VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 9. ÉVFOLYAM (1963)

1963 / 3. sz. - SZEMLE - DARABOS PÁL: J. D. Salinger útja

nagyfejűt. Azonkívül, még ha fickók életének megmentésével foglalkoztál is, honnan fogod tudni, hogy ezt azért tetted, mert valóban meg akartad menteni a fickók életét, vagy pedig azért tetted, mert valójában azt akartad, hogy egy óriási ügyvéd légy, akinek mindenki megveregeti a vállát és gratulál neki a bíróságon, amikor vége van az átkozott pernek, a riporterek és mindenki, ahogy az a mocskos filmeken történik? Honnan tudod, hogy nem voltál csaló? Az a baj, hogy nem fogod tudni..."10 Holden a hazugságok elől utópiába menekül. Elmondja Phoebenek, hogy valójá­ban mi is szeretne lenni. Egy hallott Burns-vers alapján kiszínezi magának a neki való foglalkozást: gyermekeket szeretne őrizni egy nagy rozstábla szélén, hogy le ne zuhanja­nak a szakadékba. Innen származik a regény címe, The Catcher in the Rye, szószerinti fordításban: Fogó a rozsban. Az utópia még egyszer felmerül előtte, miután ismét el­távozik hazulról és elhatározza, hogy megszökik Nyugatra, a magányba, az erdőbe. Holden előtt a százesztendős Thoreau-i álom jelenik meg, a kivonulás a társadalomból a természetbe, a magányba. Csakhogy, ami lehetséges volt egy századdal korábban, az amerikai romantika korában, az többé nem valósítható meg a XX. századi Amerikában. A társadalmi viszonyokkal elégedetlen fiatalok előtt két út áll: az anarchista lázadás útja és a forradalmi út. Holden egyikre sem lép. Az előbbihez nem elég romlott és cinikus, sőt éppen az ellenkezője — az utóbbihoz pedig még nem nőtt fel, bármennyire élesen látja a társadalom mérgezettségét, így a két út között egy harmadikon vissza­tér a társadalomba. A regényben közvetlenül az váltja ki a visszavonulást, hogy húga, Phoebe is megrészegedik Holden romantikus tervétől és maga is csatlakozni akar hozzá. Holden ettől megretten és elhatározza, hogy visszatér családjához. A formális vissza­térést Salinger Holden mámoros örömérzésével előzteti meg: Holden és Phoebe csavar­gásuk közben betévednek egy mutatványos telepre, ahol Phoebe felül a körhintára és keringeni kezd rajta. Közben megered az eső, mindenki tető alá húzódik, csak Holden marad a szabad ég alatt és csuromvizesre ázik. „Mégsem törődtem vele. Hirtelen olyan átkozottul boldog voltam, amint Phoebe egyre csak keringett. Átkozottul közel vol­tam ahhoz, hogy ordítsak, olyan pokolian boldognak éreztem magamat, ha tudni akarod az igazat. Nem tudom, hogy miért. Azonban olyan átkozottul aranyos volt, ahogy egyre csak keringett kék kabátjában. Istenem, szerettem volna, ha te is ott lehettél volna."11 Szubjektíve tehát végtelen örömet érez, hogy sikerült beolvadnia a szűkebb közösségbe. Objektíve azonban lehet ez Holden problémáinak megoldása? Nyilván­valóan nem. Salinger is érzi ezt és az epilógus-fejezetben hangot is ad ennek a belső bizonytalanságnak. Holden ebben a fejezetben elmondja, hogy mennyire ingerlik őt a jövőjével kapcsolatban feltett kérdések, mert ezt a jövőt teljesen bizonytalannak látja. Holden pokoljárása tehát véget ért. A salingeri világnézet nem tudja tisztázni Holden további útját. Sőt a regény utolsó bekezdésében a mindent megbocsátó szeretet még jobban összezilálja a képet: ,, . . . D. B. megkérdezte tőlem, hogy mit gondolok erről az egész vacakról, amit éppen az előbb mondtam el neked. Nem tudtam, hogy mi az ördögöt mondjak róla. Sajnálom, hogy olyan sok embernek beszéltem erről. Mind­össze annyit tudok, hogy valahogy mindenki hiányzik, akiről beszéltem. Például még az öreg Stradlater és Ackley is. Úgy gondolom, hogy még az az átkozott Maurice is hiányzik. Mulatságos. Soha ne mondj el senkinek semmit. Ha megteszed, mindenki elkezd hiányozni."12 10 SALINGER: i. m. 223. 11 SALINGER: i. M. 275. 12 SALINGER: i. m. 276—277.

Next