Hajdú-Bihari Napló, 1957. március (2. évfolyam, 50-76. szám)
1957-03-24 / 70. szám
t színdarab minősége az eszmék minőségétől függ — hangoztatta nagyon határozottan röviddel halála előtt G. B. Shaw abban a vitában, amelyet a színdarabok eszmeiségéről folytattak. Olyan színműíró hitvallása ez, akik közel száz évet élt; ebből hatvanöt esztendőn át fáradhatatlan harcos volt a szószéknek használt színpadon, hangos botrányok zajlottak körülötte, de azt még ellenfelei sem vonták kétségbe, hogy művészete az eszmék művészete volt. Milyenek azok az eszmék amelyeknek szolgálatába állította George Bernard Shaws rendkívüli szatirikus tehetségét? Nyilvánvaló, hogy nem lehet a korából kiszakítottan szemlélni. A kritikai realizmus e nagyszabású képviselője termésének zöme a XIX. század végére és a XX. század elejére esik, innen magyarázható pályája bonyolult és sokszor ellentmondásos fejlődési vonala. Egy pillanatra sem kétséges, hogy erkölcsi alapja szilárd volt. . . .becsületes ember és nem törtető... — állapította meg róla már Engels) és szenvedélyesen kereste az igazságot, állhatatosan a haladás mellett foglalva állást. Félelmetes erővel leplezte le a kapitalizmust, következetesen és bátran feltárta az imperializmus — elsősorban a brit imperializmus — bűneit, a burzsoázia képmutatását remek változatokban vetítette ki. Mélységesen humanista volt, élen tudott járni az emberiség szabadságharcában. Mindez igen erős oldala a drámáinak, de van egy negatív felülete is. Shaw maga mondja, hogy Marx tárta fel előtte az élet célját és értelmét, de a saját maga számára nem tudta levonni a végső következtetéseket. Fábiánus volt, reformista; ez az oka és magyarázata világnézeti korlátozottságának, annak, hogy a polgári liberalizmus felé hajolt. Nagy igazságtalanság lenne azonban el nem ismerni, hogy ami az életművében jelentős és maradandó, az ellentétben van a fábiánizmussal, hogy a kapitalizmussal mindvégig kegyetlen kritikát szegezett szembe és , hogy morális tisztasági s bátorsága, az emberiség haladásába vetett rendíthetetlen hite minden tiszteletet megérdemel, így méltán foglalja el szilárd helyét az emberiség nagy szellemei sorában. Shaw azonban nemcsak gondolkodó és harcos politikus volt, hanem elsősorban művész. Mégpedig olyan művész, akinek a saját korában igen nehéz volt a helyzete abban, hogy maradéktalanul ki tudja fejezni magát a színpadon. A kapitalista kizsákmányolás akkor már teljesen személytelenné vált, ezt az anonimitásba burkolt konfliktust viszont drámában ábrázolni csaknem megoldhatatlan nehézségű feladat Erre vállalkozott Shaw, szemben a megalkuvókkal, akik ezt a valóságtól elvonatkoztatott látszatbonyodalmakkal kerülték meg. És ha ez neki sem sikerülhetett mindig teljes tisztaságában és egyértelmű világossággal, mit sem von le annak a pozitívumnak az értékéből, hogy a drámai műfaj e hanyatló korszakában csaknem egyedüli magányosságban merte és tudta képviselni a nagy stílust. Eszköze ehhez mindenekelőtt pompás helyzetsűrítő képessége, szerkesztésben tudása. Ezek a helyzetek általában merészen exponáltak, sokszor egyenesen paradoxok, de csaknem mindig lelepleznek valamely keserű igazságot, éppen ezért nagyfeszültségű áram kering bennük. Igaz viszont, hogy ez a paradox játék nem egyszer felébreszti Shawban a hideg szkeptikust, azzal a veszéllyel, hogy