Hadtörténelmi Közlemények, 122. évfolyam, Hadtörténeti Intézet (Budapest, 2009)

2009 / 2. szám - SZEMLE - Farkas Péter: Cseh Valentin: Nándorfehérvár ostroma 1456

CSEH VALENTIN NÁNDORFEHÉRVÁR OSTROMA 1456 (Compactor Könyvkiadó, Keszthely, 2007. 249 o.) A fiatal zalaegerszegi történész, Cseh Va­lentin a nándorfehérvári diadal 550. évforduló­ja alkalmából adta ki tudományos-ismeret­terjesztő kötetét Keszthelyen. A szerző Barta Gábor: Nándorfehérvár 1456 címmel ellátott, 1985-ben megjelent könyve után vállalkozik ismét a nevezetes ostrom történetének össze­foglalására. Cseh Valentin munkája még 2006- ban a Honvédelmi Minisztérium és a Magyar Írószövetség „Kard és kereszt” irodalmi pályá­zatán elnyerte a Honvéd Vezérkar főnökének különdíját. A kiadvány - csakúgy, mint Barta Gáboré - földrajzi bevezetővel indul. Először a kora­beli Magyar Királyság déli határvidékeit, a magyar-oszmán összecsapások frontvonalát mutatja be (mellékesen jegyezzük meg, hogy a második oldalon található XV. századi török­­ellenes végvárrendszer címmel ellátott 1. ábra jobban illett volna a török­ellenes védelmi rendszert bemutató fejezethez). Majd Nán­dorfehérvár és környéke, Zsarnó és Zimony vára, a környező folyók stb. kerülnek bemuta­tásra, ami azért is lényeges, hogy a vár területi elhelyezkedéséből stratégiailag kiemelkedő fontosságát érzékeltesse: a Konstantinápoly- Buda hadiút csomópontja, a dunai vízi út biz­tosítása. Szintén az első fejezetben kerül tár­gyalásra Nándorfehérvár nevének eredetkérdé­se. A XX. század elején az elnevezés körüli vi­tákhoz hozzászóló kutatók: Melich János, Eckhart Ferenc és Sillc Nándor nézeteit rövi­den közli a szerző. Eckhart Ferenc érvelését fogadja el, mely szerint a Nándor szóban egy népnevet, a bolgárt találjuk, míg a szláv Beograd elnevezés fehérvárat, fehérvárost ta­kar, így Nándorfehérvár nevét Bolgárfehér­várként értelmezhetjük. Az érvelést különö­sebb okfejtés és bizonyítás nélkül tette magáé­vá a szerző. Szintén az első részben ismerhet­jük meg az oszmán csapatok útját Drinápoly és Nándorfehérvár között, Bertrandon de la Brocquiere kortársnak mondható, 1433-as út­leírása alapján. A II. és III. fejezet a török elleni harc és a török ellenes védelmi rendszer 1456-ig terjedő történetét vázolja. Néhány kisebb hiba ellenére a magyar-török harcok menetét jól foglalja össze. A kutatás jelenlegi állása szerint Nagy Lajos 1375-ben nem a török ellen vezetett had­járatot Havasalföldre, hanem Radu havasalföl­di vajda ellenében, akinek a seregében voltak török segédcsapatok is. Az 1396-os nikápolyi csatáról írva a jelentős létszámban megjelent havasalföldiekről is kellett volna szólni, ha már az ütközetben keresztény oldalon részt vett szinte összes nációt megemlíttetik. Cseh Valentin vázolja a török elleni védelmi rend­szer alakulását: az ütköző államok (Havasal­föld, Bosznia, Szerbia) rendszere az 1420-as évek végére már nem tudta teljesíteni a ma­gyar udvar elképzeléseit a török támadások el­len. Ennek természetesen az adott terület bel­politikai helyzete - a török- vagy a magyar­­pártiság befolyása erősebb - is oka volt, és így bizonytalan „szövetségesekként” viselkedtek. Ezért kezdte megerősíteni Luxemburgi Zsig­­mond a déli határok védelmét. A déli végek irányításában kiemelkedő szerepet játszó Ozo­rai Pipó és Tallóci család esetében pedig Engel Pál és Mályusz Elemér kutatási eredményeit teszi a nagyobb olvasóközönség számára elér­hetővé az adott fejezet. E helyen Tata várának koraújkori ábráját feleslegesnek gondoljuk. A III. fejezet 1439-től 1455-ig tárgyalja az ese­ményeket, központba állítva Hunyadi János alakját. Szintén Engel Pál kutatási eredményeit közli Hunyadi kezdeti éveinek kapcsán. Az 1439-es évvel kapcsolatban megjegyzendő, hogy a titeli táborban megbetegedett Habsurg Albert nem Bécsben, hanem Neszmélyen halt meg. Következik Nándorfehérvár 1440-es ost­romának bemutatása, amelyben a szerző sokat támaszkodik Bonfini kétes információira, va­lamint megoldatlanul hagyja azt a kérdést, hogy Tallóci Jován miért is tudta sikeresen vé­delmezni a várat. Természetesen a gyér forrás­anyagból nehéz a török sikertelenségének pon­tos okaira rámutatni, de néhány lehetőséget azért fel lehetett volna rajzolni, pl. 1440-ben a török ostromtüzérség, ostromtechnika még nem állhatott olyan magas színvonalon, mint az azt követő évtizedben. Hunyadi törökelle­nes hadjáratait is bemutatja tömören a mű em­ 557 .

Next