Gyulai Hírlap, 1962. január-december (3. évfolyam, 1-52. szám)
1962-01-05 / 1. szám
2 Lengyelországi tapasztalatok — Interjú Borka József elvtárssal, lengyelországi tanulmányútjáról — A magyar—lengyel kulturális csereegyezmény alapján decemberben hosszabb tanulmányúton vett részt Lengyelországban Borka József elvtárs, a megyei tanács művelődésügyi osztályának népművelési csoportvezetője. Rengeteg élmény és sok tanulság várta a tanulmányút résztvevőit. Olyan élmények és tanulságok, melyek egészen biztos, hogy idehaza is gyümölcsözni fognak. — Pontosan így van. Azóta már némi rendszerbe is fogtam azt a rengeteg benyomást, amit ott szereztünk és most itt, bevezetőként is, ha furcsa, ha nem, levonom a konklúziót: sok ilyen tanulmányútra van és lesz még szükség! — ezzel fogadott, miután valójában hozzáláttunk az interjúhoz, melynek első kérdése így hangzott: Hol jártak? — Három vajdaságot látogattunk meg: (a lengyeleknél a vajdaság azonos a mi megyéinkkel) a gdanskit, a poznanit és a wroclawit. Ezekben a vajdaságokban aztán annyi községben, falutj < jártunk, ahogyan csak időnk engedte. Mit tapasztalt a vajdaságok központjában, hogyan irányítják a kulturális életet? — A vajdasági központok apparátusában első tapasztalatunk az volt, hogy nagyon lelkesek és nagyon képzettek az ott dolgozók. És ami a leglényegesebb, többszörösen is kihangsúlyozták és lépten-nyomon tapasztalhattuk, hogy a továbbképzések minden formáját nagyon komolyan veszik. Mondhatnánk azt tartják, hogy állandó továbbképzés nélkül nem lehet megfelelő kultúrpolitikai irányítómunkát végezni. Magasszínvonalú ez a továbbképzés és ezeket, a vajdaság központjában mindenütt megtalálható, kitűnően felszerelt és igen nagy munkatársi gárdával dolgozó kultúrházakban szervezik, irányítják és bonyolít*ják le A módszertani munka isi magas színvonalú és rendszerest tapasztalatcseréket is rendeznek. Kitűnő a hivatásos művészek és az amatőrök kapcsolata. (Sajnos, ezt nálunk nem mondhatjuk el.) Egy példát említenék: amikor ott? jártunk — ez Poznanban történt! — az ottani színház igazgatója? tartott szakmai megbeszélést 600 pedagógussal, akik a vajdaságiban az országos szavalóverseny ? mozgalmat irányítják majd. Ez a? megbeszélés nemcsak abból állt, hogy az előadó ismertette a szarvalóverseny feltételeit, hanem» már ott módszertani, szakmai tanácsokat is adott és messzemenő? segítséget ígért hallgatóinak. Később meggyőződtünk arról, hogy ez meg is valósult, mert nem egy esetben a pedagógusok keresték fel a színházat, vagy a színház» művészei közül sokan — mi úgy * mondjuk — patronáltak egy-egy községet, és nemcsak papíron! ♦ Milyenek ezek a központi kultúrházak? ! — Olyan nagyok, reprezentatívak, mint mondjuk Budapesten a , a MOM Kultúrpalota, vagy ami? lyen majd a mi szarvasi kultúra kombinátunk lesz. Nagy színház-» termük van, mellettük tizenöt-« húsz kisterem, szakköri szoba és ami nagyon fontos:» személyi és tárgyi feltételeik nagyon jók. Azt tartják lengyel barátaink, hogy nem lehet ott jó« kulturális, népművelő munkát végezni, ahol ezek a feltételek nincsenek jelen. Hozzáteszem, hogy nemcsak a vajdasági központokban van ez így, hanem a járásokban és a községekben is. < Hogyan töltik meg tartalommal a kultúrházakat, egyszóval hol tartanak a népművelés színvonalát illetően? — Érdekes, hogy náluk most még kissé a szórakoztatás van előtérben, persze ennek is megvan az oka. Gigászi építőmunkát végeztek és végeznek ma is lengyel barátaink. Városaik zöme romokban élte túl a második világháborút és a nehéz, fáradságos munka után valahogy az alakult ki, hogy évek óta előtérbe került a szórakozás. Ebből indulnak ki. Nincs talán egyetlen olyan kultúrház sem Lengyelországban, ahol ne lenne (a kultúrház saját kezelésében) tiszta, hangulatos