Gyulai Hírlap, 1989. január-december (30. évfolyam, 1-52. szám)

1989-01-06 / 1. szám

O ______ GYULAI HÍRLAP Eredményes év a Tejporgyárban Bár még nincsenek végleges adatok, annyi már­is bizonyos, hogy a Gyulai Tejporgyár a­­ ko­rábbi évekhez hasonlóan eredmé­nyes évet zárt. Amint azt Höf­­ler Pál igazgatótól megtudtuk, az elmúlt évben — az előzetes fel­mérésekkel ellentétben — valami­vel több tejet vásároltak, illetve dolgoztak fel, amelynek men­­­nyisége meghaladta a 70 millió litert. A hagyományos terméke­ken kívül, legkelendőbbnek bi­zonyult a tejdromb, amiből 1200 tonna helyett 1400 tonnát gyár­tottak. Ez a termék egyik leg­fontosabb alapanyaga a csokolá­dégyáraknak. Nagyobb mennyisé­get készítettek még az ugyancsak keresett borjútápokból, de némi­leg csökkent a tejporgyártás vo­lumene. Az igazgató elégedetten számolt be arról is, hogy 67 mil­lió forintos nyereségtervüket vár­hatóan 20 százalékkal teljesítik túl. A kedvező eredményeknek köszönhetően az elmúlt évben 14 százalékkal tudták növelni a dolgozók bérét. Képünk a po­ntóban készült. Kép, szöveg: B. O. Tisztelet a munkásőröknek Január első napjaiban értélke­lik tevékenységüket munkásőre­ink. Holnap, szombaton délelőtt a gyulai munkásőr egység tartja évzáró értekezletét a művelődési központban. — Ezúttal 32. alkalommal tartjuk állomány­gyűlésünket — mondja Tápai István, a Kun Bé­la nevét viselő gyulai munkás­­őregység parancsnoka. Hogy mi­lyen volt az elmúlt évünk? Sem­mivel sem jobb, mint a társada­lom más területén. A munkás­őrök is ugyanolyan emberek mint mások, ő­ket is nyomasztják gaz­dasági életünk nehézségei. A csökkenő szabadidő helyzete ná­lunk még sanyarúbb, hiszen ha csökkentettük is igénybevételüket, komoly terheket kell elviselniük. A közrend erősítésében, a bűn­­megelőzésben éjszakai járőrszolgá­latokban többet vettek részt, a rendőrséggel közösen, ami­­ koránt­sem látványos, de annál fárasz­tóbb feladat. És természetesen példamutatóan kell kivenni részü­ket a gazdasági munkából is. Mindezek ellenére mégsem csök­kent a munkásőrség iránti meg­becsülés és érdeklődés, amit az is bizonyít, hogy holnap 21 ‘ új munkásőr tesz esküt, lesz az ál­lomány tagja. Szeretnénk, ha ez a bizalom és érdeklődés a jövő­ben sem csökkenne és ezért min­den tőlünk telhetőt megteszünk. Krókusz és hóvirág... Bármely évszakban, ha sétálok a Mátyás király utcában, min­dig megcsodálom a 19-es számú ház előkertjét. Sokszor szemta­núja voltam annak, hogy a vá­rosban megforduló idegenek is gyönyörködnek a „tündérkert­ben”. A napokban arra jártam, s bekopogtam a ház kapuján, mert kíváncsi voltam ki gondoz­za a kertet oly nagy szakérte­lemmel. A 81 éves Gazsó Istvánná, Ági néni mosolyogva fogadja a lá­togatót. A tágas előszobában, a szobában, mindenütt virág. Zöl­dek és virágosak. Van a lakás­ban vagy ötféle páfrány, szoba­fenyő, begónia, dracéna, hibisz­­kusz és sorolhatnánk tovább. Az egyik szoba falán két virágcsend­­élet-festmény. Mindezek arról árulkodnak, hogy Ági néni a virágok között érzi jól magát. — Már kicsi gyermekkoromban is nagy szeretettel ápoltam a dísznövényeket. Amikor férjhez mentem, tanyánk kertjében a ha­szonnövények mellett helyet ka­pott a bazsarózsa, tubarózsa, vio­la és még sok más virág. Húsz évvel ezelőtt a lányomék építet­ték ezt a házat, s azóta együtt la­kunk. Én megkaptam az előker­­tet és a két bejárat felőli részt, míg a vejem a hátsó kertet, ő szőlő- és almalugast telepített. Én azóta tagja vagyok a kertbarátok­nak és csere­berélünk különböző virágokat, a­mit ízlésem szerint elültetek. Nekem ez a hobbim, amit nagy kedvvel csinálok. Itt érzem jól magam. — Ági