Gyulai Hírlap, 1989. január-december (30. évfolyam, 1-52. szám)
1989-01-06 / 1. szám
O ______ GYULAI HÍRLAP Eredményes év a Tejporgyárban Bár még nincsenek végleges adatok, annyi máris bizonyos, hogy a Gyulai Tejporgyár a korábbi évekhez hasonlóan eredményes évet zárt. Amint azt Höfler Pál igazgatótól megtudtuk, az elmúlt évben — az előzetes felmérésekkel ellentétben — valamivel több tejet vásároltak, illetve dolgoztak fel, amelynek mennyisége meghaladta a 70 millió litert. A hagyományos termékeken kívül, legkelendőbbnek bizonyult a tejdromb, amiből 1200 tonna helyett 1400 tonnát gyártottak. Ez a termék egyik legfontosabb alapanyaga a csokoládégyáraknak. Nagyobb mennyiséget készítettek még az ugyancsak keresett borjútápokból, de némileg csökkent a tejporgyártás volumene. Az igazgató elégedetten számolt be arról is, hogy 67 millió forintos nyereségtervüket várhatóan 20 százalékkal teljesítik túl. A kedvező eredményeknek köszönhetően az elmúlt évben 14 százalékkal tudták növelni a dolgozók bérét. Képünk a pontóban készült. Kép, szöveg: B. O. Tisztelet a munkásőröknek Január első napjaiban értélkelik tevékenységüket munkásőreink. Holnap, szombaton délelőtt a gyulai munkásőr egység tartja évzáró értekezletét a művelődési központban. — Ezúttal 32. alkalommal tartjuk állománygyűlésünket — mondja Tápai István, a Kun Béla nevét viselő gyulai munkásőregység parancsnoka. Hogy milyen volt az elmúlt évünk? Semmivel sem jobb, mint a társadalom más területén. A munkásőrök is ugyanolyan emberek mint mások, őket is nyomasztják gazdasági életünk nehézségei. A csökkenő szabadidő helyzete nálunk még sanyarúbb, hiszen ha csökkentettük is igénybevételüket, komoly terheket kell elviselniük. A közrend erősítésében, a bűnmegelőzésben éjszakai járőrszolgálatokban többet vettek részt, a rendőrséggel közösen, ami korántsem látványos, de annál fárasztóbb feladat. És természetesen példamutatóan kell kivenni részüket a gazdasági munkából is. Mindezek ellenére mégsem csökkent a munkásőrség iránti megbecsülés és érdeklődés, amit az is bizonyít, hogy holnap 21 ‘ új munkásőr tesz esküt, lesz az állomány tagja. Szeretnénk, ha ez a bizalom és érdeklődés a jövőben sem csökkenne és ezért minden tőlünk telhetőt megteszünk. Krókusz és hóvirág... Bármely évszakban, ha sétálok a Mátyás király utcában, mindig megcsodálom a 19-es számú ház előkertjét. Sokszor szemtanúja voltam annak, hogy a városban megforduló idegenek is gyönyörködnek a „tündérkertben”. A napokban arra jártam, s bekopogtam a ház kapuján, mert kíváncsi voltam ki gondozza a kertet oly nagy szakértelemmel. A 81 éves Gazsó Istvánná, Ági néni mosolyogva fogadja a látogatót. A tágas előszobában, a szobában, mindenütt virág. Zöldek és virágosak. Van a lakásban vagy ötféle páfrány, szobafenyő, begónia, dracéna, hibiszkusz és sorolhatnánk tovább. Az egyik szoba falán két virágcsendélet-festmény. Mindezek arról árulkodnak, hogy Ági néni a virágok között érzi jól magát. — Már kicsi gyermekkoromban is nagy szeretettel ápoltam a dísznövényeket. Amikor férjhez mentem, tanyánk kertjében a haszonnövények mellett helyet kapott a bazsarózsa, tubarózsa, viola és még sok más virág. Húsz évvel ezelőtt a lányomék építették ezt a házat, s azóta együtt lakunk. Én megkaptam az előkertet és a két bejárat felőli részt, míg a vejem a hátsó kertet, ő szőlő- és almalugast telepített. Én azóta tagja vagyok a kertbarátoknak és csereberélünk különböző virágokat, amit ízlésem szerint elültetek. Nekem ez a hobbim, amit nagy kedvvel csinálok. Itt érzem jól magam. — Ági néni nagyon