Néplap, 1955. október (12. évfolyam, 231-256. szám)

1955-10-30 / 256. szám

1935. OKT. 30., VASÁRNAP NÉPLAP e­kint a Szatmári úti­­Ált­zárnak. Van egy tintafoltos, már­­mér alig olvasható feljegyzés egyik régebbi noteszeimben. Idestova tizenöt éves emlék. A múltkor is­mét az anyám kezébe került — és mivel ő mindennek fontosságot tulaj­donít — hát ide adta. Lapoz­gatva a mér megsárgult és összegyűrt oldalakat, újra eszembe jutott Ferenczi Ida kissé különös és szomorú tör­ténete. Megérdemli, hogy most, november 7-e előtt felidézzek néhány villanásnyit hamar elszállt fiatal életéből, úgy, ahogy volt, úgy, ahogy tör­tént. ★ De szép is a grnti nyár. Az egymásba karoló lombkoro­nák ágain is átdereng a nap­fény és arany zománccal von­ja be a tölgy- és akácerdők leveleit. A föld nedves hétén gyíkok futnak, a mélyedé­sekben ez tarnyéz és ha reg­gelente szél támad, mintha láthatatlan ezüst csengettyűk­kel harangoznának. Itt, ezen a tájon ismer­tem meg 1940-ben Ferenczi Idát. Mint fiatal, pelyhedző állú legények kerültünk a renge­tegbe. 1940-ben ugyanis már háborús szelek fújtak és a fiataloknak is légoltalmi szol­gálatot kellett teljesíteni. A gúti Leányhegy volt az első szálláshelyünk. A Leányhegy dimbes-dombos területen fe­küdt, fából összeácsolt magas figyelővel, fiatal, sudár akác­erdő közepén. Messzebb tőle haragos és folyton zúgó tölgy­fák eresztettek széles lomb­­koronát. Bizony, először nem ízlett és idegen volt mindünk­nek a környék. A nedves haj­latokban szúnyogok milliói tanyáztak és éjszakánként vaddisznóik túrták fel szegény vakáncsosok krumpliföldjeit. De lassan mégis csak meg­szoktuk. Hozzá idomultunk az erdei élethez, mely nemcsak figyelést és szolgálatot, de sok gondolkozást és kószálást is jelentett, így kószálás közben láttuk meg először Ferenczi Idát. Hej, de riadt szemű és félénk kislány is volt. Ha szóltunk hozzá, elpirult, ha csokrot kötöttünk számára, el sem fogadta. Pedig olyan szép gyöngyvirág nyílott ott a tölgyek alján, aztán vadszeg­fű, fátyolka, hogy bizony még a városban sem árultak szeb­bet. Ida vakancsos őseit követ­ve, az erdőgazdasághoz járt dolgozni. Napfelkelte előtt, mikor még hármat mosdatta a földet,­­mindig ott húzott­ el a mi bunkerünk előtt. Leg­többször mezítláb, s örökké fodrozódó karton szoknyában. A kezében ócska kis szatyrot szorongatott, abban hordta az elemózsiát. Legtöbbször zsirosben­yezet, mert másra bizony ritkán telett. Mivel távol élt a várostól, fogalma se volt, mi történik a világban. Őszintén meg­mondva, nem is firtatta. Örült, ha hetente tíz pengőt kereshetett és örült annak is, ha valame­lyik erdőkerülő félretett egy­­egy kopott kötényt, vagy ken­dőt számára. A sűrűség, ahogy az iskolán túladta ma­gát, valóságos kis vadóccá nevelte, ahol a láthatár nem terjed túl a fák koronáinál, ahol a legszebb szórakozást egyedül csak a szomszédolás jelentette. Sok kedves és meghitt es­tét töltöttünk így együtt az öreg vakáncsos Péntekeknél, ahová szabad óráiban Feren­czi Ida is eljárt. Ilyenkor Tóth Pista és a többi fiata­lok vagy nótáztak, vagy hár­man ikézták, jómagam meg a városról, az emberekről és még ki tujda, miről beszél­tem. Nem tagadom, nagyon tetszett nekem ez a piros­arcú, szőkehajú kislány. Túl­haladva a 16 