HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 55. ÉVFOLYAM (2009)
2009 / 4. sz. - SZEMLE - KISANTAL TAMÁS: A történettudomány és a jövő
SZEMLE hanem jövőkoncepcióval is bír. Nem csupán az olyan konkrét és nagyon is látványos példáknál van ez így, mint mondjuk Condorcet XVIII. század végi nagy műve, mely, miután végigtekintette az emberiség történetét, és megállapította a fejlődés főbb irányvonalait, az utolsó fejezetben már a jövő legalapvetőbb tendenciáit is felvázolta, mivel szerinte a történelmet vizsgáló gondolkodó, akárcsak a természettudós, miután rájött az általa elemzett tárgy működésének törvényeire, több-kevesebb valószínűséggel képes megjósolni annak jövőbeli fejlődését. Az ilyen jövőkép a XIX. századi történetfilozófiai munkáknál talán kevésbé explicit, ám a történelmet irányító törvényzserűségekre való rákérdezés hol nyíltan, hol burkoltabban, de alapvetően magába foglalta a jövőt is, hiszen, egy tudományos logika révén, amennyiben a jelenségek mögöttes törvényeit ismerjük, jövőbeli kifutásuk is többkevesebb pontossággal megállapítható. E gondolkodásmód, ahogy Hayden White a Metahistory című könyvében megfogalmazta, leginkább az általa organicistának illetve mechanisztikusnak nevezett világhipotézisekre építő történelem-magyarázatok jellemzője. Míg az előbbi magyarázatmód nem tételez szigorú törvényeket, inkább a történelem elveit, eszméit keresi, s az események és az egész kapcsolatát valamiféle szinekdochikus viszonyként látja, ahol a folyamat végcélja előfeltételezhető (ilyen például Hegel vagy Comte történelemképe), addig a mechanisztikus szemléletmód az események oksági törvényeit kutatja, s olyan, metonimikus logikával dolgozik, ahol az esemény-összefüggések által kikövetkeztetett törvények alapján a történelem menete is átlátható (ide tartozna Marx és Taine). Mindez az amerikai teoretikus szerint azzal járt, hogy az ilyen típusú nézetek elszakadtak a történelemtudománytól, és inkább a (történészek által gyakran kárhoztatott) történetfilozófia magyarázati módjaira lettek jellemzők. E történelem-teóriák jellegzetesen a XIX. században virágzottak, s ahogy már White is utalt rá, a történetírás képviselői gyakran maguk is „gyanúsnak" tekintették ezeket, olyan spekulációkkal vádolva, melyek nem férnek össze a diszciplína empirikus metodológiájával - vagy, mint például a modern történetírás atyja, Ranke tette, a történész megpróbálhatta különválasztani saját tudósi és spekulatív filozófusi énjét. A történelmi törvényeket kutató irányzatok lényegében azok, amelyeket később, a XX. század derekán Karl Popper a historicizmus címkéje alá sorolt (pontosabban a historicista filozófiák pronaturalista válfajaként vizsgált), s vetett kemény kritika alá. A XX. században az ilyesfajta, a történelem egészét átfogni igyekvő filozófiai koncepciók jócskán megritkultak, a történelem filozófiájában. 2 ANTOINE NICOLAS DE CONDORCET: AZ emberi szellem fejlődésének vázlatos története. (Ford.) Pödör László. Budapest, Gondolat, 1986. 3 HAYDEN WHITE: A történelem poétikája. (Ford.) Kisantal Tamás - Szeberényi Gábor. In: (Szerk.) GYURGYÁK JÁNOS - KISANTAL TAMÁS: Történetelmélet 11. Budapest, Osiris, 2006, 863-898. (különösen: 875-877.) 4 KARL R. POPPER: A historicizmus nyomorúsága. (Ford.) Kelemen Tamás. Budapest, Akadémiai, 1989.