógyszerészek szocziális és gazdasági jólétének megvalósítása felé robognia. Az egyesületen át való rendes és rendszeres, czéltudatos kari élet és működés irányítói és vezetői most kerülnek majd helyükre, az egy esztendei alapvető munka befejeztével. És ennek a vezetőségnek képezi majd feladatát annak a nem kérész életű, hanem évekre terjedő munkaprogrammnak a legpontosabb kidolgozása, amely szerint ez a társadalmi alakulat fentebb hivatkozott czéljait megvalósíthatja. E munkaprogrammnak nemcsak az összes kan problémák megoldására kell kiterjednie, hanem fel kell ölelnie mindazt a gondolatot is, amit e czikk keretében, a félévszázados fennállásról való megemlékezésem során érinteni bátorkodom. Mindenki a saját gyermekében látja a legszebb, a legjobb gyermeket. Talán ez magyarázza meg azt a szubjektivitást, amely szerint — bocsánat érte — én abban látnám a legszebb, a legméltóbb megemlékezést, ha felállítanék az idén megvetett alapon a Magyar Gyógyszerészek Házát. Megteremtenék azt a hajlékot, amelyben ott van hazánk e társadalmi rétegének félévszázados egyesületének, feladatához, jelentőségéhez és működéséhez méltó helyisége, könyvtárral, olvasószobával, állandó szakkiállítással. Ott van az iskola (gyakornoki és továbbképző), a vegyvizsgáló állomás, vagyis a kultúrintézmények. Ott vannak a félszázados évfordulóra való emlékezetül az átszervezés megvalósításával kapcsolatos szociális intézmények, a visszaeső fizetést kizáró fizetőpénztár, a kötelező nyugdíjfizetési, az aggkori és betegségi biztosítást ellátó intézmény. Ott van az arra rászorult gyógyszerészek otthona; a gyógyszerészek fővárosban tanuló gyermekeinek penziója; a gyógyszerészi tanfolyam hallgatóinak olcsó megélhetését biztosító internátus, nemkülönben a vidékről feljövő gyógyszerészek és családtagjaik elszállásolására alkalmas része a gyógyszerészek házának. Mindez csak nagy vonásokban, odavetve, mert hiszen az eszme pontos kidolgozására egy czikk szűk kerete nem alkalmas, de még az egész nem is lehet egy embernek a feladata. Nyilvánvaló, hogy mindezekhez igen-igen sok pénre van szükség. Azonban szerintünk semmi pénz nem sok, amellyel karunk kulturális és szociális intézményeinek biztosítása mellett, a jövő generációnak és a magyar gyógy