Győr-Sopronmegyei Hírlap, 1955. december (11. évfolyam, 282-308. szám)

1955-12-01 / 282. szám

a Sovjetunió Ligfilsé Tszsácsa küldöttségének találkozója Budapest dolgozóival A Magyar Dolgozók Pártja Budapesti Pártbizottsága, a Budapest Főváros Tanácsa és a Magyar-Szovjet Társaság budapesti tervezete szerdán délután a Nemzeti Sportcsarnokban találkozót rendezett a Szovjetunió Legfelső Tanácsának hazánkban tartózkodó küldöttsége és a budapesti dolgozók között. A hatalmas épület már jóval 5 óra előtt teljesen megtelt. A találkozó elnökségében helyet foglaltak a párt és a kormány vejétől. Az elnökségben foglaltak helyet a Szovjetunió Legfelső Tanácsa küldöttségének tagjai, N. M. Ivegov, a Legfelső Tanács Elnökségének titkára vezetésével, valamint J. V. Andropov, a Szovjetunió magyarországi rendkívüli és meghatalmazott nagykövete. A baráti találkozót Kovács István, a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottságának tagja, a Központi Vezetőség titkára nyitotta meg. Köszöntötte a Szovjetunió Legfelső Tanácsának küldötteit, akiket a jelenlévők újból hosszantartó tapssal, lelkes felkiáltásokkal üdvözöltek. Úttörők virágcsokrokat nyújtottak át a kedves vendégeknek. Kovács István felkérte N. M. Pegovot, a Legfelső Tanács küldöttségének vezetőjét, a Legfelső Tanács Elnökségének titkárát, hogy szóljon a gyűlés résztvevőihez. N. M. Pegov elvtárs többek között a következőket mondotta— Testvéri támogatásban és kölcsönös segélynyújtásban erősödik és edződik a magyar-szovjet barátság, amelyet mi önökkel együtt joggal nevezünk öröknek és megbonthatatlannak. (Hosszantartó nagy taps.) Ezután Pegov elvtárs a küldöttség magyarországi élményeiről, majd a magyar ipar rohamos fejlődéséről beszélt. Ezután a munkás-paraszt szövetségről, a magyar falu újjászületéséről esett szó beszédében. Pegov elvtárs beszéde a szovjet és a magyar nép megbonthatatlan testvéri barátságának éltetésével ért véget. Ezután Komáromi Lajos, a Klement Gottwald villamossági gyár sztahanovistája, a szocialista munka hőse szólalt fel. A továbbiakban a Fővárosi Tanács nevében Pongrácz Kálmán, a végrehajtó bizottság elnöke, Budapest dolgozói nevében Picker Ignác Kossuth-díjas gyalus, a szocialista munka hőse és a budapesti dolgozók képviselői ajándékot nyújtottak át a szovjet küldöttségnek. A szovjet küldöttség nevében P. G. Moszkarov, a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Revíziós Bizottságának elnöke szívélyes szavakkal mondott köszönetet az ajándékokért. Befejezésül Kovács István, a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottságának tagja, a Központi Vezetőség titkára mondott beszédet. A lelkes hangú nagygyűlés az Internacionálé hangjaival ért véget. H. I. Bulganyin és N. Sz. Hruscsov indiai tartózkodása N. A. Bulganyin és N. Sz. Hruscsov elvtársak november 29-én helyi idő szerint tizennégy órakor kísérőikkel együtt repülőgépen Madraszból Kalkuttába érkeztek. A kalkuttai repülőtéren a vendégeket B. Sz. Raj, Nyugat-Bengália főminisztere, Nyugat-Bengália törvényhozó tanácsának és törvényhozó gyűlésének elnöke, az állam kormányának tagjai, a kalkuttai konzuli testület, a helyi társadalmi szervezet és az önkormányzat képviselői fogadták. B. Sz. Raj üdvözlő beszédében elmondotta, hogy Kalkutta volt az a központ, amely körül a XVIII. század elején kialakult az indiai brit birtok. A város környékén igen sok ipari üzem , juta-, gyapotfeldolgozó és egyéb textilgyár működik. Ez a város százötven éven át India fővárosa volt és ma is az ország fontos ipari központja. Nem tudjuk maradéktalanul kifejezni hálánkat azért, hogy eljöttek ebbe a városba. Szívből köszöntjük önöket és felajánljuk önöknek szerény és meleg vendégszeretetünket, ezekkel a szavakkal fejezte be beszédét. N. A. Bulganyin válaszbeszédében kiemelte, hogy Bengáliának igen fontos szerepe volt India történetében, nemzeti felszabadító mozgalmának, az indiai gazdaság és kultúra fejlődésében. Az arany Bengália mérhetetlenül