Néplap, 1955. október (12. évfolyam, 231-256. szám)
1955-10-30 / 256. szám
1935. OKT. 30., VASÁRNAP NÉPLAP ekint a Szatmári útiÁltzárnak. Van egy tintafoltos, mármér alig olvasható feljegyzés egyik régebbi noteszeimben. Idestova tizenöt éves emlék. A múltkor ismét az anyám kezébe került — és mivel ő mindennek fontosságot tulajdonít — hát ide adta. Lapozgatva a mér megsárgult és összegyűrt oldalakat, újra eszembe jutott Ferenczi Ida kissé különös és szomorú története. Megérdemli, hogy most, november 7-e előtt felidézzek néhány villanásnyit hamar elszállt fiatal életéből, úgy, ahogy volt, úgy, ahogy történt. ★ De szép is a grnti nyár. Az egymásba karoló lombkoronák ágain is átdereng a napfény és arany zománccal vonja be a tölgy- és akácerdők leveleit. A föld nedves hétén gyíkok futnak, a mélyedésekben ez tarnyéz és ha reggelente szél támad, mintha láthatatlan ezüst csengettyűkkel harangoznának. Itt, ezen a tájon ismertem meg 1940-ben Ferenczi Idát. Mint fiatal, pelyhedző állú legények kerültünk a rengetegbe. 1940-ben ugyanis már háborús szelek fújtak és a fiataloknak is légoltalmi szolgálatot kellett teljesíteni. A gúti Leányhegy volt az első szálláshelyünk. A Leányhegy dimbes-dombos területen feküdt, fából összeácsolt magas figyelővel, fiatal, sudár akácerdő közepén. Messzebb tőle haragos és folyton zúgó tölgyfák eresztettek széles lombkoronát. Bizony, először nem ízlett és idegen volt mindünknek a környék. A nedves hajlatokban szúnyogok milliói tanyáztak és éjszakánként vaddisznóik túrták fel szegény vakáncsosok krumpliföldjeit. De lassan mégis csak megszoktuk. Hozzá idomultunk az erdei élethez, mely nemcsak figyelést és szolgálatot, de sok gondolkozást és kószálást is jelentett, így kószálás közben láttuk meg először Ferenczi Idát. Hej, de riadt szemű és félénk kislány is volt. Ha szóltunk hozzá, elpirult, ha csokrot kötöttünk számára, el sem fogadta. Pedig olyan szép gyöngyvirág nyílott ott a tölgyek alján, aztán vadszegfű, fátyolka, hogy bizony még a városban sem árultak szebbet. Ida vakancsos őseit követve, az erdőgazdasághoz járt dolgozni. Napfelkelte előtt, mikor még hármat mosdatta a földet,mindig ott húzott el a mi bunkerünk előtt. Legtöbbször mezítláb, s örökké fodrozódó karton szoknyában. A kezében ócska kis szatyrot szorongatott, abban hordta az elemózsiát. Legtöbbször zsirosbenyezet, mert másra bizony ritkán telett. Mivel távol élt a várostól, fogalma se volt, mi történik a világban. Őszintén megmondva, nem is firtatta. Örült, ha hetente tíz pengőt kereshetett és örült annak is, ha valamelyik erdőkerülő félretett egyegy kopott kötényt, vagy kendőt számára. A sűrűség, ahogy az iskolán túladta magát, valóságos kis vadóccá nevelte, ahol a láthatár nem terjed túl a fák koronáinál, ahol a legszebb szórakozást egyedül csak a szomszédolás jelentette. Sok kedves és meghitt estét töltöttünk így együtt az öreg vakáncsos Péntekeknél, ahová szabad óráiban Ferenczi Ida is eljárt. Ilyenkor Tóth Pista és a többi fiatalok vagy nótáztak, vagy hárman ikézták, jómagam meg a városról, az emberekről és még ki tujda, miről beszéltem. Nem tagadom, nagyon tetszett nekem ez a pirosarcú, szőkehajú kislány. Túlhaladva a 16 évet, olyankönynyed és finom volt a járása, akár az őzeké, szeme meg a valóságos kék ég, amelyben fehér felhők futkároztak. De sokat is ültünk így együtt esténként. Az erdő, mint valami óriási sátor úgy borult fölénk és mi már a szerelem forró és varázsos titkait költögettük. De egyszerre, mondhatni villámcsapásként minden megváltozott. Alig köszöntött be a szeptember, katonák érkeztek az erdőbe. A máskor csendes utak és erdők felmorajlottak, a levegő tele lett villamos feszültséggel, az ország összes városaiban elrendelték az elsötétítést. A kissé elkábított alföldi és dunántúli magyarok ágyúkat vontattak, gépfegyverállásokat ástak és letakarták mind a vadfolyondár megrablott leveleivel. A hadi felvonulás, mint valami óriási orkán, egyszerre felverte a port a lelkekben is, fenekestől forgatva fel a másképpen csendes és sűrűbe zárkózó erdei házakat. Közvetlen a gúti állomás környékén élelmezési katonák szálltak meg. A vakancsosok és a munkások feleségei félénken szemlélték a nagy fegyvercsörtetést. „No, ne ijedjenek meg, nem sokáig leszünk itt“ — biztatták a fehérnépet a katonák. Ida mindjárt és mindenkinek feltűnt hamvas, ártatlan szépségével. „Ejnye, de széphúsú menyecske“ — csipkelődtek a katonák. Maguk is alföldiek lévén, kedvlezve nézték a lányt, amint hajlongva vágta a sarjút, vagy a fapakolásnál segédkezett. Közben míg ők nézték, egy hetyke bajszú, nyikorgós csizmájú „gédás“ tiszt, név szerint Szabadfalvi szemet is vetett a lányra. Döllyfösen, magabiztosan egyre közelebb merészkedett a rendgyűjtők seregéhez. Nem szólt, csak azt leste, hogy izzad a hajladozók homloka, hogy villannak a fényességben a barnán is messzelátszó térdek. Később azonban egyre merészebb lett. Ha otthon joga volt a falu legszebb lányához — barátkozott a gondolattal .—, hát miért ne lenne itt is. Bárhogy is kerülgette azokban a lányt, eleinte sohase sikerült közelébe férkőzni. Ida mindig elbújt vagy elsomfordált előle. Apjának ugyan nem szólt, de nálunk a Leányhegyen sokszor elpanaszolta, hogyan tolakszik az a harcsabajusza. Persze bárhogy is forrt bennünk a harag, mi sem tehettünk mást, hallgattunk. Hisz nagypillája volt akkor a tiszti rangnak. Rendszerint revolverrel és bikacsöröscel jártak ezek a ficsurok, akik közül nagyon soknak saját birtoka sem volt 2—300 hold alatt. Szabadfalvi Kázmér géhás főhadnagy is ilyen dzsentri ivadék volt. Apja bárónőt vett feleségül, aki már a lóversenyen is csak a birtokuk szaporítására gondolt. Fia is ilyen nagyra tőrének, iyen szemtelenül hetyke úrnak született. A honvédségnél s féltek, rettegtek tőle beosztottjai. Ismerték kötekedő hajlamát és ha csak lehetett, mindenképp elkerülték a vele való személyes találkozást. Az egyik délutánon Szabadfalvi csak úgy „személyes kedvtelésből“ megleste a lányt. Lovát keresztbe fordítva az ösvényen, lehajolt, hogy magához rántja az amúgyis félénk és vézna teremtést ... Ida, ha ösztönösen is, de megérezte, mi készül ellene. — Eresszen! — kiáltotta torkaszakadtából. Aztán öklével arcába csapott ennek a gáláns és társaságban oly snájdig úri embernek. Mikor Szabadfalvi tovább erősködött, újra kiabálni kezdett. Hangja végigszállt az erdőn, felriasztotta a sátrakban ülő embereket. Aztán mit tehetett volna mást, neki iramodott az erdőnek. Egymás után maradtak el mellette az ösvények és a fák. Futottfutott, ahogy csak erejéből telett. Az egész erdő úgy tűnt, mintha egyetlen óriási folyosó lenne. Arcát lassan verejték lepte el, de nem lassított. Űzte, hajszolta a félelem. Szabadfalvi egy pillanatig kábultan állt, aztán mint a bitangok, csak úgy lóhátról, üldözőbe vette a lányt. A pofon, a gyenge lánykéztől kapott pofon miatt dühöngött. Hogy őt egy paraszt fruska így megszégyenítette, őt, egy főhadnagyot, akit köt és kötelez a tiszti becsület. Elvadult és kárörvendő arccal figyelte, hogy fogy közte és a lány között a távolság. Már-már úgy érezte eléri, amikor... Lent az ivarban régi, korhadt fatörzs hevert, talán a nyári nagy viharok valamelyike kiüthette ki. Szabadfalvi egyszerre csak valami furcsa reccsenést érzett és egyszerre csak kirepült a nyeregből. A lány futás közben is látta villanón, hogy a ló és lovas felihempergett, de aztári maga is lerogyott a földre. Lábai remegni kezdtek és most ütött ki csak igazán rajta a fáradság. Utolsó erejével mégis újra felemelkedett és meg se pihent addig, míg apja védő karjaiban nem érezte magát. Másnapra azonban lázas lett és orvosihoz kellett vinni. Hej, de forrt