Gyulai Hírlap, 1965. január-június (6. évfolyam, 1-51. szám)

1965-01-01 / 1. szám

meg. január L „Homály és kétértelműség nélkül“ A magyar külpolitika 1964-ben A szokása év végi politi­kai mérlegeket rendszerint „beara­nyozza” az ünnepi hangulat és a visszaemlékezés. A magyar kül­politika ez évi mérlegéről készülő beszámoló azonban nem szorul mesterséges „aranyszegélyre”. Az 1964-es esztendő a magyar külpo­litika legtevékenyebb és legsike­resebb évei közé tartozik. Különö­sen azért értékes, mert a nemzet­közi élet egyre összetettebbé, ár­nyaltabbá válik. Ez pedig nem­csak a kapcsolatok új lehetőségeit tárja fel , hanem a feladatokat is nehezebbé és bonyolultabbá te­szi. Árnyaltabb politikai értékíté­letekre, nagyobb kezdeményező­készségre — és ugyanakkor még törhetetlenebb elvi szilárdságra van szükség. Ezeknek a tulajdon­ságoknak szerencsés ötvözete tet­te 1964-ben korszerűvé és ugyan­akkor elvivé a szocialista Ma­gyarország külpolitikáját. Az alapok természetesen válto­zatlanok maradtak, amennyiben a magyar külpolitika fő irányvonala továbbra is a nemzeti független­ség biztosítását, a szocialista vi­lágrendszer országai között az egység és az együttműködés meg­szilárdítását és elmélyítését szol­gálja. Az általános fő irányvona­lon belül különös hangsúlyt kap továbbra is a magyar—szovjet ba­rátság minden irányú ápolása és bővítése, amely a magyar nemzeti érdekeket híven szolgáló külpoli­tika elidegeníthetetlen, szerves része. Erről az elvi bázisról kiindulva határozta meg hazánk gyakorlati külpolitikáját az alakuló, változó világ hatalmaival és nagy politi­kai áramlataival kapcsolatban. Az elvi alap egyben azt is jelentette, hogy elvetjük az „önerőre tá­maszkodás” gyakran hallott jel­­­­szavának azt a helytelen, torz ér­telmezését,­ amely a nemzeti el­zárkózás gyakorlata felé taszít­hatná a magyar külpolitikát. Ez azt jelenti, hogy minden világpoli­tikai akció csakis a magyar nemzeti érdekek és a szocialista közösség érdekeinek gondos, el­mélyült összehangolása alapján történhetik. A magyar külpolitika rendkívül lényegesnek tartja a gyarmati sorból kiemelkedett országok sze­repét a nemzetközi életben, s ezért különös súllyal üdvözölte az el nem kötelezett országok kairói értekezletét. A magyar külpoliti­ka a kairói konferencia nyilatko­zatát a neokolonializmus ellen vívott harc mozgósító, széles együttműködési lehetőségeket nyi­tó kiáltványának tekinti. Külpoli­tikánk számára az ENSZ most folyó értekezlete újabb lehetősé­geket ad arra, hogy a vita során felmerülő kérdésekben a gyakor­lati diplomáciai harc eszközeivel küzdjön a felszabadult népek jo­gainak védelmében, a gyarmatosí­tás újabb merényletkísérletei el­len. Ami a tőkés viszonylatot illeti, az egyik legjelentősebb és szinte fordulatot jelentő változás ebben az esztendőben Ausztriával kap­csolatban történt. A magyar kül­politika távolabbi célja ezen a te­rületen az, hogy figyelembe véve bizonyos (kritikailag értékelt) tör­ténelmi hagyományokat, valamint a földrajzi és gazdasági helyzet valóságát, a magyar—osztrák viszonyt a különböző társadalmi rendszerű országok békés egymás mellett élésének „mintaképévé" tegye. Ez az év bebizonyította törekvés realitását. Néhány igen fontos kérdésben sikerült meg­egyezésre jutnunk. Kreisky oszt­rák külügyminiszter budapesti lá­togatása eredményes volt. Ezt a látogatást Péter János magyar külügyminiszter 1965 elején viszo­nozza, s már biztosítottnak lát­szik, hogy ezzel megindul a két ország között a kormányszintű ta­lálkozók sorozata. Ezeket az ered­ményeket azzal összefüggésben kell szemlélni, hogy hasonló irányban fejlődik