Hajdú-Bihari Napló, 1957. március (2. évfolyam, 50-76. szám)

1957-03-24 / 70. szám

t színdarab minősége az eszmék minőségétől függ — hangoztatta na­gyon határozottan röviddel halála előtt G. B. Shaw ab­ban a vitában, amelyet a szín­darabok eszmeiségéről foly­tattak. Olyan színműíró hit­vallása ez, akik közel száz évet élt; ebből hatvanöt esztendőn át fáradhatatlan harcos volt a szószéknek használt szín­padon, hangos botrányok zaj­lottak körülötte, de azt még ellenfelei sem vonták kétség­be, hogy művészete az esz­mék művészete volt. Milyenek azok az eszmék amelyeknek szolgálatába ál­lította George Bernard Shaw­s rendkívüli szatirikus te­hetségét? Nyilvánvaló, hogy nem lehet a korából kiszakí­­tottan szemlélni. A kritikai realizmus e nagyszabású kép­viselője termésének zöme a XIX. század végére és a XX. század elejére esik, innen ma­gyarázható pályája bonyo­lult és sokszor ellentmondá­sos fejlődési vonala. Egy pillanatra sem kétséges, hogy erkölcsi alapja szilárd volt. . . .becsületes ember és nem törtető... — állapította meg róla már Engels) és szenve­délyesen kereste az igazsá­got, állhatatosan a haladás mellett foglalva állást. Félel­metes erővel leplezte le a kapitalizmust, következetesen és bátran feltárta az impe­rializmus — elsősorban a brit imperializmus — bűneit, a burzsoázia képmutatását re­mek változatokban vetítette ki. Mélységesen humanista volt, élen tudott járni az emberiség szabadságharcá­ban. Mindez igen erős oldala a drámáinak, de van egy ne­gatív felülete is. Shaw maga mondja, hogy Marx tárta fel előtte az élet célját és értel­mét, de a saját maga számá­ra nem­ tudta levonni a végső következtetéseket. Fábiánus volt, reformista; ez az oka és magyarázata világnézeti korlátozottságának, annak, hogy a polgári liberalizmus felé hajolt. Nagy igazságta­lanság lenne azonban el nem ismerni, hogy ami az életmű­vében jelentős és maradan­dó, az ellentétben van a fá­­biánizmussal, hogy a kapita­lizmussal mindvégig kegyet­len kritikát szegezett szem­be­ és , h­ogy morális tisztasági s bátorsága, az emberiség ha­ladásába vetett rendíthetetlen hite minden tiszteletet meg­érdemel, így méltán foglalja el szilárd helyét az emberiség nagy szellemei sorában. S­­haw azonban nemcsak gondolkodó és harcos politikus volt, hanem el­sősorban művész. Mégpedig olyan művész, akinek a sa­ját korában igen nehéz volt a helyzete abban, hogy ma­radéktalanul ki tudja fejez­ni magát a színpadon. A ka­pitalista kizsákmányolás ak­kor már teljesen személyte­lenné vált, ezt az anonimitás­ba burkolt konfliktust vi­szont drámában ábrázolni csaknem megoldhatatlan ne­hézségű feladat Erre vállal­kozott Shaw, szemben a meg­alkuvókkal, akik ezt a való­ságtól elvonatkoztatott lát­­szatbonyodalmakkal kerülték meg. És ha ez neki sem sike­rülhetett mindig teljes tiszta­ságában és egyértelmű vilá­gossággal, mit­ sem von le annak a pozitívumnak az értékéből, hogy a drámai mű­faj e hanyatló korszakában csaknem egyedüli magányos­ságban merte és tudta képvi­selni a nagy stílust. Eszköze ehhez mindenekelőtt pompás helyzetsűrítő képessége, szer­kesztésben tudása. Ezek a helyzetek általában merészen exponáltak, sokszor egyenesen paradoxok, de csaknem min­dig lelepleznek valamely ke­serű igazságot, éppen ezért nagyfeszültségű áram kering bennük. Igaz viszont, hogy ez a paradox játék nem egy­szer felébreszti Shawban a hideg szkeptikust, azzal a ve­széllyel, hogy öncélúvá válik. Jellemalkotó ereje sem kö­zönséges: típusalakjainak mindig tud adni egy-egy olyan színt, amely új oldalról mu­tatja meg a már megszokott figurát Mindebben pedig nagy segítségére van szelle­mes, csúfondáros, váratlan és meghökkentő fordulatok­ban gazdag dialógusa, hi­szen kétségtelen, hogy ko­runknak G. B. Shaw volt a legnagyobb szatirikusa.