öncélúvá válik. Jellemalkotó ereje sem közönséges: típusalakjainak mindig tud adni egy-egy olyan színt, amely új oldalról mutatja meg a már megszokott figurát Mindebben pedig nagy segítségére van szellemes, csúfondáros, váratlan és meghökkentő fordulatokban gazdag dialógusa, hiszen kétségtelen, hogy korunknak G. B. Shaw volt a legnagyobb szatirikusa.indenképpen csak helyeselni lehet tehát, hogy a Csokonai Színház most felújította egyik színművét. És itt elöljáróban egy kérdés: miért volt szükség a Csokonai Színház előkelő hagyományaival merőben ellentétes, ponyvaízű fogásra, hogy a Captain Brassbound’s Conversion — Fekete Papagáj címre változzék a színlapon? Még csak egy lépés, és Barbara őrnagy legközelebb Az ágyukirály dobos lányaként jelentkezik. A komédia egyébként, a Három színmű puritánok számára c. sorozat utolsó darabja nem tartozik a legjellegzetesebb és legjelentősebb Shaw művek közé. A három darabban, így ebben is, Shaw élesen ostoroz minden képmutatást, amely a puritanizmus álarca mögé rejtőzik, maró gúnnyal mutatja meg, hogy az erényes angol főrend főbíró, aki saját kezére játssza másnak az örökségét, erkölcsileg semmivel sem különb egy afrikai kalózfőnöknél, sőt ez az elrugaszkodott fickó valójában sokkal rokonszenvesebb nála. A ma emberének már bizonyos nehézséget okoz, hogy Shaw az akkor időszerű gyarmati kérdéseket is érinti, hiszen Anglia gyarmati politikájának kíméletlensége abban az időben — a komédia 1900-ban íródott — még igen jelentékeny volt. Shaw a darabban ennek az imperialista politikának azt az eszközét jellemzi, hogy az engedékenység helyesen alkalmazva sokszor célravezetőbb az erőszaknál, csakhogy megközelítően sem azzal a nagyvonalúsággal, mint a sorozat másik darabjában, a Caesar és Cleopatrában, sőt a megoldása is kompromisszumos. Ami viszont nem jelenti azt, mintha a Brassbound kapitány megtérésének szatirikus elemei nem volnának értékesek és élvezetesek. úgámutattunk arra, hogy a darab előadásának vannak nehézségei, és ezeket a nehézségeket csak részben sikerült leküzdeni. Horvai István rendezése a cselekmény hátterének csak a dekoratív motívumait emelte ki, így az eszmei mondanivaló másodlagossá fokozódott le, 38 végén körülbelül az tűnt ki, hogy — Lady Cecily elgödösítő szándéka szerint — egy családi perpatvarról van szó. Ezt viszont nagyjában vidáman, lüktető, sőt helyenként viharos jókedvvel elevenítették meg, bár tempótörések így is vannak, és az együttes tagjai sem egyenlő súlyúak. Az élen Simor Erzsi Lady Cicelyje vezet. Shawnak ezt a — Candidával párosan — legtelivérebb nőalakját valóban kitűnő stílusérzékkel formálta meg: előkelő és természetes, humoros és fölényes, magabiztosságában ellenállhatatlan, s árasztja maga körül azt az atmoszférát, hogy egy ladynek soha, semmilyen körülmények között kellemetlensége nem lehet. Mensáros László tehetsége nem vitás, Brassbound figuráját azonban az első két felvonásban nem tudja kitölteni, talán rendezői utasításra, de pózos és nem egyszer marionettszerűen merev. A harmadik felvonás zárójelenetében magára talál, szilajul hajlékony és emberien egyszerű. Selmeczy Mihály kapzsi, hatalmaskodó, képmutató bírója kevés eszköze mellett is nagyon nyomatékos. Zelenay József Drinkwaterje egyenetlen, ügyes mozzanatok mellett veszélyes esésekkel. Oláh György élvezetes biztossággal