kávézó (mi eszpresszónak mondanánk), de mégsem az, mert ezek a kávézók klub-jellegűek, és szívesen járnak oda az emberek beszélgetni, olvasgatni, a fiatalok táncolni, szórakozni. A kávézó jövedelme a kultúrházé és ebből igen nagy összegeket tudnak más kulturális célokra fordítani. Mondom, a klubszerű szórakozás a legjobban szervezett, és a legeredményesebb ma Lengyelországban, de több helyen már több is annál. A kávézók előcsarnokában rendszeres kiállításokat rendeznek (nagyon sok művelője és barátja van ma Lengyelországban a képzőművészetnek) a szakkörök is sok kiállítással lepik meg a kultúrházak vendégeit és akik itt megszeretik a kiállítások látogatását, azok előbb-utóbb rendszeres múzeum- és könyvtárlátogatók lesznek. Hogy ez már így is van, azt nemcsak statisztikákkal, bizonyították előttünk. Nagyon szeretik a színházat is. Poznanban például három színház működik. Balett, opera és prózai színház, külön egy, mely a községekben tart előadásokat, a harmadik színházuk pedig az esztrád színház, ennek művészei az úgynevezett kulturális „fehér foltok” eltüntetésén fáradoznak. Az előbb a könyvtárról is szó volt. Milyen a könyvtári munka ezekben a vajdaságokban? — El kell ismernünk, hogy könyvtárhálózatuk fejlettebb, mint a miénk. Nálunk körülbelül 9—10 százalékos a könyvtárak forgalma a lakosság számához viszonyítva, Lengyelországban eléri a 20 százalékot. Nálunk egy főre 0,6 kötet könyv jut, náluk másfél, a könyvtári állomány szerint. És most befejezésül még néhány szót, bár az interjú elején már tőmondatokban összefoglaltuk a tapasztalatokat: — A legfőbb tanulság számomra az, hogy a továbbképzések rendszere, színvonala magas, és ez nemcsak a vajdasági központokban, hanem a községekben és járási székhelyeken is így van. Ebből feltétlenül tanulhatunk. A módszertani munka, mely a népművelési feladatok „hogyan”-ját van hivatva kidolgozni, szintén magas színvonalú és ebben nemcsak a vajdasági központok kultúrházai, hanem a járási kultúrházak is részt vesznek. (Mint mondottam, Lengyelországban a kultúrházak apparátusának feladata a továbbképzés és a népművelési módszertani munka folytatása is.) Még egy tanulság arra számunkra: tovább kell szerveznünk és minél változatosabb formákban megvalósítani azt, hogy kultúrházainkban eleven klubélet jöjjön létre és sokkal több segítséget kell kérnünk ebben a különböző tömegszervezetektől is. Úgy gondolom, hasznos volt ez a tanulmányút és nem véletlenül ismételem meg azt, hogy minél több ilyen lehetőség megteremtése kell ahhoz, hogy népművelő munkánk mindig jobb és eredményesebb legyen. Sass Ervin 1962. január 5., péntek A bejai laktanya-ostrom Amikor a nagy nemzetközi hírügynökségek munkatársai az éjféli koccintás után elfoglalták helyüket a gépek mellett, ez volt az egyik első jelentés, amelyet kígyózó távírószalgára kopogtak az automatikus billentyűk. Újév hajnalán fegyveresek támadták meg és foglalták el a gyalogsági laktanyát a portugáliai Beja városban. Zavargásokat jelentettek két másik portugál város, Couco és Santo Tirso laktanyája körül is. ... Nemrég jártam ebben az országban és tapasztalataim alapján egyáltalán nem lepett meg ez a hír. Naphosszat barangoltam a hírhedt Tejo-pajzti sikátorokban, a nyomor birodalmában. Émelyített a hihetetlen szenny, a halhulladékok és szeméthalmok bűze. Láttam félmeztelen szurtos gyerekeket aludni a kanyargó utcácskák középkori kövein. Benéztem a lakásoknak csúfolt odúkba és amikor szemem megszokta a félhomályt, láttam, milyen körülmények között él egy félfeudális diktatúra igájában ez a nép. Láttam a portugál Riviéra, Estoril hófehér villapalotátt, a maroknyi gazdag paradicsomát és láttam Olhaot meg a többi triászfalut, ahol az emberek mindennap kétségbesettebben próbálják elhódítani a