Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1857
egyszersmind egy önálló, független, végetlen értelmű lényt vitatott. A világon uralkodó rend, öszhangzás és célszerűség messzebb ható eszének sokkal magasztosabbnak látszott, hogy sem pusztán az anyagi természet népszerű erejében keresse ezeknek létokát. Ő az emberi lelket a végetlen értelmű fölénynyel rokonságba állító, evvek hasonlata miatt. Mi jóizűen mulatunk az Indok Bramája, Vischnuja és Schivája; a Chinaiak Nihilum- és Vacuumja ; a Chaldaeusok Fátum Astrologicumja és Bélje; a Perzsák Mithras-, Ormuzd-és Arimanja; a Celták és Skandinávok Odin-, Alfador- és lokéja, Nifflheim- és Valhallája fölött; mosolygunk továbbá az ős mexicói Aztek-ek népies vallásán, kik Huitzilopochtlit mint nemzeti isteneket tisztelék, kinek oldala mellett Painaltont mint szárnysegédet szábták, midőn harcra indulának; midőn kereskedőik Jacateuchlit hivált segédül, hogy szerencsések legyenek; midőn halászaik Opochtlit imádták, hogy hálóikba számosan hajtsa a halakat stb. — Gustav Klemm: Allgemeine Cultur-Geschichte der Menschheit. Leipzig 1847. — és nem akarjuk észrevenni, hogy e valóban szánandó népek nyomdokát korunkban még szánandóbb fölvilágosodott utódok követik, e cikk elején fölemlített kérdésekre vonatkozólag. E helyt nincs szándékom bölcseleti rendszerekről vitatkozni, mit röviden fölemlitek az ókorból, kitűzött célomnak megfelelőleg csak annak bebizonyítására említem , hogy az ép ész- és lélekkel ellátott embernél minden időben a fölemlített kérdések koronként bizonyos benső szükség által kényszerítve merülnek föl. Az ember önmagához legközelebb áll, és mégis mi gyakran bizonyul be, hogy önmagát legkevesbbé ismeri, mi nem vagyunk elszigetelt lények egyedül önmagunknak: „Non nobis solis nati sumus — partem nostri parentes, partem cognati et amici, partem respublica sibi vindicat" — Cicero. — A társadalomban mindegyik számára bizonyos helyzet van kitűzve, melyből önmaga és mások iránti kötelmei háramlanak. E kötelmek teljesítését követeli a közjó, mindenki tartozik tehetségét és erejét lelkiismeretesen fölhasználni. Ez azonban csak úgy lehetséges, ha erőnket, tehetségeinket mindenek előtt ismerni tanuljuk. Valamint az előttünk ismeretlen kincsből alamizsnát nem osztogathatunk, úgy nem mozdíthatjuk elő a közjót önismeret nélkül. A bölcsek közvéleménye szerint az önismeret egyedüli őre és támasza az erénynek és boldogságnak. Azért már a delphi templom ajtaján minden bemenőt ezen mondat inte: „Nosce te ipsumu. — Miért Juvenalis oly szépen mondja : „E coelo descendit — qv&Si creccu nor — Figendum et memori tractandum pectore". A tapasztalati lélektan (psychologia empyrica) és a tiszta gondolkodástan (logica formalis) *), melyek együttvéve a bölcseleti élőtant (propaedeutica) képezik, tárgyalják, nevezetesen az első a lelket az ő működéseiben és tüneményeiben a tapasztalás útján észlelve rendszeresen; a másik a józan gondolkodás törvényeit, és azon módokat ismerteti, melyek által szerzett ismereteinket rendszeres tudománynyá alakíthatjuk. Mindkettő igen *) Eusebius szerint (Praeparat.ev. II, 27) Moses, Herodot szerint az egyptomiak, Pausanias szerint a chaldaeaiak és India bölcsei, Diogenes Laertius szerint Thales, Cicero szerint Pherekydes, Thales tanítványa; mások szerint Pythagoras, Pherekydes tanítványa, tevék a lelket szemlélődésük tárgyává; azonban a lélektan csak Socrates idejétől nyert szigorúbb tapasztalatokat. A sophisták e vakmerő tana: „Az igazságot megismerni, föltalálni nem lehet" harcra izgató Socratest ellenök. Plató és Aristoteles a sophisták álbölcselete által ébresztettek föl a józan gondolkodás törvényeinek kutatására, és ezeket összeszedve napfényre hozták. És igy az egykori dialectica, logica név alatt, és a physiologia zavaros rendellenségében a többi közt a psychologia is mint külön tanok keltek ki először Plató idejében. A gondolkodás fő- vagy alaptörvényeiről már említést tesz. — „l'hilosophiae tres partes esse dixerunt antiquissimi et ccleberrimi philosophi, uti: Dialectionm, Ethicam et Physicam" — Cicero.