növeszti meg Johnson epizódalakját, és Bán Elemér Redbrookja is sikerült. Novák István sirámba fullasztja Rankint, Thúróczy Gyula nemes dikciója pár mondatában is feltűnik, Angyal Sándor viszont egy hadihajó kapitányát összetéveszti a másodosztályt a fedélzetmesterrel. A kiváló grafikus Végh Dezső, aki a díszleteket és jelmezeket tervezte, az utóbbi esztendők egyik legartisztikusabb színpadi képét alkotta meg. Béber László 'TimisbelL'id kapitány. MEGTÉRÉSE alias Fekete papagáj ! Dslfoldre táiozott Londonból jött vissza, aki abban a piros karosszékben ül. Ezzel az információval régi ismerősöm szolgált, akinek a továbbiakban semmi szerepe nem lesz a történetben. Azaz, hogy mégis, ő vitt magával abba a fővárosi társaságba, ahol ez a megjegyzés elhangzott és ahol ennek következtében később olyan lehetetlenül éreztem magam. A háziasszony bridzspartit indítványozott amikor már minden beszédtéma kimerült. Én nem játszom, tehát sürgősen körülnéztem, mivel kárpótolhatnám magam. A Londont járt fiatalembert fedeztem fel, aki éppen unatkozva nézegette a háziak könyvtárának büszkeségeit. A beszélgetés néhány közömbös szóval indult. Megtudtam, hogy az illető bölcsészhallgató és csúnyán el van keseredve két vizsgaidőpont elcserélése miatt, egyébként nagyon ízlett neki a sósrúd, bár nem szereti ilyen porhanyósan. A fiú első benyomásra semmi érdekeset nem mutatott. Középmagas, szőke hajú, jelentéktelen ember volt és kísértésbe estem, hogy „futni hagyom“, magyarén: egyetlen szóval nem célzok arra, hogy ismerem a közelmúltban elkövetett kisiklását. Viszont felháborított, hogy a disszidens történetek elhangzásakor (ugyan melyik társaságban nincsenek mostanában disszidens történetek) a lehető legközönyösebben viselkedett és még hozzá is szólt, anélkül, hogy a maga ügyét az enyhe bocsánatkérés félmosolyával, vagy akár kérkedéssel jelezte volna, így hát rákezdtem, a magam lecsapós modorával, melyre nagyon büszke vagyok. Miért tette ! _ kérdeztem roppant szellemesen, minden átmenet nélkül. — Kalandvágy...? Gyors pillantást vetett rám és nem válaszolt rögtön, mint aki még valamit hallani akar. Rögtön észrevettem, hogy nem kapcsol és a gyengébbeknek kijáró magyarázkodással folytattam. — Hallottam, hogy nemrég jött vissza Angliából. — Én? — nézett rám furcsán. — Honnan veszi ezt? — Tudom. — Kis szünet állt be. — És mit akar ezzel? — Emberi kíváncsiság. — De ez nem emberi kíváncsiság volt. Ez rosszhiszeműség volt. Éreztem. A maga hangjában volt valami ösztönösen elítélő, mielőtt meghallgatott volna. Nem, ne tiltakozzon, ismerem az emberek hangját és hangárnyalatadt Maga kész arra, hogy a tett, a cselekmény elkövetése után a társadalom felsorakozott négyszögében ünnepélyes dobpergés közepette megfossza a vádlottat a becsület aranycsillagaitól, anélkül, hogy ismerné a cselekmény indítékait. Álltam a harcot, — Nincs igaza ■— feleltem. — Akárhogy politizál, válságos helyzetben elhagyná egy sebesült kis hazát, a bűnözők, a szerencsehajhászok, a kalandorok, a begyulladt emberek tízezreinek hullámában, — nem valami emelkedett gondolkodásra valló dolog, még ha megtévedt, de becsületes emberről is van szó. — Nem bizony! Utána hazajönni és learatni a nemzeti hősnek járó babérokat. Igaz? Erre gondolt. — Erre. — Elárulhatok valamit? «— Kérem se. — Ha mindenáron a disszidens hiteles történetét