Hajdú-Bihari Napló, 1957. március (2. évfolyam, 50-76. szám)

1957-03-24 / 70. szám

sírt házi műsor Ma 3-kor Fekete papagáj, 7-kor Bohémélet, utolsó előadás. Kedden 6-kor Marica grófnő, Szerdám 7-kor Fekete papagáj. Bajor bérlet 6. Csütörtökön 7- kor Fekete papagáj, Ujházy bérlet 0. Kamaraelőadások az Ady Endre művelődési otthonban (Vörös Hadiserg útja 26, 4. ev.) szerdán és csütörtökön fél 7-kor Játék a kastélyban. A Jvéket 8. számú szelvényét a színház szervezőirodájában lehet beváltani. MOZIK műsora VÍG ma és hétfőn fél 2, háromne-gyed 4, 6 és 8 órakor : Két vallomás. — APOLLÓ ma és hétfőn fél 2, fél 4, fél 6 és fél 8 órakor : Az én felelős-ségemre, hétfőn de fél 10 és fél 12 órakor : Két vallomás. — IFJÚSÁGI ma háromnegyed 2, 4, 6 és 8 órakor hétfőn 4, 6 és 8 órakor : A bagdadi tolvaj, de. 10, 12 és 2 órakor : Egy nyáron át táncolt. Csak 16 éven felülieknek I — KLINIKA 3, 5 és 7 órakor : Halálugrás. — METEOR : renoválás miat zárva I — OLYMPIA ma 3 5 és 7 órakor : Don Juan, hétfőn 5 és 7 órakor : Római lányok. — BOCSKAI (Csapókert) 4, 6 órakor : Első számú közellenség. Csak 16 éven ■ felülieknek ! Hétfőn 6 órakor : Elárult szerelem. — MÓRICZ ZSIGMOND (Nagy Sándor telep) 5 és 7 órakor : Első szerelem. Csak 16 éven felülieknek IOLÁH GÁBOR (Tégláskerti 5 és 7 órakor : Elárult szerelem. Matiné műsorok : VÍG 11 órakor: Civil a pályán — APOLLÓ 9 és 11 órakor : Grant kapitány gyermekei. — IFJÚSÁGI és 11 órakor : Maximka. — OLÁH GÁBOR 10 órakor : Állami áruház. Üzemi filmszolgálat. NYULASI TELEP 3 órakor : Örökség a ketrecben, 5 és 7 órakor ! Elsőszámú közellenség. Csak 16 éven felülieknek ! - HOMOKKERT 5 órakor : Rajzfilmsorozat, 8 órakor : Törvényenkívüli lovag. Csak 16 éven felülieknek I - KEREKES-TELEP 4 órakor : Halló Itt Gabriella, 6 órakor: Tiltott J betelem. Csak 16 éven felünknek I Medgjijeuij 1957 március 15-én Medgyessy Ferenc szobrászművész Kossuth díjat kapott. Ezzel a kitüntetéssel, habár kissé késve is, de végre méltóképp jutalmaztak meg egy igazán nagy művészt, aki élete munkájával rászolgált erre. Ebből az alkalomból kerestem fel a Százados úti műtermében. A mester a ittnyitott ajtón át betessékelt műtermébe. A nagy vaskályhában barátságos tűz ropogott és a falakon, az állványokon, asztalokon szobrok, szobrok, plakettek mindenütt. A mennyezetig érő ablakon opálosan ömlött be a tavaszi fény. A szobrok és plakettek között itt is, ott is a világ minden tájáról emlékek, holland fapapucs, keleti bálványfej, debreceni csikóbőrös kulacs. Középen a nagy barát és kortárs, Móricz Zsigmond síremlékének kicsinyített gipszmása, a mester készítette. Az íróasztalon a hortobágyi bika robosztus figurája és alatta egy kis kínai bálványfej. Balra egy végtelenül bájos akt fürdik a tavaszi fényben. A mester hellyel kínált, első kérdésem egészségi állapotára vonatkozik, ami — mint tudjuk — az utóbbi időben nem a legkielégítőbb volt. A „mester” megszólítást kedvesen elhárította és a továbbiakban csak Feri bácsinak engedte szólítani magát. - Hát most már jobban vagyok, a szívem helytelenkedett egy kicsit - mondta mosolyogva , a kezemet bántja a reuma. De azért nem érzem magam öregnek s betegnek. Két kezére néztem, melyeket remegővé tett a betegség, arra a