Haditechnika 18. (1984)
1984 / 2. szám - ŰRTEVÉKENYSÉG
34 HADITECHNIKA A műholdak tulajdonosai és a NASA még nem mondtak le a kb. 35 millió dollár gyártási költségű műholdakról, melyek a telemetria adatai szerint hibátlanok. Nem lehetetlen, hogy az elliptikus pályát sikerül viszonylag alacsony körpályára módosítani, és ebben az esetben (1985-ben) űrrepülőgéppel meg lehet kísérelni visszahozatalukat. A tervet már tanulmányozzák a NASA-nál. Mellesleg mindkét műhold biztosítva volt, a Westar-6 105 millió dollárra, a Paapa-B2 75 millióra. Szakértők szerint a pályára állítást kísérő kettős kudarc az ilyen jellegű biztosítások díjának jelentős emelkedését fogja előidézni. Köldökzsinór nélkül Az STS-10 repülés fő programpontja az űrséta volt. Az űrrepülések történetében először „köldökzsinór" nélkül manőverezett Bruce McCandless és Robert Stewart űrhajós. A mintegy 270 km magas pályán kb. 28 000 km/h sebességgel keringő Challengert február 7-én Afrika felett repülve „hagyta el" McCandless, majd Stewart. (Előbbi a haditengerészet, utóbbi a szárazföldi hadsereg tisztje.) Feladatuk a Martin- Maretta cég által készített, független manőverezést biztosító rendszer berepülése volt. Az űrhajósok az életfenntartó rendszert és rádió adó-vevőt tartalmazó szkafanderben kizsilipeltek a tehertérbe, majd ott - ellenőrzés után a hátukra csatolták a manőverező rendszert. Először közvetlenül a tehertérnél gyakorolták a pontos mozgást, a manipulátorkar és más céltárgyak megközelítését, a különféle szerelési műveletek mozgáselemeit. Aztán Brand parancsnok engedélyezte a távolabbi utakat. McCandless egyre távolabb repült a nyílt űrbe, majd visszatért. Végül csaknem száz méterre is elhagyta az űrrepülőgépet. Utána Stewart is engedélyt kapott a távolodásra, ő mintegy 93 méterre hagyta el a Challengert. Közel 6 órát töltöttek az űrrepülőgép szomszédságában, a mozgást és a munkamozzanatokat tanulva, finomítva az űrhajósok. Ne feledjük: a személyi manőverező rendszer (amerikai rövidítéssel: MMU) használata sehol nem tanulható és gyakorolható a Földön. A tekintélyes űrben töltött idő tehát egyrészt szükséges volt, másrészt azt tanúsítja, hogy a rendszer is és az emberek is a reményeknek megfelelően viselkedtek. A teljesen szabad repülés az űrben nagy pszichés követelményeket támaszt, különösen a Föld éjszakai oldala felett. A több keringési időnyi űrbéli munka tehát nemcsak a technikai eszközökről, hanem az emberekről is jó bizonyítványt jelent. A két űrhajós február 9-én újból kilépett az űrbe, ezúttal főként munkafogásokat gyakoroltak. A szabad manőverezés célja ugyanis az, hogy az űrhajósok műholdak javítását, nagyobb űrbéli szerkezetek szerelését végezhessék odafönt. Még 1984 első felében sort kívánnak keríteni a meghibásodott Solar Maximum műhold pályán való javítására. (Ezt az 1984. áprilisi STS-11 űrrepülés során sikeresen elvégezték.) Később a Landsat-D műhold üzemanyag-készletének kiegészítésére kerülne sor. Ehhez a két feladathoz alkalmas gyakorlómakettek voltak a Challenger teherterében, és Stewart, ill. McCandless minden tervezett műveletet el tudott végezni a manőverező rendszer és a szkafander segítségével. A személyi manőverező rendszer a két tartályában levő nagy nyomású nitrogént használja az űrbeni mozgásoknál. 24 fúvóka (8 db ortogonális hármas csoportban elhelyezve) teszi lehetővé a kívánt mozgásokat. Egy-egy fúvóka 770 gramm tolóerőt fejthet ki. A rendszerbe giroszkóp, mint elektronikus számító- és vezérlőegység, jelző világítótestek, kamerák és híradó eszközök is tartoznak. Leszállás betonra Az 1984. február 11-én visszatérő Challenger még egy újdonságot kipróbált: ezúttal először az űrrepülőgép az Edwards légibázis sóstómedre helyett a floridai starthely mellett (kb. 7 kmre) épített 4570 méteres betonpályán landolt. A szokatlanul széles (91 m), és igen korszerű rádióelektronikai rendszerekkel kiegészített pálya kimondottan az űrrepülőgépek számára épült. Használatba vétele azért jelentős, mert így az ismételten felhasználható űrrepülőgépeket nem kell - időt és pénzt egyaránt emésztő módon - utaztatni a kaliforniai sóstómedertől Cape Canaveral-ig, hanem csaknem azonnal a leszállás után megkezdhető a következő start előtti műveletsor (amely jelenleg kb. 60 napot vesz igénybe). A február 11-i leszállás hajnalán a leszállópályát köd ülte meg. John Young (a legtapasztaltabb amerikai űrrepülő, aki már kétszer repült űrrepülőgépen) az űrrepülőgépes leszállás gyakorlására épített speciális repülőgéppel több besiklást végzett a xenonlámpákkal is megjelölt pályára, de reggel fél hatkor még nem látszott, hogy a köd oszlik-e vagy megmarad. Végül majdnem hatkor a meteorológusok és Young lehetségesnek ítélték a leszállást. A Challenger az Indiai-óceán felett megkezdte a visszatérést, és kevéssel reggel negyed nyolc után kifogástalanul leszállt, 3282 méteres kigurulás után a számított megállási ponthoz közel befejezte küldetését. Az ellenőrzések szerint 31 speciális csempét kell a hővédő burkolaton cserélni, ill. négyet pótolni. Esetleg az egyik főhajtómű-egységet is cserélni fogják, hogy az áprilisban esedékes következő startot a javítás miatt ne kelljen elhalasztani. A tizedik űrrepülőgépes expedíció tehát pozitív mérleggel zárult, a két megrekedt távközlési műhold ügye dacára. Újabb jelentős lépést sikerült tenni az űrbeni munkavégzés, az űrbéli építkezés felé vezető úton. (Az Aviation Week and Space Technology cikkei nyomán) (beobhy)