szeretné hallani, akkor megmondom, hogy olyan disszidensről van szó, aki soha, egy percre sem tudta volna végleg elhagyni a hazáját. ? ~ így, ahogy mondom: Nézze, angol tagozatú iskolába jártam. Szerettem az angol nyelvet, úgyszólván rajongtam az angol történelemért. Az egyre világosodó gyermeki agy egyre többet hallott a távoli országról, melynek nyelvét már-már folyékonyan beszélte. Hallott a körgalléros Queen Bessről, az eszménykép Sir Galahadról, Robin Hoodról, Raleighról, Sir Francis Drakeről, megismerte egy picit az angol irodalom neki való fejezeteit És megszerette. S amikor már nőtt ez a világosság, megismert még többet is. És megtudta, hogy józan, civil-emberi számítás szerint, a saját két szemével soha nem fogja látni ezt az országot, melynek hőseit és költőit már gyerekkorában ismerte. És tudja, mit jelent az, amikor valaki olyasmi után vágyik, amit megérdemel, ami aránylag könnyen elérhető, ami szinte jár neki, — és tudja jól, hogy nem kapja meg?... Nem sétálhat végig a Bond Streeten, nem válthat jegyet soha „to the Hide Park Corner, please”.... Nem bámulhatja meg a Westminster híd íveit a Themzén, a regattákat, a Piccadilly forgalmát, Nelson diadaloszlopát, nem ülhet be a British Museum könyvtárába. .. Pedig hát ez nem is volna boszorkányság. Hányan mentek külföldre régen kerékpáron, gyalog, autóstoppal, fillérekért. De hát neki két közeli rokona is él kint évtizedek óta, akik elárasztják levelekkel, hogy nem értik, miért nem jön, mindig csak ígéri., , mindig lemondja. Hát miért nem igényli már azt a látogató-útlevelet, menjen be érte, még erre is lusta?... És a válaszok szégyenkezők, mert szégyeni, hogy nem lehet, ha az egész utazást kinn fizetik, akkor sem, mert.. mert nincs útlevél. Egyszerűen nincs. — Megpróbálta? — — kérdeztem kissé zavartan. — Meg. Egy évvel azelőtt. Nem ment. És senki sem hívott be hogy türelmesen, nyugodtan, megértően elmagyarázza, hogy miért nem lehet- Jelzem, ezt nehezen is lehetett volna megmagyarázni. „Kérelme ezidő szerint nem teljesíthető.“ Ezidő szerint. Ezidő szerint meglesz még egy darabig nélkülem a Szent Pál székesegyház és Dover sziklái sem fognak megrepedezni a bánattól. — De az én szívem fájt. Megfosztottak valamitől, érti, megfosztottak, s ezt nem diktálta semmi népgazdasági érdek, hiszen egy fillérnyi magyar pénzbe nem került volna ez az egész út. Úgy látszik, nem bíztak bennem és nem vették észre, hogy az igazságukban az én bizalmam is megingott. Olyan megvalósíthatatlan volt ez az álom, mintha száraz lábbal akartam volna átgyalogolni a csatornán. Egyetemi hallgató vagyok, fiatalember, és ilyenkor a legemésztőbb a vágyakozás, ilyenkor a legnehezebb beletörődni. . . “ aztán? — kérdeztem egy csöppet rekedten, mert a torkom furcsán kiszáradt. —• Aztán? Mit „aztán...” Tudja jól, mi történt. Özönlöttek ki az emberek, összecsomagoltam. . . egy éjjel átmentem a határon... táviratoztam a rokonaimnak, elémjöttek... Kinn voltam egy ideig. Kínáltak ösztöndíjat, könnyű munkát — bizonyos összeköttetésekkel ilyen is volt, — aztán megnéztem Londont, jól teteliszívtam magam élményekkel. .. Éjszakákat csavarogtam át. .. Láttam a Trafalgar Squaret és a Westminster-hidat, a Buckingham palotát, Marx sírját, a Hyde-Parkot, egyszer táncoltam a Marióban ... Aztán hazajöttem. — Miért? Nem tudnék máshol élni, mint ahol a