­indenképpen csak helye­selni lehet tehát, hogy a Csokonai Színház most felújította egyik szín­művét. És itt elöljáróban egy kérdés: miért volt szük­ség a Csokonai Színház elő­kelő hagyományaival merő­ben ellentétes, ponyvaízű fo­gásra, hogy a Captain Brass­­bound’s Conversion — Feke­te Papagáj címre változzék a színlapon? Még csak egy lé­pés, és Barbara őrnagy legkö­zelebb Az ágyukirály dobos lánya­ként jelentkezik. A komédia egyébként, a Három színmű puritánok szá­mára c. sorozat utolsó darab­ja nem tartozik a legjellegze­tesebb és legjelentősebb Shaw művek közé. A három darab­ban, így ebben is, Shaw éle­sen ostoroz minden képmu­tatást, amely a puritanizmus álarca mögé rejtőzik, maró gúnnyal mutatja meg, hogy az erényes angol főrend fő­bíró, aki saját kezére játssza másnak az örökségét, erköl­csileg semmivel sem különb egy afrikai kalózfőnöknél, sőt ez az elrugaszkodott fickó va­lójában sokkal rokonszenve­sebb nála. A ma emberének már bizonyos nehézséget okoz, hogy Shaw az akkor időszerű gyarmati kérdéseket is érin­ti, hiszen Anglia gyarmati politikájának kíméletlensége abban az időben — a komédia 1900-ban íródott — még igen jelentékeny volt. Shaw a da­rabban ennek az imperialista politikának azt az eszközét jellemzi, hogy az engedékeny­ség helyesen alkalmazva sokszor célravezetőbb az erő­szaknál, csakhogy megközelí­tően sem azzal a nagyvonalú­sággal, mint a sorozat másik darabjában, a Caesar és Cleo­­patrá­ban, sőt a megoldása is kompromisszumos. Ami vi­szont nem jelenti azt, mint­ha a Brassbound kapitány megtérésé­nek szatirikus ele­mei nem volnának értékesek és élvezetesek. úg­ámutattunk arra, hogy a darab előadásának van­nak nehézségei, és eze­ket a nehézségeket csak rész­ben sikerült leküzdeni. Hor­­vai István rendezése a cselek­mény hátterének csak a deko­­ratív motívumait emelte ki, így az eszmei mondanivaló másodlagossá fokozódott le, 3­8 végén körülbelül az tűnt ki, hogy — Lady Cecily el­­gödösítő szándéka szerint — egy családi perpatvarról van szó. Ezt viszont nagyjá­ban vidáman, lüktető, sőt helyenként viharos jókedv­vel elevenítették meg, bár tempótörések így is vannak, és az együttes tagjai sem egyenlő súlyúak. Az élen Simor Erzsi Lady Cicelyje vezet. Shawnak ezt a — Can­­didával párosan — legtelivé­­rebb nőalakját valóban ki­tűnő stílusérzékkel formálta meg: előkelő és természetes, humoros és fölényes, maga­­biztosságában ellenállhatat­lan, s árasztja maga körül azt az atmoszférát, hogy egy lady­­nek soha, semmilyen körül­mények között kellemetlen­sége nem lehet. Mensáros László tehetsége nem vitás, Brassbound figuráját azon­ban az első két felvonásban nem tudja kitölteni, talán rendezői utasításra, de pózos és nem egyszer marionett­­szerűen merev. A harmadik felvonás zárójelenetében ma­gára talál, szilajul hajlékony és emberien egyszerű. Sel­­meczy Mihály kapzsi, hatal­maskodó, képmutató bírója kevés eszköze mellett is na­gyon nyomatékos. Zelenay József Drinkwaterje egyenet­len, ügyes mozzanatok mel­lett veszélyes esésekkel. Oláh György