HELIKON - VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 14. ÉVFOLYAM (1968)

1968 / 2. sz. - SZEMLE - BESZÁMOLÓ AZ A.I.L.C. 1967. ÉVI BELGRÁDI KONGRESSZUSÁRÓL - HANKISS ELEMÉR: Az irodalmi irányzatok mint nemzetközi jelenségek

inkább az „eszmetörténeti tipologizálás" terminusa illenék rá. Ő ugyanis az 1790 és 1850 közt alkotó európai költők eszmevilágában, s ezen belül ars poeticájában kimutatható közös mozzanatok alapján sorolta a költőket a romantikán belülre vagy kívülre. E húszas­harmincas évekből jól ismert módszer ellenpárját mutatta be előadásában HARRY LEVIN, a Harvard egyetem tanára. Ő, ellentétben az előtte szólóval, nem bontotta jellemző mozzanatok széles skálájára, hanem egyetlen alapvető emberi magatartásformára redu­kálta a realizmust, a kérdező, kétkedő, kritizáló, képromboló ember magatartásában határozva meg ennek az irodalmi irányzatnak, tendenciának, alkotásformának a leg­főbb forrását. Bár e pszichológiai magyarázatba később egy szociológiai mozzanatot is vegyített azzal, hogy megállapította: Európában és az európai jellegű társadalmakban az utóbbi másfél-két évszázadban alakultak ki azok a viszonyok, amelyek között az írónak ez az ikonoklaszta magatartása szabadon kibontakozhatott. A kongresszus leg­szenvedélyesebb, ha nem is minden szempontból szakszerű vitáját váltotta ki végül azzal, hogy a realizmus e definíciójából kizárta, mint ellentmondást, és „forradalmi romantikának" illetve „szocialista klasszicizmusnak" nevezte a szocialista realizmust. Nem vitaelőadásnak készült, de bizonyos fokig azzá lett így KÖPECZI BÉLA referátuma. Azt fejtegette, hogy a szocialista realizmus jóval szélesebb spektrumú, mint ahogy azt sokan feltételezik, majd bizonyos fokig a Levinével rokon módszerrel ő is egy sajátos írói magatartásban határozta meg, ezúttal a szocialista realizmusnak, mint irodalmi irányzatnak és alkotómódszernek a forrását. Egy írói magatartásban, amelyet sokkal inkább az írónak a társadalmi haladáshoz való viszonya, mintsem az a társadalmi rend határoz meg, amelyben az író történetesen él. E viszonyulás fontosságát hangsúlyozta referátumában ILLÉS LÁSZLÓ is (Die Avantgarde, als künstlerische Haltung), arról szólva, hogy hasonló irodalmi jelenségek mögött gyakran különböző vagy akár ellentétes törekvések húzódnak meg. A XX. századi avantgarde mozgalmak, például, semmiképen sem tekinthetők, véleménye szerint, egyöntetűen a polgári dekadencia kései produktumai­nak. Sok forradalmi erő is rejlik bennük, nem hiába bukkantak föl az első avantgarde törekvések épp az 1870-es Kommün után. Gyakran az újnak, új életformának, új társa­dalmi formáknak a szenvedélyes keresése, vágya mozgatja őket. Nem pusztán formai játé­kok, s nem a valóság elől való menekülés, hanem épp ellenkezőleg: az új valóság megisme­résének az eszközei. Több kísérlet történt egy-egy irodalmi irányzat pusztán stiláris-formai tiopologizá­lására is. Ch. J. BEALL, az oregoni egyetem tanára például Du Bellay egy szonettjét elemezve próbálta a petrarcizmus formai jegyeit meghatározni (Some Aspects of European Petrarchism), L. Schilling a XIX. századi angol, francia, német raelista regények között keresett párhuzamokat (Realism in the Nineteenth Century European Novel), L. Fürst a francia, angol és német romantikus költészet közös és eltérő vonásait igyekezett ki­szűrni Lamartine, Wordsworth és Novalis egy-egy verséből (A Comparison of Roman­ticism as Seen in Three Poems), és így tovább. Történt néhány érdekes kísérlet a különféle szemléletek, módszerek szintézisbe fogására is. RENÉ WELLER például, már jól ismert terminológiai cikkeinek mintájára, ezúttal a szimbolizmus fogalmát igyekezett meghatározni, s ha szintézisbe nem is állította, de legalább valamiféle hierarchiába rendezte a különböző szimbolizmus-fogalmakat, szimbolizmus-értelmezéseket. SZABOLCSI MIKLÓS viszont kifejezetten a szintézis igé­nyével közelített a XX. századi avantgardista mozgalmakhoz, és igyekezett mindazt a művelődéstörténeti, irodalomtörténeti, szociológiai, irodalomszociológiai, stílustörténeti mozzanatot számba venni, amely e mozgalmak létrehozásában fontos szerepet játszott. Az irodalmi irányzatok kérdéskörének két zárószimpozionja közül az egyiket e téma egyik legnagyobb szaktekintélyének, HELMUT HATZFELDnek az elnökletével tartot­ták meg. A szimpozion résztvevői: J. DOLANSKY (Prága), A. FLAKER (Zágráb), G. GUILLÉN

Next