hazám van, mert tudom, hogy a honvágy öngyilkosságba kergetne, mert hiszek a jövőben, mert nem tettem semmit, amiért a rend erői felelősségre vonnának, mert képtelen vagyok örökre elhagyni a szeretteimet. Hát ezért. Alig észrevehetően megbicsaklott a hangja. — Higgye el, ez nem anglománia. Ez más. — Csak egy csöppet, egy ici-picit szerettem volna látni Angliából.... Csak egyszer kérni angolul egy doboz cigarettát Engem nem vonzott Párizs, felőlem meglett volna Róma. Nekem álmaim voltak, a szó legpontosabb értelmében. Én egyszer azt álmodtam, hogy ott állok a Paddington állomáson, mellettem lassan elindul egy szerelvény... Lenn áll a vasutas és a kigördülő kocsik ajtaját becsapja, egymás után... bang... bang... bang... aztán elmegy a vonat, és nem látom többé soha. Elhallgatott. Nem szóltam én sem. Lassan a vendégek is felálltak itt-ott, nemsokára kapuzárás. Nem volt kedvem mindenkitől külön elköszönni, egyedül mentem a kabátomért. A belső szobából még kihallatszott a búcsú zsivaja. Valaki egyszerre csak a vállamra tette a kezét. Új ismerősöm volt. — Bocsásson meg, lehet, hogy most őrültnek fog tartani. .. Nem volt igaz. — Micsoda?! — Az egész. Én nem disszidáltam soha. Meg sem próbáltam. Valaki közülünk tényleg kint volt, de megunta és hazajött. Azt hiszem, vele tévesztett össze. Én mindig borzasztóan vágyódtam, de soha nem voltam Angliában... Csak... csak olyan boldogság volt egy pillanatig elképzelni. Megkövülten néztem rá. — Annyira beleéltem magam... Olyan boldog voltama egy néhány percre, hogy szinte magam is elhittem az álmaimat. Megtehettem volna, alkalom is volt rá, de nem vitt rá a szívem és a becsületem. .. Maradtam, az első pillanattól az utolsóig. Pedig tudom, hogy nem jutok el soha. Enyhén megbiccentette a fejét és kilépett az ajtón. Szerettem volna megragadni a karját... Ide hallgass, te nyelvtörténettel hadakozó gyerek, te... kis Sir Galahad, a füllentések lovagja ... Nem hiszed? Nem hiszed, hogy téged megértenek majd? • Hogy vége lesz egyszer a kijárási tilalomnak?... Hogy ép lesz az Üllői út?... Hogy felépülnek a romokból a falak az „egyelőrék“-ből az álmok?... Hogy fogsz te még anzix-kártyát küldeni egy délangliai fürdőből, lehordva a sárga földig a társaságot- ami unalmas, a kosztot, ami pocsék és az időjárást, ami az idegeidre megy?... Fogsz! De most hazamégy, előveszed a nyelvtörténetet és lélektant... és nyugodtan, nyugodtan tanulsz. Aztán. .. egyszercsak megnyikordul egy sorompó, kiköt egy hajó, vagy landol egy gép Croydon repülőterén, s te rendkívül el leszel foglalva a vámvizsgálattal... Ezt szerettem volna mondani. De nem volt kinek... Azt hiszem éppen elérte az utolsó villamost. Patak Károly Felvételek a Színház- és Filmművészeti Főiskolán A budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán az 1957 —58. tanévre csak színészeket vesznek fel. Jelentkezni legkésőbb május 1-ig lehet a VIII. Vas utca 2/c alá címzett kérvénnyel és rövid életrajzzal. Kérvényt azok nyújthatnak be, akiknek életkora 17 és 22 éva között van. Iskolai jelentkezési lapot a kérvényhez nem szükséges mellékelni. A tanulmányi idő 4 év. A felvételi vizsgák idejéről és helyéről a jelentkezők írásban kapnak értesítést, . DEBRECENI ÍRÁSOK Aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul A magyar nyelvben igen sok a szólásmondás és szállóige, mely