évet, olyan­­köny­­nyed és finom volt a járása, akár az őzeké, szeme meg a valóságos kék ég, amelyben fehér felhők futkároztak. De sokat is ültünk így együtt esténként. Az erdő, mint va­­­­lam­i óriási sátor úgy borult fölénk és mi már a szerelem forró és varázsos titkait köl­­tögettük. De egyszerre, mondhatni villámcsapásként minden megváltozott. Alig köszöntött be a szeptember, katonák ér­keztek az erdőbe. A máskor csendes utak és erdők fel­mo­­rajlottak, a levegő tele lett villamos feszültséggel, az or­szág összes városaiban elren­delték az elsötétítést. A kissé elkábított alföldi és dunántúli magyarok ágyúkat vontattak, gépfegyverállásokat ástak és letakarták mind a vad­folyondár megrablott levelei­vel. A hadi felvonulás, mint valami óriási orkán, egyszer­re felverte a port a lelkekben is, fenekestől forgatva fel a másképpen csendes és sűrűbe zárkózó erdei házakat. Közvetlen a gúti állomás környékén élelmezési katonák szálltak meg. A vakancsosok és a munkások feleségei fé­lénken szemlélték a nagy fegyvercsörtetést. „No, ne ijedjenek meg, nem sokáig leszünk itt“ — biztatták a fehérnépet a katonák. Ida mindjárt és mindenki­nek feltűnt hamvas, ártatlan szépségével. „Ejnye, de szép­húsú menyecske“ — csipke­lődtek a katonák. Maguk is alföldiek lévén, kedvlez­ve nézték a lányt, amint haj­longva vágta a sarjút, vagy a fapakolásnál segédkezett. Közben míg ők nézték, egy hetyke bajszú, nyikorgós csiz­­májú „gédás“ tiszt, név sze­rint Szabadfalvi szemet is ve­tett a lányra. Döllyfösen, ma­gabiztosan egyre közelebb merészkedett a rendgyűjtők seregéhez. Nem szólt, csak azt leste, hogy izzad a haj­ladozók homloka, hogy vil­lannak a fényességben a bar­nán is messzelátszó térdek. Később azonban egyre meré­szebb lett. Ha otthon joga volt a falu legszebb lányá­hoz — barátkozott a­­ gondo­lattal .—, hát miért ne lenne itt is. Bárhogy is kerülgette azok­ban a lányt, eleinte sohase sikerült közelébe férkőzni. Ida mindig elbújt vagy el­­somfordált előle. Apjának ugyan nem szólt, de nálunk a Leányhegyen sokszor elpa­naszolta, hogyan tolakszik az a harcsabajusza. Persze bár­hogy is forrt bennünk a ha­rag, mi sem tehettünk más­t, hallgattunk. Hisz nagy­­pil­lája volt akkor a tiszti rang­nak. Rendszerint revolverrel és bikacsöröscel jártak ezek a ficsurok, akik közül nagyon soknak saját birtoka sem volt 2—300 hold alatt. Szabadfalvi Kázmér géhás főhadnagy is ilyen dzsentri ivadék volt. Apja bárónőt vett feleségül, aki már a ló­versenyen is csak a birtokuk szaporítására gondolt. Fia is ilyen na­gyra tőrének, iyen szemtelenül hetyke úrnak született. A honvédségnél s féltek, rettegtek tőle beosz­tottjai. Ismerték kötekedő hajlamát és ha csak lehetett, mindenképp elkerülték a vele való személyes találkozást. Az egyik délutánon Szabad­falvi csak úgy „személyes kedvtelésből“ megleste a lányt. Lovát keresztbe fordít­va az ösvényen, lehajolt, hogy magához rántja az amúgyis félénk és vézna te­remtést ... Ida, ha ösztönösen is, de megérezte, mi készül ellene. — Eresszen! — kiáltotta tor­­kaszakadtából. Aztán öklével arcába csapott ennek a gá­láns és társaságban oly snáj­­dig úri embernek. Mikor Szabadfalvi tovább erősködött, újra kiabálni kez­dett. Hangja végigszállt az erdőn, felriasztotta a sátrak­ban ülő embereket. Aztán mit tehetett volna mást, neki iramodott az erdőnek. Egymás után maradtak el mellette az ösvények és a fák. Futott­­futott, ahogy csak erejéből telett. Az egész erdő úgy tűnt, mintha egyetlen óriási folyo­só lenne. Arcát lassan verej­ték lepte el, de nem lassított. Űzte, hajszolta a félelem. Szabadfalvi egy pillanatig kábultan állt, aztán mint a bitangok, csak úgy lóhátról, üldözőbe vette a lányt. A po­fon, a gyenge lánykéztől ka­pott pofon miatt dühöngött. Hogy őt egy paraszt fruska így megszégyenítette, őt, egy főhadnagyot, akit köt és kö­telez a tiszti becsület. Elvadult és kárörvendő arccal figyelte, hogy fogy közte és a lány között a tá­volság. Már-már úgy érezte eléri, amikor... Lent az ivarban régi, korhadt fatörzs hevert, talán a nyári nagy vi­harok valamelyike kiüthette ki. Szabadfalvi egyszerre csak valami furcsa reccsenést ér­zett és egyszerre csak kirepült a nyeregből. A lány futás közben is lát­ta villanón, hogy a ló és lovas felihempergett, de aztá­ri maga is lerogyott a földre. Lábai remegni kezdtek és most ütött ki csak igazán raj­ta a fáradság. Utolsó erejével mégis újra felemelkedett és meg se pihent addig, míg apja védő karjaiban nem érezte magát. Másnapra azonban lázas lett és orvosihoz kellett vinni. Hej, de forrt a tehetetlen és keserű düh apjában, mikor lányát a hátán vitte be Nyír­­adonyba a már őszülni kezdő erdőn át. — Tüdőgyulladás — mondta a nyíradonyi Weisz doktor. Csak vigyázzanak rá, nagyon vigyázzanak. Vizes­ruha, sok pihenés és jó koszt, ez kell a betegnek. Az öreg vakáncsost vissza­felé is nehéz gondok mardos­­ták, ölében vitte megint a lányt. Égette mellét annak forró teste. Hallgatag és sötét ágyúcsövek mellett vonultak így, míg a tiszti sátrak felől poharak­­ koccanását s röhö­gést sodort feléjük a szél. Ami ezután következett, az már az én kopott naplómban is megvan. Bizony a tüdő­gyulladásból, épp a rossz táp­lálkozás miatt tbc lett, aztán teljes idegösszeroppanás. Sze­gény kis Ida szörnyen leso­ványodott néhány hét alatt. Az öreg vakancsos megspó­rolt pénzén bejött vele Deb­recenbe. Benedek professzort keresték az ideglinikán. Jó másfélórai várakozás után Benedek végre fogadta őket. Csak úgy olvasásból felpil­lantva szemügyre vette a be­teget és Ferenczit. Az öreg a vacogó kislánnyal ott állt vele szemben, mondhatni egy szál ruhában. — Van 24 pengőjük? — kérdezte aztán hirtelen a nagynevű ember. Még 18 sem volt, így min­den segítség és vizsgálat nél­kül ismét visszajöttek az er­dőbe. Aztán a tüdőszanató­­rium sem sikerült. Pedig 62 hely üresen állott 1940-ben is, de nem a szegények "részére. Hiába talpalt, sírt, könyör­­gött az öreg vakancsos, hiába forralt bosszút végső teher­te­lenségében, hogy elteszi láb alól a galád főhadnagyot, semmi sem sikerült. A főhad­nagy ekkor már rég messze járt (kimentették a csávából barátai), és az öreg Feren­­cziék egyre tehetetlenebb®, egyre elkevesenedet­tebben nézték, mint sápad meg, mint lesz haloványabbá az ő egyet­len reménységük. Mint kapkod zilált és roncsolt tüdővel egyre inkáb az életért. Aztán... Újabb és nehéz órák következtek. De minek is mondjam tovább. Biztos megértik és nem neheztelnek rám, ha elhagyom a befeje­zést. ★ Nemrég október egyik de­rűs vasárnapján újra a