Hajdú-Bihari Napló, 1959. június (16. évfolyam, 127-151. szám)
1959-06-21 / 144. szám
Évadvégi számvetés A Csokonai Színház évadjai befejezettnek tekinthetjük. A rövidebb szezont objektív okok magyarázzák, s bár a szabadtéri színpadon lesz még egy bemutató (Schubert : Három a kislány), az eddigi darabok ismeretében a végső következtetéseket a színház idei munkáját illetően már nyugodtan megfogalmazhatjuk. Mint kritikus, ez évben szükségből is figyelemmel kísértem a Csokonai Színház művészi munkájának hullámzását, eredményein lelkesedtem, közepességéért pereltem. A kritikusi megjegyzések mellett tablókészítésre is volt időm. Elsősorban a magam kedvtelésére, de mindig közösségi igénnyel, s azzal a szándékkal, hogy Debrecenben a színjátszás társadalmi ügy, szépsége a mi szépségünk, foltjainak eltüntetésén együtt kell munkálkodnunk. Gondolom, már az eddigi megfogalmazások is elárulnak abból valamit, amit a továbbiakban szándékszom kifejte-ni. A Csokonai Színház előttünk lepergett évadja korántsem volt egységes. Felléphettünk Az ember tragédiájának csúcsaira, s araszolhatjuk a Montmartre-i ibolya jellegtelenségét. Lélegzetet viszszafojtva lestük Lida tragédiáját, s kiábrándulhattunk a Vidám álom szürkére festett jelenetekőr. Mindezeket összegezve, a Csokonai Színház ez évi munkáját a közepes jelzővel lehetne leginkább illetni. Küönösen is, ha az egész évadot a kiváló produkciók fényénél vagy a gyenge teljesítmények árnyékánál vizsgáljuk. Az általános kép, perze önmagában még nem kétségbeejtő az előző színházi ívhez hasonlítva, azonban kétségtelenül visszalépés. Még akkor is, ha az egyes pontjain hegeket horzsol fel. Előre ki kell jelentenem, hogy cikkemet nem perújrafelvételnek szánom. A szükséges összegzést végzem el. Amikor a tanulságokat megfogalmazom. is — e műfaj iránt mutatkozik a legnagyobb közönségigény. S éppen a dolgozók szól® tömegjeiben, akikkel nemegyszer magam is vitatkoztam. Most az indulatok újraforralása helyett szögezzük le a következőket. A Csokonai Színház „könynyű” műsorpolitikája valahol ott sebezhető, hogy csupa szakállas termékekkel csiklandozta a közönség arculatát. A könnyű műfajon belül is a legkönnyebb megoldások voltak ezek az előadások, politikai és emberi igényben teljesen alacsony szárnyalással. S ebben már némi veszély feltétlenül rejtőzködik. Művészi szempontból az apolitikusság, a közönség szempontjából a nevei® kérdése. A kettő éppen helytelen koncepciójával találkozik valahol, a színház és a közönség szintézisében. Tizenöt bemutató Kezdjük a tényekkel, s készítsünk mérleget. A nagy színházban tizenegy darab került bemutatásra. Sorrendben: A dada, Szelistyei asszonyok, Volpone, Rigoletto, Vidám álom, Leszámolás, Denevér, Bástyasétány 77, Parasztbecsület, egy műsorban A bajusszal, Az ember tragédiája és a Montmartre-i ibolya. A kamaraszínház bemutatód: a Nem vagyunk angyalaik, az Ilyen nagy szerelem, A lehetetlen nő és végül a Kötéltánc. Első pillanatra a felsorolás színes és változatos. Próza és zene egyaránt található, klasszikus dráma mai témájú színdarabokkal váltakozik. Jelen esetben ez azonban alig több annál a színházi szükségességnél, amely az ilyen profilú együttesekre, mint a Csokonai Színház is, kötelező. Történetesen az, hogy egy színházon belül és egy évad keretében mindazokat a műfaji igényeiket ki kell elégíteni, amelyek a közönség részéről nagyon jogosan felmerülnek. Debrecenben pedig mind az opera, mind a próza, mind pedig a zenés vígjáték egyaránt kedvelt műfaj. Megfelelt-e a színház az e területeken várható követelményeknek ? Több feladatot vállalhat az operaegyüttes Nézzük az operát. A szó műfaji értelmében két, illetve három opera került bemutatásra. A Rigoletto, aztán egy műsorban a Parasztbecsület és A bajusz. Ami az alkotások színvonalát illeti, különösebb kifogást nem támaszthatunk. A Rigoletto is, a Parsztbecsület is az operairodalom remeke. A bajusz bemutatását pedig ennél is több indokolta, ősbemutató volt, s szerzője, Csenki Imre valaha