gazdag és mi önökkel együtt örülünk, hogy Bengália népe most gazdájává válik az önmaga termelte kincseknek, hogy a haza érdekeinek szolgálatába állítsa a kincseket. Boldogok leszünk, hogy közelebbről tanulmányozhatjuk a bengáli nép életét és munkáját, vívmányait, sikereit "— mondotta többek között N. A. Bulganyin. A repülőtérről a város közepéig vezető tizenöt kilométeres úton a szovjet vendégeket Kalkutta és környéke lakosainak lelkes ünneplő tömege fogadta. A város sok épületét egészen a IV. és V. emeletig színes zászlók díszítették. Az erkélyeket, a tetőket zsúfolásig megtöltötte a nép. A város központi részén, a kormányzói palotában szálltak meg a szovjet vendégek — oly nagy embertömeg gyűlt össze, hogy az autóoszlop csak nehezen tudott előrejutni. A repülőtértől a kormányzói palotáig vezető utat két óra alatt tették meg. A többmilliós lakosú Kalkutta a Szovjetunió népei iránti barátság és szeretet soha nem látott megnyilvánulásával fogadta a szovjet vezetőket. Az indiai hatóságok becslése szerint, N. Sz. Hruscsov és N. A. Bulganyin érkezésekor Kalkutta utcáin legalább hárommillió ember volt. Nemcsak kalkuttaiak voltak ott, hanem a közeli városokból és falvakból érkezettek is. Gazdag tartalmú, lebilincselő meseszövésű mű Beljajev Sztál Un-díjas trilógiája, A régi vár, melyből a most nagy sikerrel bemutatott Viharban nőttek fel című szovjet film készült. A polgárháború, az újjáépítés szakaszának kérdéseit veti fel és ad rájuk meggyőző választ néhány gyermek felnőtté, szovjet emberré érésének története révén. Izgalmas és nehéz feladatra vállalkozott az író, s egészében véve sikerült elénk állítaniaa forradalom legelső vetéseinek, annak a nemzedéknek életét, amelyik az intervenció éveiben kezdte észrevenni, megfigyelni a világot. Sajátos környezetben, a podoliai Kamenyec-Podolszkij városában (néhány kilométernyire a kapitalista államok határától) indul a cselekmény, a polgárháború utolsó szakaszában. A szovjet csapatok kivonulnak a városból, s a fehérgárdista Petljura bandái fészkelik be magukat a város felett őrködő várba, Báthory István várába. Ezzel megkezdődnek Mandzsura, Maremuha, Juzik Starodomski kalandjai, amelyek a könyv utolsó oldaláig izgalomban tartják az olvasót. A három munkásgyerek még keveset tud a világról, de olyan korban élnek, amikor napok alatt évek tapasztalatait szerzik meg. Mindjárt a város elfoglalása után véletlenül tanúi lesznek egy kommunista kivégzésének. A gyermekek eleinte nem értik, mi játszódik le előttük. Csak amikor felsorakozik három petit turista a kivégzéshez, akkor eszmélnek rá a valóságra. Könnyes szemmel figyelik az eseményeket és megfogadják, hogy bosszút állnak a petljuristák áldozatának haláláért. * Szörnyen szeretném behúnyni a szemem, szeretnék elfutni, hogy ne lássam azt, ami itt előttünk most mindjárt lejátszódik. De a petljuristák kezében a puskák egyre jobban közelednek a vízszintes helyzethez, a három katona, lábát megfeszítve, keményen áll. Alig észrevehetően előre dőlnek , céloznak. Arcukat a fényes-sima puskatushoz szorítják. A lehorgasztott fejű, félmeztelen ember most erejének utolsó megfeszítésével egész testében megrándul és felegyenesedik. Magasnak, karcsúnak látom, amint ott áll a fekete földhányáson. Öklét a feje fölé emeli és így kiáll a puskát szorongató petliuristák felé: »•Éljen Szovjet-Ukrajna-a-a!« A szél egészen idáig sodorja a beteg férfi rekedt hangját. Csak most ismerem fel a sápadt, elkínzott embert. — Persze — ő volt, akit azon a latyakos tavaszi estén, amikor a vörösök visszavonultak, Ivan Omeljusztij a házunkba hozott! Ő volt az, kinek Marja Afanaszjevna néni a vaspántos lábán vetett ágyat és akit teával szárított málnával kínált, mire ő, kezét kidugva a takaró alól, ujjainak árnyékával tréfás játékot mutatott nekem a megvilágított falon. És milyen félelmetesen csikorgott a foga, mialatt Iván az apámmal beszélt. Tehát mégsem ment el a vörösökkel — világos, hogy a néni becsapott engem. Felugrom és kinézek az ablakon. »•Hagyjátok, eresszétek el, hiszen nagyon beteg és senkinek semmi rosszat nem tett!