HELIKON - VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 11. ÉVFOLYAM (1965)

1965 / 1. sz. - SZEMLE - HANKISS ELEMÉR: Valóság és írói szándék (Edward Albee új drámájáról)

Észrevesszük, érezzük néha más avantgardista szerzők műveiben is a valósággal küzdő írói szándék hevét, — de hogy mi kelti bennünk ezt az érzést, azt általában nehéz meghatároznunk. Nehéz, mert az avantgardista írók többsége a szó szoros értelmében szégyelli és elrejti a maga megoldáso­kat kereső, valóságot alakítani akaró szándékát, mert: a közöny és a kétség­beesés a divat. Pedig fontos volna ismernünk e rejtett küzdelem mechaniz­musát, mivel épp a valóság és az írói szándék feszültségének jelenlétén vagy hiányán múlik, hogy végső fokon a „pesszimista", a „beteges", a „morbid", vagy ellenkezőleg: a „pozitív" az „éltető hatású" müvek közé sorolhatunk-e egy-egy avantgardista munkát. Nem lesz talán hiábavaló, ha egy külö­nösen problematikus drámában nyomozunk utána e rejtett feszültségnek, az író és a valóság viszonyának. Edward Albee, a fiatal amerikai drámaíró Who's Afraid of Virginia Woolf című darabját 1962 októberében mutatták be New Yorkban. Azóta bejárta a fél világot, legutóbb Londonban és Prágában játszották, s minden­hol a csodálat és a felháborodás kettős hullámát vonta maga után. A kritiku­sok levegőért kapkodnak, nem tudják, hogy csodálják-e, vagy kárhoztassák. Vannak, akik a tűzbe vetnék az egészet, mások viszont rangban máris az O'Neill-ek és a Tennessee Williams-ek mellé, sőt, már-már fölé helyezik a szerzőt. Az előbbiek naturalizmussal vádolják, azzal, hogy nyilvánvaló gyönyö­rűséggel merül el az emberi nyomorúság és gonoszság látványában, — az utóbbiak szerint viszont nem kéjesen-undorító látvány a darab, hanem riasztó látomás, amelyet azért vetít a szerző önmaga s kortársai elé, hogy fölrázza, tiltakozásra, cselekvésre késztesse őket, s önmagát; nem azonosul, hanem küzd világával. Melyik tábornak adjunk igazat? Az hamar kiderül, hogy Albee már az első pillanatban feszültséget teremt, igaz, egyelőre csak a két főszereplő: George és Martha között. Még jóformán be se lépnek a színpadra, George már zsörtölődik, hogy ilyen késő éjjelig elmaradtak; az asszony szemrehányóan tiltakozik, és — George kény­szeredett szabadkozására — máris kiszalad a száján az első sértés: „Micsoda tyúk, micsoda otthonülő tyúk is vagy te, George". Ezzel megindul a civa­kodás a két ember között, s az egész darabban nem is történik más, minthogy a küzdelem e késő éjszakán a végletekig, az elvakult gyűlöletig, a tébolyig, a gyilkossági kísérletig fokozódik. Eleinte még derülünk egy-egy jó „bemon­dáson", de hamarosan végleg torkunkra forr a nevetés. Mert a szavak, érezzük, egyre inkább elevenbe vágnak; a két ember mindinkább elveszti a fejét, s végül már úgy marakodik, mint két vérszomjas vadállat. Előbb csak kötekednek. A férfi kijavítja az asszony egy nyelv­botlását, — erre az asszony valami csúf kis megjegyzéssel forrázza le a fér­jét, — öregebb vagy mint én, kajánkodik a férfi, te meg semmittevő mihaszna, félresikerült vidéki tanárocska, vág vissza az asszony, — de aztán mind komo­lyabb fegyverekhez nyúlnak. Az asszony megfenyegeti a férjét, hogy valami olyasmit mond el a vendégek előtt, amitől a férfi retteg; George egy pillanatra meghunyászkodik, aztán felesége iszákosságára, később bujaságára célozgat, és sértő fölénnyel semmibeveszi az asszonyt. Ez egy darabig tűri a komédiát, aztán ő lendül támadásba. Elmondja, hogy milyen gyáva kis senki volt a férje világéletében, hogy tehetségtelen, hogy semmire se vitte, s ráadásul még anyámasszony katonája is, egyszer ő egy véletlen legyintéssel a szó szoros értelmében leütötte a lábáról. A férfi, mikor kicsit összeszedi magát, apósának jóhírébe mar bele, aztán máris következik az első nagy összecsapás: mind-95

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék