Hahota, 24. (1986)
! A zűr ott kezdődött, Hogy Föld körüli pályára bocsátottuk Soltvadkerti tanár urat. Matek volt az év utolsó órája, s a végefelé feltápászkodott Vopaterni, az Ész. — Mélyen tisztelt tanár nagyra becsült pedagógia úr, nyöszörögte, mert amúgy disztingvált tag volt ez a Vopaterni. — Mi mostani hagyományainkhoz híven visszaszámlálással ejtjük meg a vakáció riadóstartját. Amelyhez körültekintő hozzájárulását esdekeljük. — Ejtsétek — intett Saltvadkerti, akit a belevaló tanárok rendjébe sorolnék. — De aki ordítani mer, azt felnégyelem. Akkor felállt a pettyes Nafdiger, előhúzott egy stoppert, és már hangzott is: — öt... négy . . . három ... kettő... egy... Vakáció! Az utolsó szóra kifejezést adtunk elégedettségünknek. A köztéboly eszmei mondanivalója az volt, hogy hollárió, meg alleluja, és legfeljebb itt-ott még néhány törvénytelen jeeejeee is. A villanyóra mindenhol lecsapódott, közlekedési dugó keletkezett, és Arnold, a PVC- csontváz vacogtatni kezdte fogát a kalickában. Soltvadkerti tanár úr a fülére szorította atyai kezeit, majd bolygóközi sebességgel tért rá pályájára, kvázi az ajtón át. 3