néni nagyon fiatalos, nem látszik meg a nyolc évti­zed ... — Nézze, én ha lehet, minden percemet a virágok között töltöm. Talán ennek is köszönhető, hogy nem szedek orvosságot, nem va­­ n dísznövények vonzásában gyok beteges. Mostanában ugyan a vérnyomásom egy kicsit vaca­kol, de ha a virágok között va­gyok a mennyországban érzem magam. — örül-e annak, hogy megcso­dálják a kertjét? — Büszke vagyok erre. Több művész — akik itt üdülnek vá­rosunkban — is megcsodálta a kertet. Többen vannak olyanok, akik lefényképezik, mert tetszik nekik. Nemrégiben kaptam ezeket a képeket Svájcból a kertről. Mint kiderült a levélből több felvé­telt készítettek, s a csengő mel­letti nevet felírták, s így ju­tottam a képekhez. — Kiállításon, pályázaton részt vett-e? — A szakkörrel több kiállítá­son vettem részt. Sok oklevelet kaptam. Tavaly „Az év kertje” pályázaton vettem részt, amelyért a megyei tanácstól oklevelet és vagy húsz méter locsolócsövet kaptam. A dicséretet azért kap­tam, mert a környezet és a kert­kultúránk színvonalának emelése érdekében a lakóházzal harmo­nikus kapcsolatban alakítottam ki a szépen gondozott kertet. — Van-e kedvenc virága? — Minden virág a kedvencem, de leginkább a krókusz és a hó­virág áll közel a szívemhez, mert ezek a tavasz hírnökei. — Mivel tölti Ági néni napjait télen, amikor már nem lehet kint a kertben? — Imádom az operettet és a magyar nótát. Több mint száz kazettám van, s amikor gondo­zom mindennap a virágokat, a magnó mindig szól mellettem. Ami tetszett már felvettem mag­nóra, kivéve „Fizetek pincér, volt egy feketém ... ” című dal. Remélem sikerül valahogy ezt a dalt is megszereznem. A beszélgetés végén Gazsó Ist­­vánné elmondta, hogy az idén is még pályázik „Az év kertje” megtisztelő címre. Reméljük sikerrel! ORMOSI PÉTE­R Ilyen nyáron a kis kert 1989. JANUÁR <>. Múltunkból... Lesvetés Gyula alatt Jeles történelmi személyisége­ink cselekedeteit az idők során többször is át meg átértékelték már. A sorból, úgy tűnik, mint­ha kifelejtették volna II. Rákóczi Györgyöt, Erdély 1649—1660 közötti uralkodóját. Történetírá­sunkban szinte kizárólag mint a „tékozló fiú”, mint Erdély rom­lásának okozója jelenik meg. Ám jogos lehet-e részünkről tetteinek elmarasztalása? Erre csak to­vábbi, alapos kutatások után vá­laszolhatunk. Az azonban már most látszik, ha nem is menthet­jük fel teljesen a vádak alól, fe­lelőssége korántsem olyan nagy az erdélyi vérzivataros évek be­köszöntésében, mint ahogy azt idáig gondoltuk. De mi is történt annak idején, s főleg mi az, amiért erről ne­künk, itt Gyulán is illik megem­lékeznünk? 1658 nyarát írták a krónikák, s ekkor már több, mint 50 éve tartott a török—magyar béke. Közismert, hogy ez a gyakorlat­ban korántsem jelentett békés vi­szonyaikat. A két határvár, a tö­rök Gyula és az erdélyi fenn­hatóság alatt álló (Boros-)Jenő között is az egyre szaporodó por­tyázások és felvetések sora — fő­leg az utóbbi évekre — szinte egész kis helyi háborúvá alakult. Ezért kezdte sürgetni a Porta a már régen odaígért, de még min­­dig át nem adott végvár kiüríté­sét. Mégsem ez lett a bekövet­kező szerencsétlenségek fő oka, hanem az, hogy a lengyel koro­náért küzdő fejedelem, noha el­veszítette hadseregét, mégsem volt hajlandó meghajolni a szul­táni követelés előtt. Nem volt hajlandó lemondani Erdély trón­járól, hogy azt egy, a törökök minden igényét-kedvét kiszolgáló uralkodónak engedje át. Felvette az elédobott kesztyűt! A császár bízva, a román vajdaságokat ol­dala mellett felsorakoztatva ké­szült az összecsapásra. Nem kellett sokáig várnia. Előbb a magyarországi helyőrsé­geket felvonultató budai