Ausztria kap­csolata Csehszlovákiával és Ju­goszláviával is. A magyar—oszt­rák kapcsolatok javulása ilyen­formán aktív alkotóeleme egy olyan irányzatnak, amely erősíti a békés egymás mellett élés poli­tikáját Közép-Európában. E kedvező irányzat fordítottjá­nak tekinthető természetesen a nyugatnémet kormány törekvése az atomfegyverek, illetve azok részleges kontrolljának megszer­zésére. Ez magától értetődően sú­lyos fenyegetésként nehezedik egész Európára. A magyar külpo­litika ezért erőteljesen elítéli a nyugatnémet atomfelfegyverzés minden formáját — akár a sokol­dalú atomütőerő, akár az utóbbi hetekben propagált „atlanti ütő­erő” keretében történjék is. Ebben az esztendőben kétség­telenül „megmozdult” némileg a magyar—amerikai viszony ügye is, is, amelyet mindeddig „tőkés”­­ kapcsolataink legnegatívabb ese­­­­mének lehetett tekinteni. Termé­szetesen viszonyunk az Egyesült Államokkal még ma is rendezet­lenebb stádiumban van, mint akár az Atlanti Szövetség más országaival. Az év végén Buda­­­­pesten megtartott tárgyalásokat a két ország közötti függő kérdések rendezéséről mindenesetre úgy lehet tekinteni, mint annak a le­hetőségét, hogy az amerikai kül­politikában ebben a viszonylatban felülkerekedik a realitások józan tudomásulvételének irányzata. A magyar külpolitika célja termé­szetesen az, hogy az Egyesült Ál­lamokkal is normális diplomáciai viszonyban, kölcsönösen előnyös kapcsolatokat ápolva éljünk. A magyar külpolitika 1964-es te­vékenységének egyik értékes, je­lentős eseménye volt a Vatikán­nal kötött egyezmény. Ez a meg­állapodás nemzetközileg is bizo­nyos feltűnést keltett, miután első eset volt a történelemben, amikor a Vatikán szocialista állammal kötött megállapodást. Az egyez­mény hozzájárul ahhoz, hogy a szocialista Magyarország és a ró­mai katolikus egyház kapcsolata és együttműködése javuljon, vala­mint ahhoz, hogy zavarmenteseb­bé váljék a Vatikán és a magyar katolikus egyház viszonya is. A magyar külpolitika irányítói jog­gal értékelték ezt a megállapodást olyan pozitív eseménynek, amely­nek a nemzetközi feszültség eny­hülése szempontjából is komoly szerepe van. Mindez természetesen csak né­hány fő vonását jelenti a magyar külpolitika sokoldalú tevékenysé­gének, a belőle adódó elvi kö­vetkeztetések azonban így is fél­­reérthetetlenek. Talán a csehszlo­vák kormányküldöttség látogatá­sa alkalmával mondott Kádár-be­szédnek azzal a mondatával lehet­ne jellemezni ezt az elvi lényeget, hogy „a politika nagy kérdéseiben nem szeretjük a bizonytalanságot és a homályt. Ezért álláspontunk világos és mentes minden kétér­telműségtől.” Ez a világosság és­­ szilárdság az, ami az elmúlt év­­­­ben is tovább növelte Magyaror­­­­szág nemzetközi tekintélyét és a­­ szó legjobb értelmében lehetősé­get adott nemzeti külpolitikánk aktivitásának fokozására. . ' Gömöri Endre MmatHiiiiMHiiiifiMiiisiM*i \ Péntek Johnson újévi üzenete a szovjet vezetőkhöz Johnson-City Nyugati hírügynökségek jelen­tése szerint Johnson amerikai el­nök szerdán a szovjet­ vezetőkhöz, Mikojanhoz, a Szovjetunió Leg­felsőbb Tanácsa elnökségének el­nökéhez és Koszigin miniszterel­nökhöz intézett újévi üzenetében jó kívánságait küldte a szovjet népnek és kifejezte reményét, hogy az új esztendőben tovább javul a nemzetközi légkör és si­kerek születnek fontos nemzetkö­zi problémák megoldásában. Az elnök üzenetében hangoztat­ta, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió kormányának ma­gasztos feladata a világbéke alap­jainak megszilárdítása. Az Egye­sült Államok nevében arról biz­tosította a Szovjetunió vezetőit, hogy mindent megtesz a leszere­lés