fiatalos, nem látszik meg a nyolc évtized ... — Nézze, én ha lehet, minden percemet a virágok között töltöm. Talán ennek is köszönhető, hogy nem szedek orvosságot, nem va n dísznövények vonzásában gyok beteges. Mostanában ugyan a vérnyomásom egy kicsit vacakol, de ha a virágok között vagyok a mennyországban érzem magam. — örül-e annak, hogy megcsodálják a kertjét? — Büszke vagyok erre. Több művész — akik itt üdülnek városunkban — is megcsodálta a kertet. Többen vannak olyanok, akik lefényképezik, mert tetszik nekik. Nemrégiben kaptam ezeket a képeket Svájcból a kertről. Mint kiderült a levélből több felvételt készítettek, s a csengő melletti nevet felírták, s így jutottam a képekhez. — Kiállításon, pályázaton részt vett-e? — A szakkörrel több kiállításon vettem részt. Sok oklevelet kaptam. Tavaly „Az év kertje” pályázaton vettem részt, amelyért a megyei tanácstól oklevelet és vagy húsz méter locsolócsövet kaptam. A dicséretet azért kaptam, mert a környezet és a kertkultúránk színvonalának emelése érdekében a lakóházzal harmonikus kapcsolatban alakítottam ki a szépen gondozott kertet. — Van-e kedvenc virága? — Minden virág a kedvencem, de leginkább a krókusz és a hóvirág áll közel a szívemhez, mert ezek a tavasz hírnökei. — Mivel tölti Ági néni napjait télen, amikor már nem lehet kint a kertben? — Imádom az operettet és a magyar nótát. Több mint száz kazettám van, s amikor gondozom mindennap a virágokat, a magnó mindig szól mellettem. Ami tetszett már felvettem magnóra, kivéve „Fizetek pincér, volt egy feketém ... ” című dal. Remélem sikerül valahogy ezt a dalt is megszereznem. A beszélgetés végén Gazsó Istvánné elmondta, hogy az idén is még pályázik „Az év kertje” megtisztelő címre. Reméljük sikerrel! ORMOSI PÉTER Ilyen nyáron a kis kert 1989. JANUÁR <>. Múltunkból... Lesvetés Gyula alatt Jeles történelmi személyiségeink cselekedeteit az idők során többször is át meg átértékelték már. A sorból, úgy tűnik, mintha kifelejtették volna II. Rákóczi Györgyöt, Erdély 1649—1660 közötti uralkodóját. Történetírásunkban szinte kizárólag mint a „tékozló fiú”, mint Erdély romlásának okozója jelenik meg. Ám jogos lehet-e részünkről tetteinek elmarasztalása? Erre csak további, alapos kutatások után válaszolhatunk. Az azonban már most látszik, ha nem is menthetjük fel teljesen a vádak alól, felelőssége korántsem olyan nagy az erdélyi vérzivataros évek beköszöntésében, mint ahogy azt idáig gondoltuk. De mi is történt annak idején, s főleg mi az, amiért erről nekünk, itt Gyulán is illik megemlékeznünk? 1658 nyarát írták a krónikák, s ekkor már több, mint 50 éve tartott a török—magyar béke. Közismert, hogy ez a gyakorlatban korántsem jelentett békés viszonyaikat. A két határvár, a török Gyula és az erdélyi fennhatóság alatt álló (Boros-)Jenő között is az egyre szaporodó portyázások és felvetések sora — főleg az utóbbi évekre — szinte egész kis helyi háborúvá alakult. Ezért kezdte sürgetni a Porta a már régen odaígért, de még mindig át nem adott végvár kiürítését. Mégsem ez lett a bekövetkező szerencsétlenségek fő oka, hanem az, hogy a lengyel koronáért küzdő fejedelem, noha elveszítette hadseregét, mégsem volt hajlandó meghajolni a szultáni követelés előtt. Nem volt hajlandó lemondani Erdély trónjáról, hogy azt egy, a törökök minden igényét-kedvét kiszolgáló uralkodónak engedje át. Felvette az elédobott kesztyűt! A császár bízva, a román vajdaságokat oldala mellett felsorakoztatva készült az összecsapásra. Nem kellett sokáig várnia. Előbb a magyarországi helyőrségeket felvonultató budai pasa