a tehetetlen és keserű düh apjában, mikor lányát a hátán vitte be Nyíradonyba a már őszülni kezdő erdőn át. — Tüdőgyulladás — mondta a nyíradonyi Weisz doktor. Csak vigyázzanak rá, nagyon vigyázzanak. Vizesruha, sok pihenés és jó koszt, ez kell a betegnek. Az öreg vakáncsost visszafelé is nehéz gondok mardosták, ölében vitte megint a lányt. Égette mellét annak forró teste. Hallgatag és sötét ágyúcsövek mellett vonultak így, míg a tiszti sátrak felől poharak koccanását s röhögést sodort feléjük a szél. Ami ezután következett, az már az én kopott naplómban is megvan. Bizony a tüdőgyulladásból, épp a rossz táplálkozás miatt tbc lett, aztán teljes idegösszeroppanás. Szegény kis Ida szörnyen lesoványodott néhány hét alatt. Az öreg vakancsos megspórolt pénzén bejött vele Debrecenbe. Benedek professzort keresték az ideglinikán. Jó másfélórai várakozás után Benedek végre fogadta őket. Csak úgy olvasásból felpillantva szemügyre vette a beteget és Ferenczit. Az öreg a vacogó kislánnyal ott állt vele szemben, mondhatni egy szál ruhában. — Van 24 pengőjük? — kérdezte aztán hirtelen a nagynevű ember. Még 18 sem volt, így minden segítség és vizsgálat nélkül ismét visszajöttek az erdőbe. Aztán a tüdőszanatórium sem sikerült. Pedig 62 hely üresen állott 1940-ben is, de nem a szegények "részére. Hiába talpalt, sírt, könyörgött az öreg vakancsos, hiába forralt bosszút végső tehertelenségében, hogy elteszi láb alól a galád főhadnagyot, semmi sem sikerült. A főhadnagy ekkor már rég messze járt (kimentették a csávából barátai), és az öreg Ferencziék egyre tehetetlenebb®, egyre elkevesenedettebben nézték, mint sápad meg, mint lesz haloványabbá az ő egyetlen reménységük. Mint kapkod zilált és roncsolt tüdővel egyre inkáb az életért. Aztán... Újabb és nehéz órák következtek. De minek is mondjam tovább. Biztos megértik és nem neheztelnek rám, ha elhagyom a befejezést. ★ Nemrég október egyik derűs vasárnapján újra a Szatmári út felé jártam. Békés és szelíd volt a délelőtt. Az őszi nap aranyesője melengette az erdőket. És minden: a táj, az út, az apró halmok sokasága valahogy a múltra emlékeztetett. Mintha el sem zúgott volna itt 15 év, mintha nem is lenne semmi változás ... De mégis ... Sudárabbak, magasabbak lettek a fák, aztán a vakancsosok megrablott szegény népe sem jogvesztett többé. Péntek néni nagyobbik lánya is középiskolában tanít már és fiúk a moszkvai egyetem hallgatója. Mert ezt adta, ezt hozta a szabadság. Ilyen gondolatokkal játva az erdőt,nem messze az egyik elhagyott tisztás szélén hosszan elidőztem. Tőlem alig pár méterre ócska kút emelkedett és csillantva kínálta üdítőentiszta vizét. Elnézve a már foszladozó oszlopokat, valahogy úgy tűnt, mintha valaki járna, jönne újra az ösvényen. Hófehér ruha van rajta és ócska bádog kanna a kézeiben ... Halkan, alázatosan lép és mintha a maga szomorú, sohse felejthető történetét mesélné az embereknek. KOVÁCS TIBOR Megszoktuk mér és tudomásul vesszük, hogy a haladó olasz művészek kitűnő és elsőrangú filmeket készítenek, s filmforgatási módszereikkel új iskolát, irányzatot teremtenek A nyugati országokban is haladó művészi körökben lassan-lassan egyre nagyobb tért hódít ez az irányzat, mely módszereiben művészi realizmussal, az élet egyszerű élményeit mutatja meg s állásfogalásából sohasem hiányzik a nép melletti kiállás, avagy a hazugságok leleplezése. De technikailag is csiszolt és finom ez az eljárás, mind a rendezői, mind az operatőri munkák egyre igényesebben formálják, alakítják a filmet a modern művészet legkifejezőbb eszközeivé. A Békében élni, a Róma nyílt város, a Róma 11 óra és a többi nagysikerű olasz film mind tartalmi megoldásokban, mind művészi megalkotásukban jelzik és mutatják azt az utat, amelyen a film mint művészet megújulhat, tovább fejlődhet. A Római lányok, a filmszínházainkban