élvezetes biz­tossággal növeszti meg Johnson epizódalakját, és Bán Elemér Redbrookja is sikerült. Novák István sirám­ba fullasztja Rankint, Thú­­róczy Gyula nemes dikciója pár mondatában is feltűnik, Angyal Sándor viszont egy hadihajó kapitányát összeté­veszti a másodosztályt a fedél­zetmesterrel. A kiváló grafikus Végh Dezső, aki a díszleteket és jelmezeket tervezte, az utóbbi esztendők egyik legartiszti­­kusabb színpadi képét alkotta meg. Béber László 'TimisbelL'id kapitány. MEGTÉRÉSE alias Fekete papagáj ! D­s­lfoldre táiozott Londonból jött vissza, aki abban a piros karosszék­ben ül. Ezzel az információval régi ismerősöm szolgált, akinek a továbbiakban semmi szerepe nem lesz a történetben. Azaz, hogy mégis, ő vitt magával abba a fővárosi társaságba, ahol ez a megjegyzés elhang­zott és ahol ennek következ­tében később olyan lehetetle­nül éreztem magam. A háziasszony bridzspartit indítványozott amikor már minden beszédtéma kimerült. Én nem játszom, tehát sür­gősen körülnéztem, mivel kárpótolhatnám magam. A Londont járt fiatalembert fe­deztem fel, aki éppen unat­kozva nézegette a háziak könyvtárának büszkeségeit. A beszélgetés néhány kö­zömbös szóval indult. Meg­tudtam, hogy az illető böl­csészhallgató és csúnyán el van keseredve két vizsgaidő­­pont elcserélése miatt, egyéb­ként nagyon ízlett neki a sós­­rúd, bár nem szereti ilyen porhanyósan. A fiú első be­nyomásra semmi érdekeset nem mutatott. Középmagas, szőke hajú, jelentéktelen em­ber volt és kísértésbe estem, hogy „futni hagyom“, magya­rén: egyetlen szóval nem cél­zok arra, hogy ismerem a kö­zelmúltban elkövetett kisik­lását. Viszont felháborított, hogy a disszidens­ történetek elhangzásakor (ugyan me­lyik társaságban nincsenek mostanában disszidens tör­ténetek) a lehető legközö­nyösebben viselkedett és még hozzá is szólt, anélkül, hogy a maga ügyét az enyhe bocsánatkérés félmosolyával, vagy akár kérkedéssel jelez­te volna, így hát rákezdtem, a ma­gam lecsapós modorával, melyre nagyon büszke va­gyok. Miért tette ! _ kér­deztem roppant szellemesen, minden átmenet nélkül. — Kalandvágy...? Gyors pillantást vetett rám és nem válaszolt rögtön, mint aki még valamit hallani akar. Rögtön észrevettem, hogy nem kapcsol és a gyengéb­beknek kijáró magyarázko­dással folytattam. —­ Hallottam, hogy nemrég jött vissza Angliából. — Én? — nézett rám fur­csán. — Honnan veszi ezt? — Tudom. — Kis szünet állt be. — És mit akar ezzel? — Emberi kíváncsiság. —­ De ez nem emberi kíván­csiság volt. Ez rosszhiszemű­ség volt. Éreztem. A maga hangjában volt valami ösztö­nösen elítélő, mielőtt meg­hallgatott volna. Nem, ne tiltakozzon, ismerem az em­berek hangját és hangárnya­­latadt Maga kész arra, hogy a tett, a cselekmény elkövetése után a társadalom felsorako­zott négyszögében ünnepé­lyes dobpergés közepette megfossza a vádlottat a be­csület aranycsillagaitól, anél­kül, hogy ismerné a cselek­mény indítékait. Álltam a harcot, — Nincs igaza ■— feleltem. — Akárhogy politizál, válsá­gos helyzetben elhagyná egy sebesült kis hazát, a bűnözők, a szerencsehajhászok, a ka­landorok, a begyulladt embe­rek tízezreinek hullámában, — nem valami emelkedett gon­dolkodásra valló dolog, még ha megtévedt, de becsületes emberről is van szó. — Nem bizony! Utána ha­zajönni és learatni a nemzeti hősnek járó babérokat. Igaz? Erre gondolt. — Erre. — Elárulhatok valamit? «— Kérem se. — Ha mindenáron a disszi­­dens