HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 46. ÉVFOLYAM (2000)
2000 / 1-2. sz. - KÖNYVEK - BODROGI CSILLA: Szegedy-Maszák Mihály: Irodalmi kánonok
KÖNYVEK Szegedy-Maszák Mihály: Irodalmi kánonok. Csokonai Kiadó, Alföld könyvek, Debrecen, 1998,196. A kánoniság mibenléte az ezredvég irodalomelméleti gondolkodásának előterébe került, hiszen a különféle iskolák, megközelítések egymáshoz való viszonya és a hatalom problematizáltsága önkéntelenül is kijelöli ezt a kérdést. Szegedy-Maszák Mihály kötetének címe („Irodalmi kánonok") kulcsot adhat a benne felvetett kérdések megválaszolásához. A többes szám azt sugallja, hogy nem egy nagybetűs kánon létezik, hanem értelmezések léteznek, továbbgondolva: ahány értelmezés, annyi kánon. A művészeti életben tehát kánonok élnek egymás mellett, és mindez az irodalmiság mibenlétének változékonyságára helyezi a hangsúlyt. Ezáltal nemcsak a kánonok maguk, hanem a kánon fogalmának értelmezései is sokszínűek, s ezek közül mutat be néhányat a kötet. Másrészről pedig kanonizált szerzőket igyekszik úgy új megvilágításba helyezni, hogy egy általánosabb síkon választ keressen a kérdésre, mennyiben tekinthető a művészet egyetemesnek. Szegedy-Maszák Mihály könyvének egyik fontos tétje, hogy megvizsgálja a magyar irodalom két nagy kanonizált alakjának a kánonhoz való viszonyát: nevezetesen Babits Mihályét és Kosztolányi Dezsőét, mindkettőt a világirodalomról való gondolkodásuk alapján. Ez az elemző rákérdezés a kánonról való jelenkori elmélkedésig viszi a gondolatmenetet, és vissza, egyfajta folytonosságot teremtve, ily módon Babits európai irodalomtörténetét Paul de Man felől érti újra. Ezért lehet, hogy Babits szövegében, mely az egyetemes értékek változatlanságáról tanúskodik, mégis rés nyílik: a történetiség következtében a befogadás is változó, és ez az a horizont, ahonnan kétségessé válik az irodalmi mű önazonossága. Ugyanígy Kosztolányi esetében is a befogadás a kulcsforgalom, innen válik érthetővé a kánon hiábavalósága a változékony művészi érték belátásával. Az egymás mellé helyezett, Kosztolányiról és a fordításról szóló két szöveg miatt könnyen adódik az a lehetőség is, hogy párhuzamba állítsuk az Ének a semmiről költőjének nyelvszemléletét a világirodalomról való gondolkodásával, hiszen ha a „nyelv szelleme" hat, és a nemzeteket nyelvük elválasztja egymástól, akkor a művészet egyetemességét is hiábavaló állítani. A szerző abból indul ki, hogy a kánon előfeltétele az újraolvasás, melyet másodlagos értelmében, újraértésként és ebből következően újraértékelésként fog fel, és az interpretációra érvényesíti. Ezért olyan kanonizált költők életművére kérdez rá újra, mint Radnóti és Ady, hogy problematizálja a megszilárdult képet, mely irodalmi rangjukat indokolja, és megkeresse, melyek azok a vonások költészetükben, amelyek ma kanonikussá teszik őket. Ady kapcsán a személyiség integritásvesztéséről szóló verseket részesíti előnyben a könnyen allegorizálható költeményekkel szemben, mely utóbbiak gátolják az újraolvasást; Radnótiról szólva pedig az életrajziságot és a fordíthatatlanságot jelöli meg a külföldi befogadás akadályaiként. A Rajongók kapcsán Szegedy-Maszák a műalkotás alapfeltételeként határozza meg az átértelmezhetőséget, és arra keresi a választ, hogyan lehetne-e valamely kánonnak a része Kemény regénye. Az olvasó, aki szövegközötti kapcsolatot létesít a kötetben található másik regényelemző szöveg és e között, választ keresve a fenti kérdésre, megfigyelheti, hogy az értelmezés kulcsszavai hasonlóak, nevezetesen az önértelmezés, az öntükrözés, és a jelentés nyitottsága, mely többértelműséghez vezet. Tehát Virginia Woolf Világítótorony című regénye, mely példaként szolgál a XX. századi regényírás új kérdésfeltevéseire, és a Rajongók hasonló stratégiák mentén interpretálhatnak, ezért akár kanonikus viszonyba is állhatnak az olvasó szemében. A kötet ugyan egybegyűjtött tanulmányok füzére, melyek különféleképp kapcsolódnak a kánon kérdéséhez, mégis keretbe fogja az indító Babits-, és a lezáró Harold Bloom-elemzés. Mind a kettő felveti azt a kérdést, hogy lehet-e önellentmondás nélkül egy nemzeti irodalomba „zártan" azt kívülről tekinteni, és innen a többi kutúráról mint lehetséges egységről érvényesen beszélni? A szerző több helyen is paradoxonokkal világítja meg az általános érvényű kérdéseket. Ilyen a fordítás kapcsán az a tétel, miszerint a költészet lényegénél fogva fordíthatatlan, s ugyanúgy lényegénél fogva fordítás, ha a szükségszerű szövegközöttiség, és a nyelvi megelőzöttség felől tekintjük. Ugyanígy annak kapcsán, hogy Ke-