pasa szállt táborba, de hamarosan megindult maga a nagyvezér is. Sőt! Akinek beavatkozásával Rá­kóczi nem is számolt, a tatár kán is közeledett seregei élén. Tudva, hogy elsődleges céljuk a követelt vár elfoglalása, a ha­diterv egyértelmű volt: a kisebb seregre vereséget mérni még a főerő­k beérkezése előtt, s köz­ben Jenőt úgy megsemmisíteni, hogy hosszú ideig bírja az ostro­mot. Amíg megérkezik a császári segítség, vagy beáll az őszi hi­deg idő. Kezdetben minden si­mán ment: II. Rákóczi György kivonult a budai pasa ellen, s a kor hű krónikása, Szalárdy János szerint katonái „nagy készséggel, s szívvel” követték, mert a „tö­rökkel való hadakozást olly régen kívánták s óhajtották”. Nem is maradt el az eredmény: olyan dolog történt, amilyet már jó 50 esztendeje nem látott a magyar föld! 1658. július 6-án az Arad melletti pálülési szorosban lezaj­lott ütközetet követően győzedel­mes hadaink a török sereg ron­csait a Marosba szorították. A törökök zavarodottságát ki­használó Rákóczi olyat tett, ami­re sem az előtte levő, sem az utána következő fejedelmek nem mertek vállalkozni: megpróbál­kozott Gyula felszabadításával. Még aznap Csigerfalváról „ezer jó lovast Gyula alá küldött, kik még éjszaka a gyulai kertekbe lesbe beállván, az alkalmatossá­got várják”. Sajnos mégsem jár­tak szerencsével, mert „napkelte­kor egy lovas a városból kijő­vén ... a kertekbe levő feles (számos) kopj­ás népet meglát­ván” visszavágtatott. A mieink ugyan: „nagyon utána valának, hogy elkapják, de nem érhetvén (el), beszalasztották”. Mire „a városban nagy zendüléssel va­lónak, de kijönni semmiképpen sem merészlőnek”. Ennyiben ma­radt hát a rajtaütési kísérlet. Bár krónikásunk nem tesz említést ró­la, de a fejedelem leveleiből az tűnik ki, hogy Gyula bevételé­ről még ekkor sem mondott le. Talán a tervszerű ostrommal is megpróbálkozott, hisz például még július 11-én is a vár alatt találjuk táborával együtt. A ké­sőbb oly híressé vált diplomata, Teleki Mihály anyja pedig úgy értesült, hogy „harmadnapig is megadták volna Gyulát, maguk beszéllik az törökök”. II. Rákóczi Györgynek azonban még ez a kevés idő sem állt rendelkezésé­re, vissza kellett húzódnia a tö­rök főerők elől. Sajnos, a folytatás dicstelen maradt: Jenő egyetlen puskalö­vés nélkül megadta magát, Er­délyben pedig nem maradt erő, ami ellenállhatott volna a tatárok rohamának. Ők ugyan területet nem foglaltak, de égettek, rabol­tak, pusztítottak és több tízezer embert rabszíjra fűzve távoztak az országból. Ezzel vette kezde­tét a négy esztendeig húzódó er­délyi háborúskodás, amelynek még II. Rárkóczi György halála sem tudott véget vetni. Nem nagyravágyása, a hata­lomhoz való görcsös ragaszkodá­sa okozta vesztét, hanem hiszé­kenysége. Elhitte, hogy a Habs­burg császár meg fogja segíteni, ám az — ígérete ellenére — nem mozdult. Pedig, ahogy a kortárs Zrínyi Miklós is megállapítja: „a fejedelem — bár meggondo­latlan volt is — ha megfelelő segítséget kapott volna, nem he­verne most Magyarország, sőt a kereszténység ügye ebben a két­ségbeesett helyzetben.” Sok kor­társ történetíró látta úgy, hogy az általa kiprovokált háború va­lójában az ország felszabadítását jelentő harcok nyitánya, főpró­bája volt. Erdélyben ugyan — mivel az addig nyugodt állapot­ban levő országra mérhetetlen szenvedéseket zúdított — alakja szinte nemzetvesztőként élt to­vább, a korabeli magyar­­ közvé­lemény előtt azonban a török­­ellenes harc hősévé magasztosult képe. Nem feledve a vesztesége­ket, de érzelmeinken felülemel­kedve, e 330 év távlatából sze­mélye úgy gondoljuk, méltó rá, hogy mi is így emlékezzünk meg róla. NÉMETH CSABA

Next