két kézre, mellyel remekműveit alkotta. Megkértem, meséljen fiatalabb éveiről. Kicsit gondolkozott, megigazította fején a barna svejci sapkát, mely vidáman koronázza ősz hajszálait, beszélni kezdett ízes magyarsággal, melyből kiérzett itt is, ott is a debreceni levegő. — Amikor először bejelentettem az öregeimnek, hogy festeni akarok — először festőművész akartam lenni — nem nagyon lelkesedtek érte. Azt mondták, hogy doktoráljak le, aztán majd délutánonként passzióból csinálhatom. Délben meg mint orvos, megkereshetem a kenyeremet, mert a művészkedéstől ugyan felkopik az állam. Csakhogy engem nem lehetett lebeszélni. Az orvosi diplomát ugyan megszereztem, de praktizálás helyett szobrászkodni kezdtem, amihez akkor már több kedvet éreztem, mint a piktorkodáshoz, csecsbe, majd Párizsba mentem. — Feri bácsi beszélt Rodinnal? — Igen, voltam nála, egy hercegnőtől kaptam ajánlólevelet, aki nagy rajongója volt. — Hát olyan nehéz volt bejutni hozzá? — Nem olyan nagyon, de gondoltam, ami biztos, biztos és pajkosan rámhunyorít. Amikor én láttam, nagy, hosszú fehér szakálla volt, és igen kedvesen fogadott. Megmutatta a műtermét. — Tetszettek a szobrai? — Igen, csehát az ő művészete más, mint az enyém. Körülnézett a szobrai közt, s én követtem a pillantását. Hát igen, ezek a szobrok mások, mint a Rodiné. Azok könnyedek, finomak, míg ezek erőteljes keleti levegőt lehelő remekművek. — O, Rodin nagy művésze volt a technikának is — mondta, és elmosolyodott. Sok szobra, amit bronznak hisznek, nem az, hanem gipsz. Csak elektromos úton vékony fémréteggel vonatta be. Ezt akkoriban galvanoplasztikának hívták és nagy divat volt. Meg aranyfüst lemezeket dolgoztak be az aranyba, és aztán mikor lecsiszolták, igen tetszetősen mutatott. Ilyesmivel én is szerettem eljátszogatni. Elmeséltem neki, hogy itthon Debrecenben, amikor a gyűjteményes kiállításra elvitték a négy szobrát, menynyire keresték az emberek őket, s mert nem sokan tudták, hogy hová vitték, menynyi rémhír keringett összevissza, hiszen mindenki szereti őket. — Nem mindig szerették azokat ám — kezdett el újra mesélni. Amikor Párizsba vitték, ahol aranyérmet kaptam értük, olyasmiket beszéltek, hogy „végre elvitték ezt a négy csúfságot”. Sietve tiltakoztam, hogy most bizony az a négy szobor úgy hozzánőtt Debrecenhez, mint a Nagytemplom, vagy a Kollégium. — Meg is érdemlik, mert nagy szeretettel csináltam őket. Akkoriban Vásáry volt a polgármester, erősen kikötötte, hogy mire a Múzeumot avatják, a négy szobornak — ha törik, ha szakad — késznek kell lenni. Nekem meg akkor ment férjhez az a modellem, aki a Művészet című szoborhoz ült, és a férje hallani sem akart tovább erről, sőt az asszonyka eljött és könyörgött, nehogy valaki megtudja, hogy ő ült modellt. A szobrok azért csak készen lettek, akkor jó erőben voltam, ment a munka. Újra elgondolkozik. Aztán felállt és odament az egyik polchoz és levett róla egy kis szobrot. Egy finom, könnyed kis női alak, kezében lant és könnyű ráncokba hulló lepel a vállán. — A Csokonai síremlékre lenne, ha megrendelték volna. De inkább azt a fertelmes nagy vasprizmát tették rá. Pedig az egy ezredesnek dukálna és nem Csokonainak. Átveszem tőle a kis figurát. S ahogy elnéztem a kis figurát, bennem is megérlelődött és világossá vált, hogy menynyire nem illik a szigorú, komor fekete, gyászos fémkolosszus a mi Csokonaink sírjára. S mennyivel inkább ez a finom, szinte beszédes figura. —Feri bácsi érez még anynyi erőt, hogy ha szükség lenne, esetleg elkészítse a síremléket? — Ha megrendelik, én ezer örömmel megcsinálom. Hisz én is debreceni lennék, vagy mi a csuda, s ha a szívem nem rakoncátlankodik, megcsinálom, ha kell. S mi úgy érezzük , kell! Méltó rá Csokonai is és Medgyessy Ferenc is. Reméljük, ahogy anyagi helyzete engedi, a városi tanács kiszorít annyi pénzt, s megrendeli ezt az emlékművet, mert úgy lenne az igazi Debrecenhez méltó, ha egy nagy költőnek, aki debreceni s akit városunk magáénak vall, egy nagy debreceni szobrász állítson emléket, akit Debrecen szintén a saját fiának tekint, s büszke rá. Márpedig Medgyessy Ferenc az. M. J. Szemközt a tanácsházzal, az utca másik oldalán volt a borbélyműhely. A külső szárnyajtókat még reggel kinyitották, de a belsőt, az üvegest nem. A délelőtt folyamán három ember nyomta le a kilincsét és ment tovább dolga végezetlenül, az ajtó zárva volt. „A mester elment valahova” — gondolta a titkár, hogy kinézett. A borbélyoknak léckerítése volt, az iroda ablakából be lehetett látni az udvarra. A titkár azon kapta magát, hogy többször is végigpásztázza a terepet, a kaputól a kertajtóig. Az udvaron sem látta a borbélyt, csak a felesége jelent meg néhányszor, ételhulladékot vitt a disznónak, másszor a kútrament vízért. Míg hajladozott, a kékpettyes ruhájának aláfújt a szél; barnára sült lábszára fölött ingerlő fehérség villant egy pillanatig, de elég időre ahhoz, hogy a titkár az iroda ablaka mögött nehezebben tudjon elmélyedni a legújabb rendeletben... „Hogy milyen kacifántosan fogalmaznak! ...” — dörmögte az orra alatt. Olvasott, de saját gondolatait szabatosabbnak találta ... „Hm, ez a Teri!... Megcsinosodott... Azelőtt is gusztusos portéka volt, de most olyan, hogy az ördögöt is meg tudná kísérteni...” Mióta hozzá ment a kopasz borbélyhoz, nem igen beszéltek, de a titkár két fányfél vagy rendelet között sokat gondolkozott felőle... Régebben volt valami közük egymáshoz... Átkaptam néhányszor azt a karcsú derekat és a lányt nem igen kellett kéretni, már első alkalommal visszaadta a csókot. Nem akárhogy ám, nem bizony! ... Hajjaj, de tudottlelniTalán azért is kellett beérnie az idegenből jött borbéllyal, mert nagyon kimutatta a falubeli legények előtt, hogy ért a szerelemhez. Suttogták róla, hogy ezzel is, azzal is összeszűrte a levet. Igaz volt-e, nem, senki se járt utána, de a titkár most, hogy felidézi az emlékeit, nagyon szeretne biztosat tudni a dologban. Olyan neki ez az asszony, mint az elintézetlen akta, valamikor belepillantott, de nem tanulmányozta át, és vesztére sokkal lelkiismeretesebb annál, hogy a feledés süllyesztőjébe tudná helyezni, míg végére nem jár. — Átmegyek a borbélyhoz — mondja a gépíró lánynak. — Ha valaki keresne, várjon meg, nem tart sokáig, csak borotválás lesz. Kényelmes, nyugodt léptekkel halad, először az üzletajtó előtt áll meg természetesen ... Lenyomja a kilincset (zárva van, persze), tétovázva néz jobbra, balra, hogy ha látná valaki, ne foghasson gyanút, borotválkozni akart. Majd csak azután megy az utcaajtóhoz. „Megkérdeztem az asszonyt, mikor lesz itthon az ura" — védi magát az elképzelt gyanúsításokkal szemben, de ahogy átlépi a küszöböt, ezernyi szempárt érez a hátába fúródni, amelyek elől nem bújtathatja el a szándékát. Sejti, hogy most valami ostobaságot csinál, amit nem kellene. Esetleg nyelvére veszi a falu, felfújják a dolgot, pletykásnak, lejáratják ... „Most már mindegy!” — teszi be az ajtót és megtörli izzadó homlokát. — Micsoda meleg van. — Jó napot! — dörren az asszonyra, pedig a hangoskodással csak izgalmát akarja leplezni. — Te vagy az, Laci? — rebben a borbélyné. — De megijesztettél. Pirosság fut át az arcán, zavarában az elmosott tányért a piszkosak közé helyezi. A kezeszárát nyújtja köszönésre, és a másik szorításából, meg ahogy ránéz, rögtön érzi, honnan fúj a szél... Ettől magához tér, a régi élesnyelvű lány lesz ismét, s a szorításra csípéssel válaszol: — öregszel, Laci — fitymálja a férfit —, valamikor erősebb volt a markod. — Neked meg a húsod volt keményebb — vág vissza az, mert érti a csíziót. Legényesen szája sarkába tolja a cigarettát, hunyorog és az aszszonyra fújja a füstöt. — Hogy ne romoljál el — teszi hozzá, de kapja is félre gyorsan a fejét, mert az aszszony kezében lendül a mosogató csutak. Szájon találja a férfit. Valamikor jobbszagú csókot adtál — fanyarkodik az, míg megtörli az arcát. — De te valamikor is gyáva voltál — kacag —, és a titkár nem tudja eldönteni, hogy lenézés bújkál-e hangjában a múlt miatt, vagy kihívás a jövőre?... Ez a Teri régen is ilyen volt: szertelen, csapongó madár, mindig akkor csúszott ki a markából, mikor már azt hitte, hogy nem menekülhet. Huncut a lábaujjáig, szabadszájú. Most is ingerlőn sereg a férfi körül, megkavarja a levest, a tűzre napraforgót tör. Olyan eleven, ropogós, mint a parázs, alig lehet szemmel követni mozdulatait. A titkár megszédül a gyönyörűségtől, de nem tud mozdulni. — Tán gyökeret eresztettél? — kötődik vele a nőstény ördög. — Ülj le, hisz fiatalasszonynál vagy. — Fiatalnak elég fiatal — körülményeskedik —, csak még azt kéne tudni, hogy aszszony-e ténylegesen? Ez a célzás a borbély kopaszságának és negyven esztendejének szól... Megállj, te lacibetyár — gondolja —, de egyelőre úgy tesz, mintha nem értené. — Hivatalból kérdi a titkár elvtárs? — Hivatalból hát — száll a lépes vesszőre. — Akkor nem mondom meg. — Miért? — Ez magánügy, nem tartozik a hatóságra. — És ha maszek alapon kérdeném? — Úgy más. — No, hadd hallom! — Még mit nem?... Járj utána! — Azon ne múljék — pattan fel tettre készen a férfi —, hogy bizonyságot szerezzen (lesz ami lesz), de az aszszony kisiklik karjaiból. Körülszaladja utána néhányszor az asztalt, már-már eléri, de akkor az egy széket dob eléje. — Nem szeretem a hamari munkát — mondja feddőleg, és szeme nyiomlik a haragtól m Ti mind ilyenek vagytok! — Ki az a mind? — Nyitrai, Varga... meg a többiek. — Ők is? — csússzon ki a férfiből óvatlanul a beismerés. — Hát azt hitted, hogy csak neked jutok eszedbe?.— hűti le végkép a titkárt kegyetlen nevetéssel. — Hisz mindnyájan egy kaputafán készültetek! Akik csertben hagytak lánykoromban, mert engedtem nekik, mióta asszony vagyok, sorra megjelennek, mintha összebeszéltek volna... Feleségnek nem voltam jó, mert szűzért tört benneteket a frász, de szeretőnek továbbra is jó volnék... Férjhez mentem, uram van, nem kell félni a gyerektartástól... Hahaha, volna eszettek!... De kutyagumit az orrotokra — mutatja is amit mond. — Nem szorulok rátok, nagyon jól megvagyok az urammal!... Hogy kot pasz?... Attól még legény a talpán! — Hát én nem is akartam semmit — védekezik ügyetlenül a férfi csak borotvált kozni. — Én is azt hittem — csak fondároskodik az asszony azért borotváltalak meg. No, ne haragudj — cirógatja meg —, hogy egy kicsit életlen volt a kés. — A timsó csip Inkább — próbálja az helyre ütni a dolgot, de olyan fanyarul mosolyog, mintha a szájában is forgatna egy darabkát. Az utcaajtóból még egyszer viszszanéz. Az asszony utinaint, mire olyan tisztelettel emel halat pót, mintha már lánykarátait is tisztességesnek hitte volna a kopasz borbélynét. NAGY TIBOR: A KOPASZ BORBÉLYNÉ | | KALÁSZ LÁSZLÓ: | Mikor táncraperdül a szellő Mikor a szellő táncraperdül | le-lehull, ődöng párt keresve, majd felszökken felajzott kedve | s belesuhog a fellegekbe. | Mikor táncraperdül a szellő, s ha nincs levél, mit megforgasson, forog, forog s Hong: semerről | sem kínálkozik lány vagy asszony, pár pöttöm bimbókocsány, karcsú? Tegnap a szellő táncra perdült a | mámorában, tavaszi daltól: targallyak szilofonján fürgén | ♦ futorászni kezdett a napfény. A | Néma pengését széjjelhordták | a fürjek, s Afrikában a fecskék, | hangjukkal az eget csipdesték, estére hangjuk sűrű rostát, 1 milliomukat csípett az égbe, csőrük nyomán csillag pityergélt s fény futott össze hiányt szemébe. I Mikor a világ forr a fénytől , a szél is enyhül, táncra perdül, le-lehull, ődöng párt keresve, s vagy felcsap felhőknek a teste , s táncost nem lel — fákkal ő nem bír, nem telek szelet, csak szellő, s türelme van csak: bármily lassú, | félénk a bimbókocsány, a karcsú, ő bolyong, míg a tavasz eljő, s míg rügyet lel — fákkal ő nem bír, | mert ő csak szellő, ő csak szellő, s az első jó hír. át ! Diákszerelem Nevüket nem ismerem, tegnap találkoztam velük a Hatvan utcán közlekedő villamoson. Pontosabban csak a lány — jóképű, dióbarna szemű, bubifrizurás „fruska” — utazott a zsúfolásig tömött kocsiban. A fiú a diákok jellegzetes aranysujtásos sapkáját viselte — hűségesen, mint a párját kísérő galamb, kerékpáron követte a villamost. Az bizony lassan döcögött, a kerékpár is éppen csak előrehaladt. A kocsi megállt, természetesen a kerékpár is pihenőt tartott. S közben össze-összevillant tekintetük, keresték egymást. Mosolyogtak, ahogyan csak a tizenhat—tizennyolc éves fiatalok tudnak. S milyen sokat mondtak, milyen sok mindenről beszéltek ezek a pillantások, mosolyok! Szavakkal nehéz volna kihelyezni a szerelem, különösen a diákszerelem, száz és ezer rejtelmét. Talán még Petőfi gyönyörű szép sorai is csak megközelítik azokat a nemes érzéseket, amelyek ott ültek a fiatalok szemében: „Szeretlek, kedvesem Szeretlek tégedet, Szeretem azt a kis könnyű termetedet, Fekete hajadat, Fehér homlokodat, Sötét szemeidet, Piros orcáidat, Azt az édes ajkat, Azt a lágy kis kezet, Melynek érintése Magában élvezet.. .** Hiába, itt a tavasz, kivirul a szerelem is. (kb.)