Szat­mári út felé jártam. Békés és szelíd volt a délelőtt. Az őszi nap aranyesője melengette az erdőket. És minden: a táj, az út, az apró halmok soka­sága valahogy a múltra em­lékeztetett. Mintha el sem zúgott volna itt 15 év, mint­ha nem is lenne semmi vál­tozás ... De mégis ... Sudá­­rabbak, magasabbak lettek a fák, aztán a vakancsosok megrablott szegény népe sem jogvesztett többé. Péntek néni nagyobbik lánya is közép­iskolában tanít már és fiúk a moszkvai egyetem hallga­tója. Mert ezt adta, ezt hozta a szabadság. Ilyen gondolatokkal játva az erdőt,­­nem messze az egyik elhagyott tisztás szélén hosszan elidőztem. Tőlem alig pár méterre ócska kút emelkedett és csillantva kí­nálta üdítően­­tiszta vizét. El­nézve a már foszladozó osz­lopokat, valahogy úgy tűnt, mintha valaki járna, jönne újra az ösvényen. Hófehér ruha van rajta és ócska bá­dog kanna a kézeiben ... Hal­kan, alázatosan lép és mint­ha a maga szomorú, sohse felejthető történetét mesélné az embereknek. KOVÁCS TIBOR Megszoktuk mér és tudo­másul vesszük, hogy a haladó olasz művészek kitűnő és elsőrangú filmeket készíte­nek, s filmforgatási módsze­reikkel új iskolát, irányzatot teremtenek A nyugati orszá­gokban is haladó művészi kö­rökben lassan-lassan egyre nagyobb tért hódít ez az irányzat, mely módszereiben művészi realizmussal, az élet egyszerű élményeit mutatja meg s állásfogalásábó­l soha­sem hiányzik a nép melletti kiállás, avagy a­ hazugságok leleplezése. De technikailag is csiszolt és finom ez az el­járás, mind a rendezői, mind az operatőri munkák egyre igényesebben formálják, ala­kítják a filmet a modern művészet legkifejezőbb esz­közeivé. A Békében élni, a Róma nyílt város, a Róma 11 óra és a többi nagysikerű olasz film mind tartalmi megoldá­sokban, mind művészi meg­alkotásukban jelzik és mu­tatják azt az utat, amelyen a film mint művészet meg­újulhat, tovább fejlődhet. A Római lányok, a filmszínhá­zainkban most vetített film is ezt az utat járja. Nagyon mély humanizmussal a kül­városi lányok életét formálja költészetté, de úgy, hogy közben el ne sikkadják egy csipetnyi valóság sem köny­­nyes és mosolyos hétköznap­jaikból. Három fiatal római lány, frissek, szépek, bájosak és mégis mennyire fiatal, küsz­ködő emberek, akiknek tele van az életük naponkénti­ ­Háznál harccal, küzdelemmel. Az ő sorsukon és lelkükön keresz­tül nyit kaput ez a film ismét a római külvárosok életébe és egy-egy apró epizódon, je­lenségen keresztül a legmé­lyebb valóságig le­­tud vilá­gítani. Ezekből a forgács­­valóságokból áll egésszé a külvárosok családi élete, a nagyon is hangos bérházak hamisítatlan világa. S itt nő és virágzik három fiatal római lány, Marisa, Elena, Lucia. Szellemesen és finoman retusált típusai a világváros zajában élő római lányoknak, akik különböző egyéniségük ellenére is egy tőről sarjadt fiatalsággal sze­retik az életet, a szerelmet. Nem penészvirágok és szen­timentálisan líraiak ezek a lányok. Jókedvüket napon­kénti munkájuk szüli, pajkos­­ságukat a szerelem sokszoroz­za, s ha szomorúságuk van, az is mindig az élet törvény­­szerűségéből következik. Mindhárman egy-egy előkelő varroda munkásai, itt dol­goznak s itt izgulnak, hogy este eljönnek-e értük udvar­lóik. Mint három bimbósodó ág, fonódik ez a