HELIKON - VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 11. ÉVFOLYAM (1965)

1965 / 1. sz. - KÖNYVEK - HANKISS ELEMÉR: Leo Kofler: Zur Theorie der modernen Literatur. Der Avantgardismus in soziologischer Sicht

mi más utakon keressük a megoldást, mint ők: mert azt nem tagadhatjuk meg a hú­szas évek expresszionistáitól, a szürrealis­táktól, a háború utáni egzisztencialisták­tól, a Jessnerektől, Tairovoktól, Maja­kovszkijoktól, Loreáktól, Sartre-októl, Camus-ktől, Ionesco-któl, Max Friscli­ektől, Dürrenmattoktól és a többiektől, hogy a maguk módján valamiféle kiutat keresnek, s korántsem gyönyörködnek a romlásban és a fölbomlásban. Még az annyit emlegetett s szidott Beckett sem azért ülteti bele szemetes-kukákba hőseit, hogy polgár hallgatóit önnön helyzetük kellemességéről meggyőzze, hanem hogy helyzetük s világuk nyomorúságára rá­döbbentse. Nem a nagy látomásokkal, groteszk iró­niával villódzó, mindent az abszurdumig, a robbanásig, a tragédiáig fokozó avant­gardista müvek rombolják az ember élet­kedvét, alkotó s teremtő lendületét; sőt azzal, hogy az adott társadalmi lót iszo­nyatára rádöbbentik, minduntalan szám­adásra késztetik, s ha mással nem, az igaz­ságnak (Dürrenmatt: Baleset), az emberi autonómiának (Camus: Caligula), a szere­tetnek (Williams: A vágy villamosa, a pol­gári integritásnak (Frisch: Biedermann), az emberi méltóságnak (Ionesco: Az orr­szarvú), a becsületnek és az emberi kitelje­sedésnek (Miller: Az ügynök haldia) valami mély nosztalgiájával töltik el az embert, azzal erőt, lendületet, igaz, többnyire cél­talanul elporló erőt és a semmibe kifutó lendületet adnak neki. Nem, nem ezek a művek őrlik fel az ember alkotó kedvét s erejét, hanem az a tíz- és százezres pél­dányszámban a piacra dobott, s többnyire nem is avantgardista, hanem éppenséggel realista, vagy mondjuk inkább: ál-realista módszerekkel dolgozó tömegirodalom, amely aprólékos pontossággal ábrázolja a mai polgári társadalom bomlását, s nem lévén ereje, kedve, igénye a tiltakozásra, a megoldásra, az újjászületésre, lassanként mindent, az élet és a társadalom minden pontját, mozzanatát, eszményét befecsken­dezi egyetlen társadalmi réteg, a nagy­polgárság világnézetének cinizmusával, re­ménytelenségével, fojtogató pesszimizmu­sával, otromba nemtörődömségével. Erre az irodalomra érvényes s nem másra Ivof­ler kritikája : ez az irodalom csakugyan nem más, mint a legrosszabb értelemben vett naturalizmus, mert a megértés ós a megváltoztatás szándóka nélkül ábrázolja a valóságot, illetve a valóság egy töredékét, felszínét. Ezekhez a művekhez azonban nem sok köze van az avantgardista iro­dalom legjavának, s létüket nem lehet az avantgardizmúson számonkórni, mint ahogy például Zolát sem lehet felelősségre vonni azokért a kommersz naturalista regé­nyekért, amelyek nem felháborodást, de gyönyörűséget akartak kelteni olvasóikban azzal, hogy a polgárság erkölcsi és elsősor­ban szexuális feslettségét föltárták. Kofler kritikájának egy másik alapvető tételével sem értünk egyet. Ő ugyanis, az egy Brecht kivételével minden avantgar­dista írónak a szemére veti, hogy műveik­ből hiányzanak a társadalmi momentumok, társadalmi összefüggések és okok. Kétség­telen, hogy Brecht szemlélete közelebb áll a miénkhez, mint a többieké, s a Mutter Courage-ban vagy A Rettegés Birodalmá­ban csakugyan nagy és hiteles történelmi — társadalmi panorámát feszít ki élénk. De annyi társadalmi momentum, mint mond­juk a Dreigroschenoperben még tucatnyi polgári szerző munkáiban is akad; gondol­junk csak A pestisre (Camus), A félelem éjszakájára, (Salacrou), Az ügynök halálára (Miller), az Orfeusz alászállra (Williams), az Es а halottak újra énekelnekre (Frisch) és így tovább. Az a benyomása az ember­nek, hogy Kofler mindössze két—három mű alapján vonta le konklúzióit; az min­denesetre erre vall, hogy Kafkán, Joyce-on és Becketten kívül egyetlen író művét sem elemzi alaposabban, s a közismert avant­gardista írók közül nem hogy nem analizál, de szinte meg sem említ másokat. Abban azonban mégis igaza van, hogy valami „társadalmi" momentum csakugyan hiányzik a modern polgári avantgardista művekből. Csakhogy nem, vagy nem első­sorban az események társadalmi gyökerei és okai hiányzanak, mint ahogy ő föltéte­lezi, hanem: a cselekvés, és általában az élet társadalmi céljai. Hiányzanak belőlük, mert a mai polgári irodalom, és általában a mai polgárság, megtagadva évszázados hagyományait, már nem a társadalmi cselekvés, nem a társadalmi haladás síkján keresi az emberi problémák megoldását. Nem ott keresi, mert úgy érzi, hogy mindazt, amit a társa­dalmi—gazdasági haladás egyáltalában megadhatott, már megadott neki. Gazdag­ságot, hatalmat, csaknem korlátlan élet- s cselekvési lehetőséget. A továbbhaladás már csak az amúgyis meglevőt és a fölös­legeset gyarapítja (hogy a társadalmi hala­dásban rejlő nagyon is reális veszélyeket ne is említsük ezúttal). A társadalmi haladásba vetett hitet azon­ban nem sikerült ós nem sikerül a polgár­ságnak csak úgy minden további nélkül életéből és tudatából kiiktatnia. Mert e hit kezdettől fogva leglényege, vezéreszméje volt világnézetének, hajtómotorja évszá­zados harcainak, értelmet, tartalmat adó princípiuma életének. Olyannyira, hogy mihelyt megrendül ez a hite, mihelyt nincs 8 Helikon 113

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék