HELIKON - VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 22. ÉVFOLYAM (1976)
1976 / 2-3. sz. - DOKUMENTUM - LUKÁCS GYÖRGY: A világnézetek haláltánca. Részlet a "Szakadék" Nagyszálló c. tanulmányból - Lukács György Cesare Caseshez írt leveleiből
musba esne. Pontosan összehasonlítja e tényeket egymással, élesen kidolgozza a közösét, a tipikusat a felületesen nézve egymástól távoleső jelenségeknél is. Sőt még az sem kerüli el a figyelmét, hogy e lelki jelenségek kapcsolatban vannak a társadalmi-gazdasági világgal, hogy az ember lelki beállítottsága és társadalmi cselekedetei között ellentmondásos, paradox és mégis tipikus kapcsolatok vannak. De számára mindez a lélek területén játszódik le. Amit ő keres, az tehát nem e jelenségek reális genezisének felkutatása, nem valódi levezetésük létszerű okaikból, hanem a lelki indulatok immanens pontossága és megalapozottsága. Korunk embere belső élete lelki élményeinek ,,valódisága" érdekli, éles kritikával szed szét mindent, amiben belső ellentmondások, tudatos vagy öntudatlan hazugságok, tudatos vagy öntudatlan öncsalások stb. rejtőznek. De ez a kritika tisztára immanens. A lelkiéletnek ugyanazokat a tartalmait és formáit akarja exaktul megalapozni, ebben a lelkiéletben akar szilárd alapot találni ugyanezek vagy nagyon hasonló érzések, élmények, gondolatok, cselekedetek számára. Ezt mondja hőséről az eddig kiadott rész végén: „Ulrich tudta, hogy ez valóban még homályos. Hiszen sem „kutatói életre" nem gondolt, sem „a tudomány fényében" való életre, hanem az „érzés keresésére", hasonlóan az igazság kereséséhez, csakhogy itt nem az igazság volt a fontos." És teljesen ebben az értelemben mondja a hős a testvérével folytatott „szent beszélgetésben" a vizsgálatai, az élete céljáról: „Tájékozódom a szent élet útjairól . . . Nem kell nevetned. Nem vagyok jámbor. Azzal a kérdéssel nézem most a szent utat, hogy lehetne-e rajta autóval is utazni?" Musil itt tehát a vallásos ateizmus sajátságos változatát képviseli. A régi vallások közvetlen tartalmai az ő számára, épp úgy, mint rétege legtöbb jobb képviselője számára, nem jönnek többé komolyan tekintetbe. Ezzel szemben neki is, mint a legtöbbnek e rétegből, igen élénk az élménye arról, hogy hogyan vált a mai embernek (akit Musil legtöbbnyire naivan öntudatlanul az értelmiségivel azonosít) a benső élete tartásnélkülivé, szétszórttá, őszintétlenné, és hogy a régi vallások morálja milyen nagy szilárdságot adott e benső életnek. Ez tehát a szétszórt értelmiségi szokott romantikus vágya a vallásra. Spontán és a továbbiakban nem elemzett közvetlen reagálása e rétegnek az ideológiai bomlásra a kapitalizmus hanyatlási korszakában, amely itt magától értetődően közvetlenül és spontánul az ideológia, főként a morál területén jelentkezik. A hanyatló kapitalizmus utójelenségeit nagy hevességgel élik át, okai felismeretlenek maradnak és ezért a spontán reakció a menekülés a kapitalizmus előtti kor ideológiájába. Társadalmilag tekintve tehát ugyanaz a jelenség, mint a kiskereskedők spontán rohama az áruházak ellen. És az érvelés szellemi nívójának minden különbsége mellett is a szociális tartalom, a kapitalizmus által bomlasztott saját osztályhelyzetének társadalmi okai felismerésének foka ugyanaz. Musilnál persze kissé más az eset, mint kor- és osztálytársai legtöbbjénél, akik a polgári ideológiának a kapitalizmus általános válságában történő bomlásából nyakra-főre menekülnek a régi vallásokba vagy az általános fasizálódási mozgalom új mítoszaiba. De a menekülés Musilnál is megvan. Csakhogy ő — mint szubjektíven becsületesen küzdő értelmiségi — nem akarja az ingadozó ideológiai talajt elhagyni, anélkül, hogy a legfinomabb lelki megmozdulások mérnökszerű tudásának módszerével ne találna szilárd talajra, hídra, amely kiállja az összes ilyen anyag- és terhelési próbákat. Hőse, aki igen nagy mértékben azonos vele, épp oly buzgón tanulmányozza a szentek és látnokok régi „vallásos" tapasztalatait, mint azokat a kortársait, akik a vallásos-mitológiai eszméket vakon elfogadják. Ezekből ő is.