most vetített film is ezt az utat járja. Nagyon mély humanizmussal a külvárosi lányok életét formálja költészetté, de úgy, hogy közben el ne sikkadják egy csipetnyi valóság sem könynyes és mosolyos hétköznapjaikból. Három fiatal római lány, frissek, szépek, bájosak és mégis mennyire fiatal, küszködő emberek, akiknek tele van az életük naponkénti Háznál harccal, küzdelemmel. Az ő sorsukon és lelkükön keresztül nyit kaput ez a film ismét a római külvárosok életébe és egy-egy apró epizódon, jelenségen keresztül a legmélyebb valóságig letud világítani. Ezekből a forgácsvalóságokból áll egésszé a külvárosok családi élete, a nagyon is hangos bérházak hamisítatlan világa. S itt nő és virágzik három fiatal római lány, Marisa, Elena, Lucia. Szellemesen és finoman retusált típusai a világváros zajában élő római lányoknak, akik különböző egyéniségük ellenére is egy tőről sarjadt fiatalsággal szeretik az életet, a szerelmet. Nem penészvirágok és szentimentálisan líraiak ezek a lányok. Jókedvüket naponkénti munkájuk szüli, pajkosságukat a szerelem sokszorozza, s ha szomorúságuk van, az is mindig az élet törvényszerűségéből következik. Mindhárman egy-egy előkelő varroda munkásai, itt dolgoznak s itt izgulnak, hogy este eljönnek-e értük udvarlóik. Mint három bimbósodó ág, fonódik ez a három más-más utakon próbálkozó, de tartalmában végig becsületes és tiszta érzésekből felépített szerelem. A film alkotói ezeknek a szerelmeknek a tükörlencséjében új és új figurákat vonultatnak fel, amelyek mind általános és jellegzetes alakja a modern nagyvárosi Lányiak életnek. S milyen gazdag jellemzéssel elevenednek meg ezek az emberek, míg elibénk tárják egyéniségüket, a magukba rejtőzött belső emberi tartalmat. Marsa vad és fékezhetetlen, csupa tűz és lendület. Vőlegénye Augusto gépkocsivezető, ő szokta esténként hazafuvarozni menyasszonyét. Szerelmükben nincs semmi teátrális, vagy szokványos póz, egyszerűek és józanok a fiatalság hevességével. Pofozkodnak, civakodnak, veszekszenek, csókolóznak, megharagusznak és kibékülnek, de nem tudnak egybekelni, mert nincs lakásuk. A film, ábrázolásukban olyan őszinte, mint amilyen őszinte ez a külvárosi élet zajában fogant szerelem. Durvaságuk az életnek ez az egyszerű keménysége, amely nagyon hamar poffá csattan, de sohasem tántorítható. Elena szőke és álmodozó, talán a legrokonszenvesebb hármójuk közül is. Rajongásig szereti Albertót, ezt a sima kispolgárt, aki mesterien álcázza igazi valóját a szerelmes lány előtt. Házat akar, kispolgári kényelmet, s mikor ezt veszélyeztetve látja, hidegen és józanul teszi tönkre szerelmesét. S hogy ábrázol itt is a film. Alberta elalszik Elenáéknál tett első látogatása alkalmával a jóízű ebéd és fekete után. Szunnyadásában nevetséges és undorító, akit csak egy boldog szerelem szépíthet meg és esetleg az anyai aggódás a lánya boldogságáért? Aztán jön a leleplezés, s Albertó megjelenik a maga valóságában. Hazudik és vádol és egyszerű embereket próbál befeketíteni a maga foltos lelkiismeretével. Lucia szilaj és bolondos, igazi áprilisi tavasz. Szereti, ha „ugranak“ a férfiak, de neki is megvannak a maga erkölcsi normái. Apja egy lóversenyistállóban dolgozik s innen kerül ki apró termetű lovagja, egy zsoké, akihez végülis odaköti a sorsát? Mennyi humorral és szeretettel rajzolja a film az életnek ezt a területét is. A zsoké egyetlen bánata, hogy kicsi, s minden módon megpróbálkozik a nagyobb növés lehetőségével. De ezenkívül száz és ezer apró jelenet világít bele az élet mélységébe. Jobbnál jobb arcélek villannak a film vásznán, s ha csak egy percre is, már akkor is felejthetetlenül. Eduardo de Filippo Vittorio úr formálója, művésze ezeknek az apró igazságok kimondásának, s játékában a kis emberi élet nő igaz emberi méltóságra. Az egyszerű emberek nagy költészete ez a film. Három római lány mosolya, derűje, bánata, a Spagna tér sugaras délidejében, vagy borongós esőcsepergésében. De szimbóluma is annak az életnek, ami a külvárosi emberek kemény jóságából és becsületességéből épül és válik legyőzhetetlenné, (b. i.) ÖTVENÉVES AZ IZVESZTYIJA A Szovjetunió egyik legnagyobb példányszámban megjelenő újsága, az Izvesztyija ma ünnepli fennállásának ötvenéves évfordulóját. Az évforduló alkalmából szívünk teljes melegével köszöntjük a népszerű szovjet újságot, amely sikerrel lelkesíti a szovjet népet a kommunizmus építésében. 