szeszélyes óceántól a betevő falatot. Mindössze néhány méternyire a Tejo-parti labirintustól, áll a San Bento-palota. Itt lakik a földkerekség egyik leggyűlöltebb embere, Antonio de Oliveira Salazar, aki több, mint három évtizede az ország diktátora. Az egykori klerikális professzort az egyház és a nagybirtokos arisztokrácia segítette hatalomra és elmondhatjuk mindmáig hű maradt megbízóihoz. Az ő segítségükkel és képmásukra megteremtett egy klerikális-korporációs államot, melyet szemérmetlenül Estado Novonak, új államnak nevezett el. A kislétszámú munkásosztályban is felismerte a főveszélyt. Betiltotta a szocialista, a kommunista, majd az összes többi pártot.Elogteltek a börtönök, megszülettek a koncentrációs táborok, számuk azóta is szüntelenül gyarapodik. Számos párt azonban tovább küzd az illegalitásban, elsősorban a Portugál Kommunista Párt, amelynek főtitkárát, a penichei középkori erődből vakmerően megszökött Alvaro Cunhalt oly nagy szeretettel üdvözölték a XXII. kongresszus küldöttei. A pártnak a központi lapján, az Avante-n kívül — jónéhány olyan újságja van, amely a társadalom egyes rétegeinek speciális problémáival foglalkozik. Elképzelhetjük, milyen halált megvető bátorság kell például az O Militante, a fegyveres erők számára készülő pártlap terjesztéséhez. Paul Johnson angol polgári újságíró így rajzolja meg néhány mondatban Salazar Estado Novojának plasztikus képét: „Ki húz hasznot ebből a rezsimből? Elsősorban az az ötven család, amelynek a gazdasági és politikai kulcspozíciók vannak a kezében. A mintegy kétezer nagybirtokos, aki — hála Salazarnak — sok feudális szokást felébreszthetett, amit 1910-ben, a köztársaság kikiáltásakor eltöröltek. A gyarmati kereskedelmi cégek, amelyek értékes import, export, bányaipari és egyéb monopóliumokat kaptak a kormánytól. A tábornokok, miniszterek és baráti körük helyzetét elfoglaltsággal nem járó, de jól jövedelmező megbízatásokkal teszik kellemessé. Tudok egy miniszterről, aki 4 200 000 dollárt helyezett el egy svájci bankban — igazságos ember lévén — részben a felesége, részben a barátnője nevére. A legnagyobb haszonélvező kétségtelenül a Salazart hatalomra segítő egyház. A vízienergia-ipar a Jézus Társaság ellenőrzése alatt áll, a dominikánusok a betonpiacot uralják. Lisszabon bíboros pátriárkája pedig — amikor éppen nem elnököl a fatimai csodáknál — egészséges érdeklődést tanúsít a textilipar iránt”. A laktanyák elleni felkelést portugál hivatalos körök szerint leverték De a Santa Maria útja, az angolai harcok, Goa felszabadulása után van valami mélységesen szimbolikus abban, hogy Salazar számára így kezdődött 1962 ... Harmat Endre IV. ^ lágerben sok könnyűvérű nőcske élt. Néhányukat Budapestről ismerte, másokkal „páciensei” ismertették össze. Utálta őket, de voltak köztük olyanok, akiket szívből, őszintén sajnált. Tizenhat-tizennyolc éves lánykák, akik ártatlan mohósággal, tarka délibábot kergetve szaladtak át a határon, s mindjárt az első kilométerkőnél kincset, vagyont reméltek és később a kétségbeesés, a számkivetettség csakhamar egy késre éhes férfi karjaiba vetette legtöbbjüket. Ezeket sajnálta, s amikor kétségbeesve hozzá fordultak, segített rajtuk ... Ilyenkor úgy érezte, hogy jót tett. De magános vándorlásai során gyakran találkozott olyanokkal is, akik a szerelemre felkészülve leskelődtek a barakkok sarkánál. Soha nem törődött velük, legfeljebb csak annyiban, hogy eszébe jutott: előbb-utóbb ezek is hozzá kerülnek... Mint ahogyan megvetéssel, megcsömörlött undorral nézte azokat a fiatal és idős em►bereket, akik kalandéhesen kopogtattak a női barakkok ablakán , vagy órákig ácsorogtak a kantin sarkánál. Visszataszítónak képzelte minden más férfiban a vágyakozást. Elképzelte őket hevü[ lésük pillanataiban és nevetett «csúnyaságukon. S most? Amikor ’ Elzát megismerte, csókjára vá’ gyott: szüntelen a lány képe lebe►gett szemei előtt, szórakozottá vált, s hogy a lány látogatásai ► hosszú időre elmaradtak, féktelen féltékenység lett rajta úrrá. ► Már tavaszodott. Lassan elfogytak a láger lakói is. Elszegődtek Nyugat-Európa államaiba, másokat meg elvittek az óceánon túlra induló hajók. Horváth még mindig állás nélkül kilincselt, s mind jobban hatalmába kerítette az elkeseredés, amikor egy este váratlan esemény történt. Megzörgették a férfibarakk ajtaját. Felült az ágyon, álmosan dörzsölte a szemét. A zörgetés erőteljesebben megismétlődött. — Doktor úr, jöjjön azonnal! Izgatottan nyitott ajtót. — Mi történt? Csapzott hajú fiatal lány toporgott odakint. Dideregve húzta szasabbra magán a hazulról hozott tweed kabátot. Horváth megismerte: Gondos Eszternek hívták. Ezt a lányt is ismerte a karácsonyi ünnepélyről. Nem volt több tizenhat évesnél, kékre-lilára fagyva ücsörgött az ajtó előtt, szemében félelem, rettegés ült. — Segítsen, doktor úr! A barátnőm eszméletlenül fekszik az ágyon. Félrebeszél. Most vettük észre és... — Mindjárt jövök! — kiáltotta és becsapta a kétsébeesett lány orra előtt az ajtót. Miközben ruháit magára kapkodta, kellemes zsibbadtság ömlött szét testén. Magára talált, feloldódott fásultságából, olyan izgalommal rendezkedett, mint valaha ... régen, amikor első betegéhez készült. Odakint sürgették: — Doktor úr! — Jövök már! A VII. számú női barakkot hepehupás grund választotta el a férfi-lakóházaktól. Végig futva tették meg az utat. Amerre elhaladtak, mindenfelé izgatott, kíváncsi arcok kísérték Horváth doktornak és Gondos Eszternek nagyon hosszú volt az út. Mindketten ugyanazért aggódtak, de nem ugyanazon érzéssel! Gondos Eszter a barátnőjéért aggódott — az emberért! Horváth doktor aggodalmába egyéni önzés vegyült: a beteget akarta látni mielőbb, az eszközt, amely közelebb hozza őt tervei megvalósulásához. Igen, ha voltak is néha őszinte pillanatai, erre sohasem jött rá! Talán eszébe sem jutott, hogy élete valamennyi kellemetlensége abból származott eddig is, hogy a hozzá forduló betegben nem az embert nézte, hanem az eszközt... mint ahogy eszközzé minősült a törtető, karrierista orvos előtt a nickelsdorfi láger szerencsétlen lakója is. Az eszméletlen lány a barakk sarkában feküdt. Horváth az ágya fölé hajolt, hozzáértő szeme néhány pillanat alatt megállapította a diagnózist: — Gyógyszermérgezés. Felegyenesedett, tekintetét végighordozta a köréje sereglett riadt arcú lányokon. — Fel kell törni az orvosi rendelőt! Közben odaértek a férfi barakk lakói is. Az orvos kiparancsolta őket a helyiségből. Valaki beszólította a szolgálatos rendőrt. Segítségével egy diósgyőri lakatos boszorkányos gyorsasággal kinyitotta az orvosi rendelő ajtaját. Az eszméletlen lányt pokrócba bugyolálva vitték át. Lázrózsák égtek az arcán, keze ernyedten hullott alá. Az izgatott kis csoport ide is követte, egymás hegyénhátán ágaskodtak, leskelődtek be az ablakon, de az orvos összehúzta előttük a zöld függönyt. Felszabadultan, otthonosan mozgott a fehérre meszelt falak, lakkozott bútorok, sterilen csillogó műszerek között. Gondolatban bocsánatot kért mindazoktól, akiket hányatottságáért, számkivetettségéért eddig okolt. Boldog volt. Boldogabb, mint a gyerek, akinek elengedték a verést, azon vette észre magát, hogy fütyörészik, s hirtelen elhallgatott A beteg lányka fölé hajolt. Percekig vizsgálgatta a szemét, az arcát, tapogatta a pulzusát, megtapogatta még a koponyája formáját és dudorodásait is. Senkit nem engedett be a rendelőbe. Amíg a gyomormosáshoz készült, folyton az a gondolat járt a fejében, hogy szívesen odaadna az életéből néhány évet, ha sikerülne a beteget eszméletre téríteni. (Folytatjuk)