hiteles történetét sze­retné hallani, akkor meg­mondom, hogy olyan disszi­­densről van szó, aki soha, egy percre sem tudta volna vég­leg elhagyni a hazáját. ? ~ így, ahogy mondom: Nézze, angol tagozatú isko­lába jártam. Szerettem az an­gol nyelvet, úgyszólván ra­jongtam az angol történele­mért. Az egyr­e világosodó gyermeki agy egyre többet hallott a távoli országról, melynek nyelvét már-már fo­lyékonyan beszélte. Hallott a körgalléros Queen Bessről, az eszménykép Sir Galahad­­ról, Robin Hoodról, Raleigh­­ról, Sir Francis Drakeről, megismerte egy picit az an­gol irodalom neki való fe­jezeteit És megszerette. S amikor már nőtt ez a vilá­gosság, megismert még töb­bet is. És megtudta, hogy jó­zan, civil-emberi számítás sze­rint, a saját két szemével so­ha nem fogja látni ezt az or­szágot, melynek hőseit és köl­tőit már gyerekkorában is­merte.­­ És tudja, mit jelent az, amikor valaki olyasmi után vágyik, amit megérdemel, ami aránylag könnyen elérhető, ami szinte jár neki, — és tud­ja jól, hogy nem kapja meg?... Nem sétálhat végig a Bond Streeten, nem válthat jegyet soha „to the Hide Park Cor­ner, please”.... Nem bámul­hatja meg a Westminster híd íveit a Themzén, a regattá­kat, a Piccadilly forgalmát, Nelson diadaloszlopát, nem ülhet be a British Museum könyvtárába. ..­ Pedig hát ez nem is volna boszorkány­ság. Hányan mentek külföld­re régen kerékpáron, gyalog, autóstoppal, fillérekért. De hát neki két közeli rokona is él kint évtizedek óta, akik elárasztják levelekkel, hogy nem értik, miért nem jön, mindig csak ígéri., , mindig lemondja. Hát miért nem igényli már azt a látogató-út­levelet, menjen be érte, még erre is lusta?... És a vála­szok szégyenkezők, mert szé­gyeni, hogy nem lehet, ha az egész utazást kinn fizetik, ak­kor sem, mert.. mert nincs útlevél. Egyszerűen nincs. — Megpróbálta? — — kérdeztem kissé zavartan. — Meg. Egy évvel azelőtt. Nem ment. És senki sem hí­vott be hogy türelmesen, nyu­godtan, megértően elmagya­rázza, hogy miért nem lehet- Jelzem, ezt nehezen is lehe­tett volna megmagyarázni. „Kérelme ezidő szerint nem teljesíthető.“ Ezidő szerint. Ezidő szerint meglesz még egy darabig nélkülem a Szent Pál székesegyház és Dover sziklái sem fognak megrepe­dezni a bánattól. — De az én szívem fájt. Megfosztottak valamitől, érti, megfosztottak, s ezt nem dik­tálta semmi népgazdasági ér­dek, hiszen egy fillérnyi ma­gyar pénzbe nem került vol­na ez az egész út. Úgy látszik, nem bíztak bennem és nem vették észre, hogy az igazsá­gukban az én bizalmam is megingott. Olyan megvalósít­hatatlan volt ez az álom, mint­ha száraz lábbal akartam vol­na átgyalogolni a csatornán. Egyetemi hallgató vagyok, fiatalember, é­s ilyenkor a legemésztőbb a vágyakozás, ilyenkor a legnehezebb bele­törődni. . . “­­ aztán? — kérdeztem egy csöppet rekedten, mert a torkom furcsán kiszáradt. —• Aztán? Mit „aztán...” Tudja jól, mi történt. Özönlöt­tek ki az emberek, összecso­magoltam. . . egy éjjel átmen­tem a határon... táviratoztam a rokonaimnak, elémjöttek... Kinn voltam egy ideig. Kínál­tak ösztöndíjat, könnyű mun­kát — bizonyos összekötteté­sekkel ilyen is volt, — aztán megnéztem Londont, jól te­teliszívtam magam élmények­kel. .. Éjszakákat csavarogtam át. .. Láttam a Trafalgar Squaret és a Westminster-hi­­dat, a Buckingham palotát, Marx sírját, a Hyde-Parkot, egyszer táncoltam a Marió­ban ... Aztán hazajöttem. — Miért? Nem tudnék máshol élni, mint ahol a hazám van, mert tudom, hogy a honvágy öngyilkosságba kergetne, mert hiszek a jövőben, mert nem tettem semmit, amiért a rend erői felelősségre vonná­nak, mert képtelen vagyok örökre elhagyni a szerettei­met. Hát ezért. Alig észrevehetően megbi­csaklott a hangja. — Higgye el, ez nem anglomá­nia. Ez más. — Csak egy csöppet, egy ici-picit szerettem volna lát­ni Angliából.... Csak egy­szer kérni angolul egy doboz cigarettát Engem nem von­zott Párizs, felőlem meglett volna Róma. Nekem álmaim voltak, a szó legpontosabb ér­telmében. Én egyszer azt ál­modtam, hogy ott állok a Paddington állomáson, mel­lettem lassan elindul egy szerelvény... Lenn áll a vasu­tas és a kigördülő kocsik aj­taját becsapja, egymás után... bang... bang... bang... aztán elmegy a vonat, és nem látom többé soha. Elhallgatott. Nem szóltam én sem. Lassan a vendégek is felálltak itt-ott, nemsokára kapuzárás. Nem volt kedvem mindenkitől külön elköszön­ni, egyedül mentem a kabá­tomért. A belső szobából még kihallatszott a búcsú zsivaja. Valaki egyszerre csak a vál­lamra tette a kezét. Új isme­rősöm volt. — Bocsásson meg, lehet, hogy most őrültnek fog tar­tani. .. Nem volt igaz. — Micsoda?! — Az egész. Én nem disszi­dáltam soha. Meg sem pró­báltam. Valaki közülünk tény­leg kint volt, de megunta és hazajött. Azt hiszem, vele té­vesztett össze. Én mindig borzasztóan vágyódtam, de soha nem voltam Angliában... Csak... csak olyan boldogság volt egy pillanatig elképzel­ni. Megkövülten néztem rá. —­ Annyira beleéltem ma­gam... Olyan boldog voltama egy néhány percre, hogy szin­te magam is elhittem az ál­maimat. Megtehettem volna, alkalom is volt rá, de nem vitt rá a szívem és a becsüle­tem. .. Maradtam, az első pil­lanattól az utolsóig. Pedig tu­dom, hogy nem jutok el soha. Enyhén megbiccentette a fejét és kilépett az ajtón. Sze­rettem volna megragadni a karját... Ide hallgass, te nyelvtör­ténettel hadakozó gyerek, te... kis Sir Galahad, a fül­lentések lovagja ... Nem hiszed? Nem hiszed, hogy té­ged megértenek majd? • Hogy vége lesz egyszer a kijárási tilalomnak?... Hogy ép lesz az Üllői út?... Hogy felépül­nek a romokból a falak az „egyelőrék“-ből az álmok?... Hogy fogsz te még anzix-kár­­tyát küldeni e­gy délangliai fürdőből, lehordva a sárga földig a társaságot- ami unal­mas, a kosztot, ami pocsék és az időjárást, ami az idegeidre megy?... Fogsz! De most hazamégy, előveszed a nyelvtörténetet és lélektant... és nyugodtan, nyugodtan tanulsz. Az­tán. .. egyszercsak megnyikor­­dul egy sorompó, kiköt egy hajó, vagy landol egy gép Croydon repülőterén, s te rendkívül el leszel foglalva a vámvizsgálattal... Ezt szerettem volna mon­dani. De nem volt kinek... Azt hiszem éppen elérte az utolsó villamost. Patak Károly ­ Felvételek a Színház- és Filmművészeti Főiskolán A budapesti Színház- és Film­­művészeti Főiskolán az 1957 —58. tanévre csak színészeket vesznek fel. Jelentkezni leg­később május 1-ig lehet a VIII. Vas utca 2/c alá cím­zett kérvénnyel és rövid élet­rajzzal. Kérvényt azok nyújt­­hatnak be, akiknek életkora­ 17 és 22 éva között van. Isko­lai jelentkezési lapot a kér­vényhez nem szükséges mel­­­lékelni. A tanulmányi idő 4­ év. A felvételi vizsgák idejé­ről és helyéről a jelentkezők írásban kapnak értesítést, . DEBRECENI ÍRÁSOK Aki nem tud arabus­ul, ne beszéljen arabusul A magyar nyelvben igen sok a szólásmondás és szálló­ige, mely