nagyon is jelentős irányítója volt városunk zenei életének. A lokálpatriotizmus végsősoron dicséretes is, az előadás meg minden „nyilatkozat” ellenére színvonalasan sikerült. Természetesen a Rigoletto és a Parasztbecsület műsorra tűzése mellett is lehet az érveket szaporítani. Ellene mondaná most a jogosságnak lényegtelen, s még az sem lehet kifogás, hogy mindkét opera a legjátszottabb alkotások közé tartozik. Virágos Mihály Rigolettója már önmagában véve igazolja a választást, a Parasztbecsület pedig évek óta nem szerepelt a debreceni színpadon. Azonban nem is itt a döntő kérdés. A problémát egyáltalán úgy kell felvetnünk, hogy a jelentős operai eseményekhez szoktatott debreceni közönség megelégedhetik-e ennyivel, s ami még lényegesebb, a Csokonai Színház jó képességű művészei kielégíthették-e ilyen szűkmarkúság mellett művészi ambícióikat. Igaz, a már bemutatott Denevér, s a kilátásba helyezett Három kislány zenei igényben inkább opera, mint operett. Az énekesek ezekben is jelentős részt vállalnak. Véleményem szerint ez azonban még mindig kevés, mivel a Csokonai Színház együttesében éppen az operarészleg képes jelenleg a legigényesebb művészi feladatok megoldására. Szükségtelen most itt neveket felsorolni, Rubányi Vilmos nevét mégis hadd írjam le. Az ő karmesteri koncepciójában sokkal nagyobb ígéretek várakoznak, mint ennek az évadnak az operaeredménye. Biztosra veszem, hogy a jövő színházi évben az operakultusz olyan magasra ível Debrecenben, amilyenre a Csokonai Színház együttesének tehetsége kötelez. Az operaegyüttes ez évi szárnyalását elsősorban a tervezés szűk keresztmetszete gátolta. A színház vezetősége érezte is ezt, s azzal próbált segíteni, hogy operaénekeseinek más műfajban is helyet biztosított. Ez a megoldás jó is, meg rossz is. Amennyiben az énekesek játékkultúráját nemesíti, annyiban feltétlenül hasznosítható és csak javára válik az operistáknak. Árnyéka viszont, hogy sok esetben éppen a könnyebb műfajban rejlő zenei igénytelenség, amolyan vadházasság jelleget kölcsönöz a produkcióknak. Persze nem arról van itt szó, hogy az opera valamilyen arisztokratikus műfaj, s a vele eljegyzettek Thália megkülönböztetett papjai. De arról igenis szó van, hogy egyes előadások gyengeségét sohasem szabad igényes szintet elért művészek nevéhez kolomcolni. Középszerű A zenei vígjátékok, operettek mennyiségileg is túltengtek a műsor egészében. A Szelistyei asszonyok, a Bástyasétány 77, a Montmarte-i ibolya, s még ideszámítom a Vidám álmot is, összességükben sem képviselték ennek a műfajnak egy jól si- operettek körült alkotásban megvalósítható értékét Rosszak voltak ezek az előadások ? Nem. Maguk a művek voltak középszerűek. Mégis e kérdés boncolgatásával csínyján kell bánnunk. Ez ugyanis napjaink művészetének egyik legérzékenyebb pontja. Akik védelmezik, minden megjegyzésből az eleve szükségtelen szándékát olvassák ki. Természetesen nem így van, nem ez az igazság Jelenleg — Debreceniben GNAPLÓ 1959. június 21. vasárnap Mit adtak a prózai előadások ? A színház rangját kétségtelenül a prózai előadások fémjelezték. A dada, a Volpone, a Leszámolás, s végül mindezek fölé magasodva Az ember tragédiája. Ez utóbbi volt az a rég várt színházi remény, amely után egész évben didergő vágyakozással óhajtottunk. Fényénél világosan kirajzolódtak a Csokonai Színház művészi erényei, s ezek az erények ma is olyanok, hogy okosan elsztva, ragyogásából egész évre tellenek. Az ember tragédiájának sikere elsősorban, rendezői bravúrral magyarázható. Berényi Gábor helyes értelmezése nemcsak debreceni iodát teremtett. Új lehetőségek keretét rajzolta meg, s a világosan árnyalt körvonalakban,a Tragédia ma is jelentős társadalmi mondanivalója dominált. Másik érdeme ennek az előadásnak, hogy az általunk is becsült és ismert színészek képességeik felső fokát is megmutathatták. Bángyörgyi Károly színészi pályája egyértelműen ívelt egyes felé. Luciferé olyan színészi teljesítmény, amely nyugodtan illeszthető a nagy színészi