« — szerettem volna odakiáltani, de torkomon akadt a szó, Kunyica pedig abban a pillanatban úgy megrántott, hogy térdre estem. A pisze Marko Grzsikovszkij meglendíti a karját. A három puska szinte ugyanazon pillanatban rándul meg a petljuristák kezében. A sortűz hangja tompán dördül végig a bástyán és a sivár tornyok feketén ásító lőrésein. A lövés felriasztotta a csókákat és most magasra röppenve a fészkük fölé, rikácsolva keringenek a vár fölött. Úgy tűnt, hogy amott a váron túl, most az egész város elnémult és a lövések öblös visszhangját figyeli. A félmeztelen ember, mintha hirtelen fázni kezdett volna, öszszehúzta magát, karját a melléhez rántotta, oldalt görnyedt, majd lassan, nagyon lassan, mintha éppen elszunnyadna, előrecsuklott fejjel földrehullott, egyenest a lábánál tátongó hosszú, fekete gödörbe. Ekkor lassú léptekkel, görcsös, hajlított botjára támaszkodva, a gödörhöz lépett Grigorenko doktor. Kékszalagos szalmakalapját letette a fűre, előrehajolt és tapogatni kezdte az elesett ember fehér testét. Aztán hátrahúzta a fejét és könnyedén lezárta a szemét. Majd felállt, fehér zsebkendőjébe törölte a kezét és halkan mondott valamit Grzsikovszkijnak. Az őr előhúzta a határból az ásót és a gödörhöz lépett. Anélkül, hogy egyetlen pillantást vetett volna a sírba, sűrűn kapkodta ásójára a zöld fűcsomóktól gubancos fekete földet és ügyetlen dobásokkal, sietve hajigálta annak az embernek a testére, akit a petjuristák agyonlőttek. Kezében remegett az ásó: látszott, hogy életében először végez ilyen borzalmas munkát. — Te Vaszka, másszunk le hozzá! Jó? — suttogta és fejével az őr felé intett. Odafordultam Juzikhoz és szemében könnycseppeket pillantottam meg. Kunyha sírt. Látszott, hogy már nem bír ittmaradni ebben a hideg, félhomályos toronyban mindazok után, ami a várudvaron szemünk előtt lejátszódott. Nekem is, amint erre gondoltam, egyszeriben elállott a lélegzetem és az én szememből is egyik kövér könnycsepp a másik után buggyant elő. El is takartam tenyeremmel az arcomat, úgy, hogy a szemem előtt zöld karikák táncoltak, de ez sem használt, könnyeim egyre erősebben törtek elő. Félrefordultam és homlokomat a hideg falhoz szorítottam. A sötétségben magam előtt láttam a nagybeteg kommunistát, amint a földre omlik és hallottam halála előtti utolsó, fenyegető és jóslatként csengő kiáltását: — Éljen Szovjet-Ukrajna! »Átkozott banditák! Kit öltetek meg?« — gondoltam és még abban a pillanatban megesküdtem önmagamban, hogy megboszszúlom ennek a bolseviknak a petljuristák áldozatának halálát. Kerüljön csak elém éjszaka a Krutoj utcán ez a krumpliorrú Marko Grzsikovszkij! Szét is verem kővel a fejét. Fogadalmuk nem könnyelmű, gyermekes fogadkozás. Elhatározásukhoz hűek maradnak a petljurista megszállás és a szovjet hatalom idején egyaránt. Komszomolis fiákhoz méltóan harcolnak a kémek ellen az ipari iskola különcsapatában, becsülettel helytállnak mindennapi iskolai munkájukban, a párt minden felhívása visszhangra talál bennük. Az iskola elvégzése után egy tengerparti gépgyárba kerülnek. Hamar megszokják új környezetüket, a munkások, az igazgató, a Komszomol helyi vezetői barátokként fogadják őket. A harc, a kalandok azonban itt sem szűnnek meg. A gyárban, a városban dolgozik az osztályellenség, és szükség van a podoliai komszomolisták éberségére, hogy ártalmatlanná tudják tenni őket. A gépek megismerése, a velük való munka sem olyan egyszerű, de az idősebb munkások nem hagyják magukra a lelkes fiatalokat. Húsz évet ugrunk át. Az utóhangból megtudjuk,mi történt ez alatt vidám Ids hőseinkkel. Mandzsurát — a volt vasöntőt — most mérnökként, a valamikor félénk, tömzsi Maremuhát mint alezredest látjuk viszont Kamenyec- Podolszkijban, a régi vár udvarán, öreg történelem-tanárukkal, a városi múzeum jelenlegi igazgatójával beszélgetnek. Vajon miért hiányzik