7 M. V. FRUNZE Halálának harmincadik évfordulójára Holnap, október 31-én emlékezünk meg a Szovjetunió Kommunista Pártja és a szovjet állam egyik legkimagaslóbb személyisége halálának 30. évfordulójáról. Mihail Vasziljevics Frunze, a szovjet hadsereg kiváló szervezője és vezetője volt. Mihail Vasziljevics Frunze 1885. január 24-én született Pispek városában (ma Frunze, a Kirgiz SZSZK fővárosa). 1904-ben végezte el a gimnáziumot Vernij városban (ma Alma-Ata, a Kazah SZSZK fővárosa) és rövidesen Petrográdba utazott, ahol a műszaki egyetem közgazdasági karának hallgatója lett. Itt belépett az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt petrográdi szervezetébe. Frunze az 1904-es esztendő végén esett át az első tűzkeresztségen. A nagy tüntetés idején megsebesült, majd letartóztatták és száműzték Petrográdból. 1905. januárjában azonban illegálisan ismét feltűnik Petrográdban és tevékenyen részt vesz a petrográdi proletáriátus forradalmi megmozdulásában. Frunze az 1905-ös forradalom harcos résztvevője. A párt utasítására 1905 nyarán ő vezette az Ivanovo- Voznyeszenszk i munkások híres sztrájkját. Júliusban egy másik ipari központba, Sujába utazott, a helyi bolsevik szervezetek vezetésére. Később részt vett a decemberi moszkvai fegyveres felkelésben. A cári titkosrendőrség többször letartóztatta, de mindig sikerült kiszabadulnia és újra folytathatta a harcot. Több mint hét esztendőt töltött börtönökben, kényszermunkán és száműzetésben, kétszer ítélték halálra. 1915-ben, amikor ismét megszökött a börtönből, a párt megbízásából a nyugati frontra ment, hogy az orosz hadseregben forradalmi munkát végezzen. A februári polgári demokratikus forradalom győzelme után Frunze Belorussziában és Suja városában vezette a forradalmi mozgalmat. A munkások és katonák fegyveres csapatainak élén küzdött, az 1917. évi októberi harcokban Moszkvában, az ellenforradalmi csapatok ellen. Amikor a polgárháború frontjain megkezdődtek a harcok a Szovjet Köztársaság ellenségeivel, Frunzet a keleti front negyedik hadseregének parancsnokává nevezték ki. 1920-ban a déli front parancsnoka lett. V. I. Lenin és a párt központi bizottságának utasításait követve Frunze ragyogóan megszervezte a Vrangelj megsemmisítésére irányuló hadműveletet. A Vörös Hadsereg egységei — amelyek élén Mr V. Frunze állott — 1919— 1920-ban megszabadították a külföldi intervencióktól és fehérgárdistáktól a Vol gán-túli vidéket, az Uralta egész Szibériát, Közép- Ázsiát és a Krím-félszigetet. Az 1920—24-es esztendőkben Frunze az Ukrajnában és a Krímben elhelyezett fegyveres erők élén állt. Egyidejűleg az Ukrán SZSZK népbiztosok tanácsának elnökhelyettese. Mihail Vasziljevics 1924- től kezdve a Szovjetunió Forradalmi Katonai Tanácsának elnökhelyettesi tisztjét tölti be, 1925-től pedig az elnöki tisztjét. M. V. Frunze a hadügyek egyik legkiválóbb ismerője, a Szovjetunió fegyveres erőinek ragyogó szervezője volt. Elméleti és a hadsereg megerősítéséről szóló gyakorlati munkáit nagyra értékelte a párt, a szovjet kormány és a szovjet nép. M. V. Frunze ereje teljében, szívbénulásban halt meg Temetésén I. V. Sztálin ezt mondta Frunze ról: „Frunze elvtárs személyében korunk egyik legtisztább, legbecsületesebb és legren telhetetlenebb forradalmárát vesztettük el“.