három más-más utakon próbálkozó, de tartal­mában végig becsületes és tiszta érzésekből felépített szerelem. A film alkotói ezek­nek a szerelmeknek a tükör­­lencséjében új és új figurá­kat vonultatnak fel, amelyek mind általános és jellegzetes alakja a modern nagyvárosi Lányiak életnek. S milyen gazdag jellemzéssel elevenednek meg ezek az emberek, míg elibénk tárják egyéniségüket, a magukba rejtőzött belső emberi tartalmat. Mar­sa vad és fékezhetet­­len, csupa tűz és lendület. Vőlegénye Augusto gépkocsi­­vezető, ő szokta esténként hazafuvarozni menyasszo­nyét. Szerelmükben nincs semmi teátrális, vagy szokvá­nyos póz, egyszerűek és józa­nok a fiatalság hevességével. Pofozkodnak, civakodnak, ve­szekszenek, csókolóznak, meg­­haragusz­na­k és kibékülnek, de nem tudnak egybekelni, mert nincs lakásuk. A film, ábrázolásukban olyan őszin­te, mint amilyen őszinte ez a külvárosi élet zajában fo­gant szerelem. Durvaságuk az életnek ez az egyszerű ke­ménysége, amely nagyon ha­mar poffá csattan, de soha­sem tántorítható. Elena szőke és álmodozó, talán a legrokonszenvesebb hármójuk közül is. Rajongá­sig szereti Albertót, ezt a si­ma kispolgárt, aki mesterien álcázza igazi valóját a szerel­mes lány előtt. Házat akar, kispolgári kényelmet, s mi­kor ezt veszélyeztetve látja, hidegen és józanul teszi tönk­re szerelmesét. S hogy ábrá­zol itt is a film. Alberta el­alszik Elenáéknál tett első látogatása alkalmával a jó­ízű ebéd és fekete után. Szunnyadásában nevetséges és undorító, akit csak egy boldog szerelem szépíthet meg és esetleg az anyai ag­gódás a lánya boldogságáért? Aztán jön a leleplezés, s Al­bertó megjelenik a maga va­lóságában. Hazudik és vádol és egyszerű embereket pró­­bál befeketíteni a maga fol­tos lelkiismeretével. Lucia szilaj és bolondos, igazi áprilisi tavasz. Szereti, ha „ugranak“ a férfiak, de neki is megvannak a maga erkölcsi normái. Apja egy ló­­versenyistállóban dolgozik s innen kerül ki apró termetű lovagja, egy zsoké, akihez végülis odaköti a sorsát? Mennyi humorral és szeretet­tel rajzolja a film az életnek ezt a területét is. A zsoké egyetlen bánata, hogy kicsi, s minden módon megpróbál­kozik a nagyobb növés lehe­tőségével. De ezenkívül száz és ezer apró jelenet világít bele az élet mélységébe. Jobbnál jobb arcélek villannak a film vásznán, s ha csak egy percre is, már akkor is felejthetet­lenül. Eduardo de Filippo Vittorio úr formálója, mű­vésze ezeknek az apró igazsá­gok kimondásának, s játéká­ban a kis emberi élet nő igaz emberi méltóságra. Az egyszerű emberek nagy költészete ez a film. Három római lány mosolya, derűje, bánata, a Spagna tér sugaras délidejében, vagy borongós esőcsepergésében. De szimbó­luma is annak az életnek, ami a külvárosi emberek ke­mény jóságából és becsületes­ségéből épül és válik legyőz­­hetetlenné, (b. i.) ÖTVENÉVES AZ IZVESZTYIJA A Szovjetunió egyik leg­nagyobb példányszámban megjelenő újsága, az Iz­vesztyija ma ünnepli fenn­állásának ötvenéves évfor­dulóját. Az évforduló alkal­mából szívünk teljes mele­gével köszöntjük a népsze­rű szovjet újságot, amely sikerrel lelkesíti a szovjet népet a kommunizmus épí­tésében. 7 M. V. FRUNZE Halálának harmincadik évfordulójára Holnap, október 31-én emlékezünk meg a Szovjet­unió Kommunista Pártja és a szovjet állam egyik legkimagaslóbb személyisé­ge halálának 30. évforduló­járól. Mihail Vasziljevics Frunze, a szovjet hadsereg kiváló szervezője és veze­tője volt. Mihail Vasziljevics Frun­ze 1885. január 24-én szüle­tett Pispek városában (ma Frunze, a Kirgiz SZSZK fővárosa). 1904-ben végezte el a gimnáziumot Vernij vá­rosban (ma Alma-Ata, a Kazah SZSZK fővárosa) és rövidesen Petrográdba uta­zott, ahol a műszaki egye­tem közgazdasági karának hallgatója lett. Itt belépett az Oroszországi Szociálde­mokrata Munkáspárt pet­­rográdi szervezetébe. Frunze az 1904-es eszten­dő végén esett át az első tűzkeresztségen. A nagy tüntetés idején megsebesült, majd letartóztatták és száműzték Petrográdból. 1905. januárjában azonban illegálisan ismét feltűnik Petrográdban és tevékenyen részt vesz a petrográdi proletáriátus forradalmi megmozdulásában. Frunze az 1905-ös forradalom harcos résztvevője. A párt utasítására 1905 nya­rán ő vezette az Ivanovo- Voznyeszenszk­ i munkások híres sztrájkját. Júliusban egy másik ipari központba, Sujába utazott, a helyi bol­sevik szervezetek vezetésé­re. Később részt vett a de­cemberi moszkvai fegyveres felkelésben. A cári titkosrendőrség többször letartóztatta, de mindig sikerült kiszabadul­nia és újra folytathatta a harcot. Több mint hét esz­tendőt töltött börtönökben, kényszermunkán és szám­űzetésben, kétszer ítélték halálra. 1915-ben, amikor ismét­­ megszökött a börtönből, a párt megbízásából a nyuga­ti frontra ment, hogy az orosz hadseregben forradal­mi munkát végezzen. A feb­ruári polgári demokratikus forradalom győzelme után Frunze Belorussziában és Suja városában vezette a forradalmi mozgalmat. A munkások és katonák fegy­veres csapatainak élén küz­dött, az 1917. évi októberi harcokban Moszkvában, az ellenforradalmi csapatok ellen. Amikor a polgárháború frontjain megkezdődtek a harcok a Szovjet Köztársa­ság ellenségeivel, Frunzet a keleti front negyedik hadseregének parancsnokává nevezték ki. 1920-ban a déli front pa­rancsnoka lett. V. I. Lenin és a párt központi bizottsá­gának utasításait követve­ Frunze ragyogóan megszer­vezte a Vrangelj megsem­misítésére irányuló hadmű­veletet. A Vörös Hadsereg egységei — amelyek élén Mr V. Frunze állott — 1919—­ 1920-ban megszabadították a külföldi intervencióktól és fehérgárdistáktól a Vol­­ gán-túli vidéket, az Uralta egész Szibériát, Közép- Ázsiát és a Krím-félszige­­tet. Az 1920—24-es eszten­dőkben Frunze az Ukrajná­ban és a Krímben elhelye­zett fegyveres erők élén állt. Egyidejűleg az Ukrán SZSZK népbiztosok taná­csának elnökhelyettese. Mihail Vasziljevics 1924- től kezdve a Szovjetunió Forradalmi Katonai Taná­csának elnökhelyettesi tiszt­jét tölti be, 1925-től pedig az elnöki tisztjét. M. V. Frun­ze a hadügyek egyik legkiválóbb ismerője, a Szovjetunió fegyveres erőinek ragyogó szervezője volt. Elméleti és a hadsereg megerősítéséről szóló gya­korlati munkáit nagyra ér­tékelte a párt, a szovjet kormány és a szovjet nép. M. V. Frunze ereje teljé­ben, szívbénulásban halt meg Temetésén I. V. Sztá­lin ezt mondta Frunze ról: „Frunze elvtárs személyében korunk egyik legtisztább, legbecsületesebb és legren telhetetlenebb forradal­márát vesztettük el“.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék