HELIKON - VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 11. ÉVFOLYAM (1965)
1965 / 1. sz. - SZEMLE - HANKISS ELEMÉR: Valóság és írói szándék (Edward Albee új drámájáról)
ő, aki megért engem, s akit én eltaszítok magamtól; aki megnevettet, s én a torkomba fojtom a nevetést; ő, aki úgy tart a karjában éjszaka, hogy megmelegedhetem, s akit én véresre harapok ezért; aki olyan gyorsan alkalmazkodik minden játékhoz, amilyen gyorsan én változtatom a szabályokat; aki boldoggá tud tenni engem, s én nem akarok boldog lenni, és mégis boldog akarok lenni. George és Martha: fáj, fáj, fáj Akinek nem akarom megbocsájtani, hogy megpihent, hogy megpillantott engem és így szólt: ez megfelel; aki elkövette azt a förtelmes, bántó, sértő hibát, hogy szeretett engem, s ezért bűnhődnie kell. George és Martha: fáj, fáj, fáj Ő, aki tűr, s ez tűrhetetlen; aki kedves hozzám, s így kegyetlen; aki megért, s ez érthetetlen, esztelen. . . .Egy nap. . . oh ! egy éjszaka. . . egy ostoba, pálinkagőzös éjszaka . . .elvesztem majd a fejemet ... és összeroppantom . . .vagy végleg eltaszítom. . . és akkor az marad nekem, amit megérdemlek." Az asszony e fájdalmas monológja, lamentációja, önmagát, férjét, kettejük életét sirató éneke még George komor reménytelenségénél is mélyebb fájdalomba világít bele. A férfi talán kitörhet az őket körülvevő világból, ő maga azonban tehetetlen foglya egy tragikus ellentmondásnak. Látjuk: elesettnek, semmirevalónak érzi önmagát, meg se kísérli, meg se kísérelheti, hogy értelmessé, tartalmassá, emberhez méltóvá alakítsa életét. Társától, George-tól várta, és várná még mindig ezt a csodát. De a férfi, ha képes volna is e varázslatra, akkor se menthetné meg őt. Mert abban a pillanatban, hogy leereszkedett hozzá, hogy „beérte vele", hogy „megpihent" mellette, már kudarcot is vallott, már el is árulta nagy hivatását. Mert benne, az asszonyban elfogadta az „elfogadhatatlant", szerette azt, amit gyűlölnie, amitől menekülnie kellett volna: a cél, az érték, az értelem nélkül széthulló életet. S hogy így megalkudott, hogy hűtlen lett önmagához és hivatásához, hogy lesüllyedt a megalkuvások, a gyengeségek, a kiúttalanság világába, ezért kínozza őt halálra az asszony, s nem azért, mint hittük, mert nem futott be fényes karriert. S ha gyengeségét, jelentéktelenségét ócsárolja, akkor sem a dagadozó izmokat, a fölényes társalgót, a nagystílű szervezőt, hanem ennél sokkal többet: a tüzet, a fényt hozó héroszt kéri számon tőle. Föloldhatatlan feszültségben, két véglet között csapong így az asszony. Taszítaná el magától a férfit (— nem nevet, ha a férfi megnevetteti, véresre marja, ha melengeti, nem akar boldog lenni, ha boldoggá teszi — ), hogy fölszabadítsa, hogy alkalmassá tegye a nagy feladatra, de ugyanakkor kötné is magához, mert nélküle az maradna neki, „amit megérdemel": a nyomorúság, a magányosság, a semmi. Az asszony csak egy pillanatra ismeri föl és fogalmazza meg ilyen világosan életének, helyzetének tragikus kettősségét, de ez a kettősség mozgatja, rángatja az elvakult düh és az alkoholmámor öntudatlan perceiben is. Ezért nevet néha akkor is, amikor a legfájóbb sértések érik, ezért váltakozik nála a tébolyult düh és a hirtelen ellágyulás, s ez mondatja vele az ilyen furcsa, látszólag értelmetlen mondatokat: „Nem akarok boldog lenni, és mégis boldog akarok lenni.. .", „Talán megkísérelhetnénk még egyszer.. . igen... nem", „Hogy jól vagyok-e?.. Igen... nem..." — és így tovább. A szenvedélyek e kavargásával, az események zavaros felszíne alatt feszülő nagy emberi nosztalgiák látomásával már be is érné az olvasó. A modern nyugati drámák többsége ennél sokkal kevesebbet nyújt. De Albee tartogat még valami meglepetést. A dráma utolsó pillanataiban azzal a bejelentéssel bólintja fejbe az olvasót, hogy George és Martha fia, aki körül épp a legszen-