tömören, röviden kifejezője valamely hosszabb gondolatnak. A régi debreceni tájnyelv is gazdag a nép körében ma is használatos kiszólásokban, melyek sok bölcsességet takarnak. A haladó hagyományokban bővelkedő kollégium messze századokra visszanyúló történetében is megtalálhatjuk őket. Egyrészének forrása a főiskolai diákélet, más része pedig egyegy tudós professzor nevéhez fűződik. Keletkezésüknek pontos ideje és média ellenőrizhetetten ugyanoké azért érdemes megismerkedni egyik másikával úgy, ahogy a köztudatban élnek. Sokszor halljuk beszéd, vagy olvasás közben például ezt a szállóigét: — Aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul! Ennek történetét így magyarázzák a régi feljegyzések. A kollégiumnak a 18. század közepén volt egy igen híres professzora, Kocsi Sebestyén István, aki az arab nyelvet tanította először Magyarországon, mégpedig Debrecenben. Nem volt sok tanítványa, mert a deákok körében a keleti nyelvek iránti érdeklődés nem mutatkozott széleskörűnek. A jeles professzor az arabon kívül még a theológiai tudományokat is előadta. Hatalmas ismereteit a külföldi egyetemeken szerezte, ott tanulta meg Mohamed próféta nyelvét is. Fiatalon került a Dunántúlról a debreceni kollégiumba 1792. esztendőben. Kocsi Sebestyén István szép sikerrel vizsgáztatta tanítványait a vallási tudományokból. Abban az időben Debrecen város közönségét erős szálak fűzték kollégiumhoz, úgy hogy a Magisztrátus a tanulmányokban való előhaladás ellenőrzését a vizsgákon egyik kiküldöttje által gyakorolta. A haladó gondolkozású Kocsi Sebestyén István, aki egyébként Csokonainak is jó embere volt, nem szívesen vette azt, hogy a tudományokhoz nem értő városi megbízott belekotyogott a vizsga menetébe, vagy a diákok tanulmányaiba, s ezt a nem tetszését kifejezésre juttatta, de csak úgy halkan, mert nem találta politikus dolognak, hogy hangosan kikezdjen a nagyhatalmú városi emiszáriussal. Mikor azonban 1794. évben a diákság egzámensén Barcza János uram az arab nyelvű vizsgán a tárgyhoz nem tartozó beleszólást engedte meg magának fontoskodásból, az arab nyelvű tudására büszke és féltékeny tanár ingerültségében oda kiáltotta Barczának : — Aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul! Immár szászhatvan éve ennek. A debreceni professzor éles kiszólása máig is fennmaradt a magyar nyelvben mint szállóiges kifejezésre juttatja azt az igazságot, hogy a tárgyhoz nem értő embert ne fitogtassa tudatlanságát, mert pónil járhat. Egyébként Barcza János szenátor uram a tanácsülésen előhozta a rajta elkövetett sérelmet, de Szombati István főbíró a tényállás megismerése után Kocsi Sebestyén professzornak adott igazat. BALASSA SATDOn A bárándi földművesszövetkezeti kultúrcsoport vidéki korúbra indult A megyében működő földművesszövetkezeti kultúrcsoportok között kiemelkedő jó munkát végez a bárándi kultúrcsoport. Rendszeresen tartja a próbákat az énekkar, a tánccsoport, valamint a zenekar. Műsoruk régi számait gyakorolják és új számokat is tanulnak be, mert tervbe vették, a közeljövőben körútra indulnak és bemutatják műsorukat. Hajdúböszörményben már nem ilyen lendületesen halad a kultúrcsoport munkája. A polgári földművesszövetkezet tánccsoportja pedig beszüntette munkáját. Dobos István pedagógus most szorgoskodik, hogy újra szervezze a csoportot, legfőképp a fiatalokból.