szállt táborba, de hamarosan megindult maga a nagyvezér is. Sőt! Akinek beavatkozásával Rákóczi nem is számolt, a tatár kán is közeledett seregei élén. Tudva, hogy elsődleges céljuk a követelt vár elfoglalása, a haditerv egyértelmű volt: a kisebb seregre vereséget mérni még a főerők beérkezése előtt, s közben Jenőt úgy megsemmisíteni, hogy hosszú ideig bírja az ostromot. Amíg megérkezik a császári segítség, vagy beáll az őszi hideg idő. Kezdetben minden simán ment: II. Rákóczi György kivonult a budai pasa ellen, s a kor hű krónikása, Szalárdy János szerint katonái „nagy készséggel, s szívvel” követték, mert a „törökkel való hadakozást olly régen kívánták s óhajtották”. Nem is maradt el az eredmény: olyan dolog történt, amilyet már jó 50 esztendeje nem látott a magyar föld! 1658. július 6-án az Arad melletti pálülési szorosban lezajlott ütközetet követően győzedelmes hadaink a török sereg roncsait a Marosba szorították. A törökök zavarodottságát kihasználó Rákóczi olyat tett, amire sem az előtte levő, sem az utána következő fejedelmek nem mertek vállalkozni: megpróbálkozott Gyula felszabadításával. Még aznap Csigerfalváról „ezer jó lovast Gyula alá küldött, kik még éjszaka a gyulai kertekbe lesbe beállván, az alkalmatosságot várják”. Sajnos mégsem jártak szerencsével, mert „napkeltekor egy lovas a városból kijővén ... a kertekbe levő feles (számos) kopjás népet meglátván” visszavágtatott. A mieink ugyan: „nagyon utána valának, hogy elkapják, de nem érhetvén (el), beszalasztották”. Mire „a városban nagy zendüléssel valónak, de kijönni semmiképpen sem merészlőnek”. Ennyiben maradt hát a rajtaütési kísérlet. Bár krónikásunk nem tesz említést róla, de a fejedelem leveleiből az tűnik ki, hogy Gyula bevételéről még ekkor sem mondott le. Talán a tervszerű ostrommal is megpróbálkozott, hisz például még július 11-én is a vár alatt találjuk táborával együtt. A később oly híressé vált diplomata, Teleki Mihály anyja pedig úgy értesült, hogy „harmadnapig is megadták volna Gyulát, maguk beszéllik az törökök”. II. Rákóczi Györgynek azonban még ez a kevés idő sem állt rendelkezésére, vissza kellett húzódnia a török főerők elől. Sajnos, a folytatás dicstelen maradt: Jenő egyetlen puskalövés nélkül megadta magát, Erdélyben pedig nem maradt erő, ami ellenállhatott volna a tatárok rohamának. Ők ugyan területet nem foglaltak, de égettek, raboltak, pusztítottak és több tízezer embert rabszíjra fűzve távoztak az országból. Ezzel vette kezdetét a négy esztendeig húzódó erdélyi háborúskodás, amelynek még II. Rárkóczi György halála sem tudott véget vetni. Nem nagyravágyása, a hatalomhoz való görcsös ragaszkodása okozta vesztét, hanem hiszékenysége. Elhitte, hogy a Habsburg császár meg fogja segíteni, ám az — ígérete ellenére — nem mozdult. Pedig, ahogy a kortárs Zrínyi Miklós is megállapítja: „a fejedelem — bár meggondolatlan volt is — ha megfelelő segítséget kapott volna, nem heverne most Magyarország, sőt a kereszténység ügye ebben a kétségbeesett helyzetben.” Sok kortárs történetíró látta úgy, hogy az általa kiprovokált háború valójában az ország felszabadítását jelentő harcok nyitánya, főpróbája volt. Erdélyben ugyan — mivel az addig nyugodt állapotban levő országra mérhetetlen szenvedéseket zúdított — alakja szinte nemzetvesztőként élt tovább, a korabeli magyar közvélemény előtt azonban a törökellenes harc hősévé magasztosult képe. Nem feledve a veszteségeket, de érzelmeinken felülemelkedve, e 330 év távlatából személye úgy gondoljuk, méltó rá, hogy mi is így emlékezzünk meg róla. NÉMETH CSABA