HELIKON - VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 28. ÉVFOLYAM (1982)
1982 / 4. sz. - MŰVÉSZET ÉS IRODALOM KELET-EURÓPÁBAN - SZIKLAY LÁSZLÓ: Az irodalom és szerepe a kelet-európai nemzetek modern (polgári) kultúrájának kialakulásában
kivétel nélkül a modern irodalmi nyelv megalkotása. Nyelvújítási mozgalmakról beszél az egész területen, de talán éppen azért, mert elsődlegesen a kultúrának a nemzetté válás folyamatában betöltött politikai funkcióját hangsúlyozza egy irodalomtörténész számára talán nem eléggé rendszerező módon. Azt ugyan megmondja, hogy vannak e területnek népei, amelyek az előző korok esztétikai—irodalmi-nyelvi normáira tudtak támaszkodni, s így csak a már meglevő irodalmi nyelvet kellett modernizálniok, s vannak, amelyek írásbeliségükben eladdig egy (megengedjük, a nemzeti nyelvhez közelálló) egyházi (feudális) műnyelvet használtak, itt teljesen új irodalmi nyelv megteremtésére volt szükség. Vajon elvesznek-e az esztétikum szempontjai azokban az irodalmakban, ahol a nép nyelvéből, általában a nyelvterület egy dialektusából — a régi műnyelv helyébe új irodalmi nyelvet alkottak? E helyen most nem térünk ki annak a kérdésnek a taglalására, hogy például a szerbeknél, a szlovákoknál, a románoknál* a régi és az új irodalmi nyelv (a „műnyelv" és a „népi nyelv") harcában milyen fontos szerepet játszott a vallásfelekezethez tartozásnak, egyáltalán magának az egyháznak a kérdése. Itt most csak azt vetjük fel, amikor egy Bernolák, egy Stur vagy éppen Karadzic a nép nyelvét akarja - szinte a maga őseredeti nyerseségében - a megszületendő műalkotások anyagává tenni, s hogy széles néprétegeknek kultúrát adhasson, a fonetikus helyesírás mellett tör lándzsát, van-e egyúttal esztétikai normája is, gondol-e arra, hogy — Kazinczyként vagy éppen Jungmannként — egyúttal európai színvonalra is fölemelje a maga irodalmát? Mindössze egyetlen körülményre kell tekintettel lennünk, ha a kelet-európai irodalmakat elemezve modern nyelvi kifejező eszközök kérdéséből indulunk ki. Az új irodalmi nyelv megteremtése, az úgynevezett „nyelvújítás" a szóban forgó népek fejlettségi fokától függően a fentebb bemutatott kereten száz éven belül más és más időpontban zajlott le. Ha kelet-európai modern nemzetté válás folyamatát az irodalomtudomány szemszögéből és eszközeivel vizsgáljuk, akkor ennek az ütemeltolódásnak** e nyelvújítási problematikában is tükröződő tényével mindenképpen számolnunk kell. S ez a tény akkor lesz különösképpen figyelemre méltó, ha Kelet-Európa irodalmi jelenségeit belülről, magának az irodalomnak a fejlődési törvényszerűségeit keresve figyeljük meg. Niederhauser Emil három nagy irányzatot nevez meg, amikor ennek a kelet-európai fejlődés szemszögéből annyira fontos korszaknak a művelődéstörténetét vizsgálja: a felvilágosodást, a klasszicizmust és a romantikát. Most itt ne foglalkozzunk azzal a kérdéssel, hogy ebben a felsorolásban két különböző minőségről van szó: a „felvilágosodás" eszmei (ideológiai), a klasszicizmus és a romantika pedig művészi (esztétikai) kategóriák. Sajnos, nemcsak a történészek, sokszor az irodalom kutatói sem veszik ezt figyelembe. Ha abból a számunkra ma már egyre világosabb tényből indulunk ki, hogy az irodalmi fejlődés korszakolását sokkal inkább lehet a történelmi periodizáció, mint az egyes művészi irányzatok alapján elvégezni, akkor az is világossá válik, hogy nemcsak *Ez utóbbiaknál a vallás kérdésére - éppen az új irodalmi nyelv és nemzettudat kialakulásával kapcsolatban - Niederhauser is kitér. **Franciául: décalage chronologique, németül: Fasenverschiebung.