előmozdítására, a nukleáris fegyverzet ellenőrzésére, és ebben az erőfeszítésben „nem szorul a második helyre”. Az 1964-es esztendőben egyes kérdésekben születtek jelentékeny eredmények, de — ismerte el az elnök — a főbb nemzetközi prob­lémák megoldatlanok maradtak. Johson célul jelölte meg a nuk­leáris fegyverek elterjedésének korlátozását, egy átfogó nemzet­közi atomcsend-megállapodás ér­vényesítését, a katonai célú hasa­dóanyag-gyártás csökkentését, a nukleáris energia békés célokra történő felhasználását, valamint a támadó és elhárító stratégiai nukleáris fegyverzeti rendszerek, a célba juttató eszközök „befa­gyasztását”. Az amerikai és a szovjet kormány — írja Johnson — elősegítheti, hogy a népek szá­mára a világ boldogabbá és biz­tonságosabbá váljék. (MTI) ■■■■■■••■■■■■aaoaaaBaaaaat «■•■■■■■»■■■■••ai E Z IS JAPÁN Az utóbbi időkben több színes képriportot láthatott a magyar közönség a szépséges Japánról. A képriportok nem hazudtak: Japán valóban szép ország, fiai és lá­nyai kedves emberek, szerények és­­ szorgalmasak. Az olimpia óta — mely valóban grandiózus volt és a japán rendezők valóban ki­tettek magukért — világszerte is­mertté vált a zenei japán sió: sayonara — a viszontlátásra. E képek hangulata alapján azt hihetné az ember, hogy a tőkés termelési rendre berendezkedett Japán a boldog és elégedett embe­rek országa. Persze, hibák és hiá­nyosságok mindenütt akadnak, az emberi boldogságot nem lehet ab­­szolmizálni sehol. De azért az em­beri boldogság akadályai között vannak olyan tipikusak is, ame­lyek csak a profitra berendezett termelési viszonyok között lehet­ségesek. Például: A liberális demokrata párti ja­pán kormány monopolkapitalista politikája következtében egyre fo­kozódik a szegények kizsákmá­nyolása és míg a munkabérek csökkennek, vagy a régi szinten maradnak, az árak — főleg az élelmiszereké és a közművek dí­jai — emelkednek. Legutóbb a japánok fő élelmi cikkének, a rizs­­nek árát emelték fel. A japán dol­gozók elkeseredése fokozódik, egymást követik a kormány nép­szerűtlen politikája elleni tünteté­sek. Első képünk a szükségmunkát végző asszonyokat ábrázolja so­vány ebédjük elköltésekor. Második képünk egy japán munkásnőt ábrázol, ő a munka­ügyi minisztériummal tartott kol­lektív szerződésre vonatkozó vita­­ü­lésen szólalt fel. Elkeseredett kérdése: „Hogyan lehet az, hogy a napi bérünk körülbelül 500 jen, amikor egy állatkerti csimpánz 450 jen értékű ételt eszik meg na­ponta?” A kérdés valóban tragi­kus. A reá adott válasz nem is­meretes. Mit is tudna ilyen kér­désre válaszolni az „illetékes fó­rum” anélkül, hogy ne hívná ki maga ellen a dühös ellenkezést? A japán dolgozók nyomorúsá­gának elsősorban a kizsákmányo­lás rendszere a legfőbb okozója. De ezen belül vagy ezen felül — a fegyverkezési kiadások növe­kedése, a támaszpontokon „gras­­­száló“ jenki katonák jelenléte is közrejátszik, mint a nyomor té­nyezője. Harmadik képünk el­gondolkoztató jelenségre irányít­ja a figyelmet. Az amerikai ka­tonai támaszpont hulladéktele­pei mellett a képen látható da­­ra­bokban laknak a japán — bennszülött” — munkanélküliek. És bár ezek az emberek nem dol­goznak vagy csak időnként jut­nak alkalmi munkához, esetleg koldulnak — havonta 5000 jent kötelesek fizetni egy-egy ilyen adó bére fejében. Mindent egybevetve, a tények szavára hallgatva bárki megál­lapíthatja képeink alapján, hogy a szépséges Japán fényes arca mögött van egy másik Japán is, amelynek egyáltalán nem fényes az arca. Ezt a konfliktust a ja­pán nép egyszer bizonyára meg­oldja. Addig a képek és a tények alapján azt kell mondanunk — ez is Japán..;

Next