közülük Starodomski? A Honvédő Háborúban életét áldozta hazája szabadságáért. Szaska Bobir sincs itt. Ő Spanyolországban halt meg, a köztársasági Spanyolországért, a nemzetközi proletariátusért. Több ismerősünkből is lelkes szovjet ember lett, a kommunizmus építői ők mindannyian. UKRAJNAI ÍRÓK MŰVEIBŐL BELJAJÉVÁ A KÉCSI VAR ★ Mmátyzk a mácsmámadámm á Karcolat Csodálatos módon elterjedt a hír, hogy szombaton délután zárszámadási közgyűlés lesz a Szép Kalász Termelőszövetkezetben. Azért csodálatos módon, mert minden emberhez eljutott, akinek valaha is egy csepp dolga volt a tsz-el. S milyen pontosan jár hivatalról-hivatalra, szobáról-szobára, embertőlemberig az értesülés! Mindenki tudta, hogy egy szép 150 kilós borjútvágtak, meg azt a göndör hízót, amelyik már vagy két mázsásra gömbölyödött. A jobban értesültek azt is tudták, hogy vegyes pörkölt lesz Hokedlival, sült és kirántott hús burgonyával, többféle sütemény és palackozott balatonmelléki. Mintha a hírrel együtt a jóféle zárszámadási „lakoma” ínycsiklandozó szaga is ott terjengett volna a szobákban, az emberek ruháján, a kortársak közül egyre többet hódított meg. A mezőgazdasági osztály munkaértekezleten határozta el, hogy testületileg képviselteti magát a Szép Kalász nagyjelentőségű ünnepségén. Igaz, volt egy kis vita akörül, hogy néhányan még sohasem jártak a termelőszövetkezetben, de egy ilyen ünnepségről, illetve lakomáról lemaradni halálos vétek lenne. A magtermeltető illetékes instruktoránál négy kartársa jelentette be, hogy el akarja mélyíteni kapcsolatát a termelőszövetkezettel. Évközben ugyan nem értek rá, mert nagyon sok volt az elfoglaltság, de most már ... A banknál egész brigádot lehetett volna alakítani azokból, akik vállalták, hogy feláldozzák szombat estéjüket és részt vesznek azon a közgyűlésen. Ha már a szövetkezeti mozgalom fejlődése így kívánja. De hosszú lenne felsorolni, kinek jutott hirtelen eszébe, hogy létezik a Szép Kalász TSZ, s kinek az öntudata sejtette meg, hogy rá ott nagy szükség lesz. Szombaton délre zászló és virágdíszbe öltözött a szövetkezet helyisége, az asszonyok-lányok keze nyomán. Ideje volt, hogy elkészültek, mert ebéd után hamarosan megjöttek az elsővendégek. Olyanok, akiket szívesen ölelt keblére az elnök, mert egész éven át sokszor volt találkozásuk, sokat köszönhetett nekik a szövetkezet. Először a gépállomási elvtársak jöttek, aztán a városból a patronálók, a járástól a legilletékesebb, legismertebb emberek. A közgyűlés megkezdéséig volt még idő, úgy döntöttek hát, elmennek addig, körülnéznek a gazdaságban. Később megindult egy másfajta „népvándorlás” is a Szép Kalász felé. Csupa „új emberek” jöttek. Igaz, egy kicsit megkésve érkeztek, de hát úgy számítottak ők, nem baj ha lemaradnak is a beszédről, a gyűlésezésről. Nem az a lényeg . . . Alig győzte őket üdvözölni az elnök, s amikor tett egy kis ideje, hogy nem szorongatták a kezét, a könyvelőhöz fordult tanácsért: — Te ismered őket? — Én nem. De ők se minket, az szent. Azért csak jöttek és a terem egyik fele lassan megtellett. Már azt lehetett volna hinni, hogy enynyi emberrel meg is lehet kezdeni a közgyűlést. Egy szöszke, fiatal leány nyitotta be az ajtót. Az igazi vendégektől a brigádvezető küldte, hogy jelentse: mindjárt jönnek. Közben kicsit elcsavargott, s azt hitte, megelőzték. Fürge szemeivel végignyargalnt a terem egyik sarkától a másikig a sok ismeretlenen és megnyugodva sóhajtott fel: — De szerencse . . . Még senki sincs . . . (fábián.) Megállapodás a Jugoszlávián átvezető magyar tranzitforgalom növeléséről A Magyar Külkereskedelmi Minisztérium szállítmányozási vállalata, a MASPED és a jugoszláv vasútigazgatóság megállapodott a Jugoszlávián át vezető magyar tranzitforgalom növelésében. A megállapodások értelmében a magyar külkereskedelmi vállalatok különböző magyar árukat szállítanak Jugoszláviába, amelyek ellenértéke fedezi a jugoszláv vasutaknál a vasúti tranzitforgalomból származó kiadásokat.