tömören, röviden kifejezője valamely hosszabb gondolatnak. A régi debreceni tájnyelv is gazdag a nép kö­rében ma is használatos ki­szólásokban, melyek sok böl­csességet takarnak. A haladó hagyományokban bővelkedő kollégium messze századokra visszanyúló történetében is megtalálhatjuk őket. Egyré­­szének forrása a főiskolai diákélet, más része pedig egy­­egy tudós professzor nevé­hez fűződik. Keletkezésüknek pontos ideje és média ellen­őrizhetett­en ugyanoké azért érdemes megismerkedni egyik másikával úgy, ahogy a köz­tudatban élnek. Sokszor halljuk beszéd, vagy olvasás közben például ezt a szállóigét: — Aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul! Ennek történetét így ma­gyarázzák a régi feljegyzé­sek. A kollégiumnak a 18. század közepén volt egy igen híres professzora, Kocsi Se­bestyén István, aki az arab nyelvet tanította először Ma­gyarországon, mégpedig Deb­recenben. Nem volt sok ta­nítványa, mert a deákok kö­rében a keleti nyelvek iránti érdeklődés nem mutatkozott széleskörűnek. A jeles pro­fesszor az arabon kívül még a theológiai tudományokat is előadta. Hatalmas ismereteit a külföldi egyetemeken sze­rezte, ott tanulta meg Moha­med próféta nyelvét is. Fia­talon került a Dunántúlról a debreceni kollégiumba 1792. esztendőben. Kocsi Sebestyén István szép sikerrel vizsgáz­tatta tanítványait a vallási tudományokból. Abban az időben Debrecen város közön­­ségét erős szálak fűzték­­­ kollégiumhoz, úgy hogy a Ma­gisztrátus a tanulmányokban való előhaladás ellenőrzését a vizsgákon egyik kiküldöttje által gyakorolta. A haladó gondolkozású Kocsi Sebestyén István, aki egyébként Csoko­nainak is jó embere volt, nem szívesen vette azt, hogy a tu­dományokhoz nem értő váro­si megbízott belekotyogott a vizsga menetébe, vagy a diá­­kok tanulmányaiba, s ezt a nem tetszését kifejezésre jut­tatta, de csak úgy halkan, mert nem találta politikus dolognak, hogy hangosan ki­kezdjen a nagyhatalmú vá­rosi emiszáriussal. Mikor azonban 1794. évben a diákság egzámensén Barcza János uram az arab nyelvű vizsgán a tárgyhoz nem tarto­zó beleszólást engedte meg magának fontoskodásból, az arab nyelvű tudására büszke és féltékeny tanár ingerültsé­gében oda kiáltotta Barczá­­nak : — Aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul! Immár szászhatvan éve en­nek. A debreceni professzor éles kiszólása máig is fenn­maradt a magyar nyelvben mint szállóige­s kifejezésre juttatja azt az igazságot, hogy a tárgyhoz nem értő embert ne fitogtassa tudatlanságát, mert pónil járhat. Egyébként Barcza János szenátor uram a tanácsülésen előhozta a rajta elkövetett sé­relmet, de Szombati István főbíró a tényállás megisme­rése után Kocsi Sebestyén professzornak adott igazat. BALASSA SA­TDOn A bárándi földművesszövetkezeti kultúrcsoport vidéki korúbra indult A megyében működő föld­művesszövetkezeti kultúrcso­­portok között kiemelkedő jó munkát végez a bárándi kul­­túrcsoport. Rendszeresen tartja a próbákat az énekkar, a tánccsoport, valamint a ze­nekar. Műsoruk régi számait gyakorolják és új számokat is tanulnak be, mert tervbe vet­ték, a közeljövőben körútra indulnak és bemutatják mű­sorukat. Hajdúböszörményben már nem ilyen lendületesen halad a kultúrcsoport munkája. A polgári földművesszövetkezet tánccsoportja pedig beszün­tette munkáját. Dobos István pedagógus most szorgoskodik, hogy újra szervezze a csopor­tot, legfőképp a fiatalokból.

Next