alakítások történetébe. Angyal Sándornak ez az előadás mutatta meg az utat a nagyhercegek és bonvolvánok szűk mezsgyéjéről a telj®ebb és érettebb színészi feladatok országútja felé. Hotti Éva a jól értelmezett színekben aszszonyian Éva volt,, igazi jellemszínészként remekelt. Ha tovább időztem e darabnál, elsősorban az előbb elmondottakkal menteném. Igaz, azok az előadások is, amelyeket csak jelezhettem, becsületes, igény® produkciók voltak. Különösen is az volt A dada, s abban is, a Szabó Ildikó alakította Bolygó Kiss Erzsébet. De az élmény méreteire éppen a Tragédia villantott rá. A színpad és a színház igazi varázsa valahol itt kezdődik, s egyben itt is tetőződhet. A nagy színház prózai darabjainak számbavételénél egy lényeg® kérdésről feltétlenül szólnom kell . Leszámolást kivéve ebben az évadban a korban és mondanivalóban hozzánk közel eső drámák kimaradtak a Csokonai Színház műsorából. A tematikában is szocialista darabokra gondolok elsősorban. De ugyanígy bánt el a Csokonai Színház a haladó nyugati drámairodalommal is, s ennek megfelelően az egész évadra kicsit az avutság nyomta rá a bélyegét. Pedig a választók egyik területen sem szegényes. És a Leszámolás ? — mondhatják egyesek. Lavrenyov darabja kétségtelen, hogy az első hiányt hivatott pótolni. Azonban nem telj® sikerrel. Egyesek úgy magyarázzák, hogy a politikai témák nálunk nem örvendenek népszerűségnek. A kérdésnek korántsem ez a magyarázata. Lavrenyov elsősorban állóképet rajzol a forradalomról. Pontosabban : egy nagy méretű tablót, ahol a jellemek forradalmi indulata elhalványul. Az oroszországi társadalmi változást a bolsevik munkások vitték véghez, Lavrenyov e roppant fontosságú kor atmoszférájában éppen ezt hagyta számításon kívül. Lavrenyov hősei adósak maradnak azzal az emberi tulajdonságból kinövő őszinteséggel, amelynek birtokában Visnyiszkij típusai az optimista tragédiában olyan heroikussá nőnek. A közönség inkább ezt érezte meg, s nem azt a rosszindulatú rágalmat, amelyet egy®ek ma is olyan szívesen odasütnének népünk szívverésébe. Kellenek a jó szovjet színpadi alkotások, vannak is ilyenek és a közönség igényli is ezt. A Csokonai Színháznak a jövő évadban ezzel is számolnia kell. A nyugati drámairodalom szín® forgatagából a Csokonai Színház együttese Anouil, Romeo és Jeanette-et választotta ki. Az Ódry kísérleti színpadon mutatták be, Debrecenben mindössze két előadásban, elsősorban meghívott közönség előtt. A darab nihilista tendenciáját a remek színpadi szerkesztés csak még inkább hangsúlyozza. Hely® volt, hogy nem került a nagynyilván®ság elé. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 40. évfordulója alkalmából megnyílt a Nemzeti Galériában a magyar művészet forradalmárainak kiállítása. Láttam a tárlaton Munkácsy Mihály Sztrájkját, Révész Imrének a munkanélküliség borzalmát idéző Patterní (Kenyeret) című képét, Mednyánszky Népgyűlését, Nagy István munkától elgyötört parasztembereit, Duray Tibor vérlázító, két ágyban összezsúfolt proletárcsaládját (Alvók). Mégis két f®tő életműve volt a legmegdöbbentő : Dési Hub® Istváné és Derkovits Gyuláé. Mindkettő külön termet kapott A Derkovitsreremben a tusrajzok, fametszetek, rézkarcok mellett odajf®tmények és temperák sorakoztak. Folyóiratokból, könyvekből mindet jól ismertem — mégis, a közvetlen élmény erejénél fogva — lenyűgöző átéltséget sugároztak. Ott lüktetett bennük a múlt forró elevensége. Az egymás mellé helyezett képekből az érzelmek gazdag skálái bomlottak szét a Mi ketten csend® boldogságából a Kivégzés kegyetlen valóságáig, a Barkós csendélettől a Vándor artisták gúny® fintoráig — az állati nyomortól a Nemzedékek jövőbe látó öntudatáig. Ennek a kiállításnak az emléke villant fel előttem, olvasva, hogy Szombathely legnagyobb üzemében, a járműjavító vállalat dísztermében, a régi munkásgyűlésekhez hasonlóan, száztagú munkásdalárda áldozott a vár® nagy szülöttének, Derkovits Gyulának s virágözönnel köszöntötte a művész özvegyét, a vele jót s rosszat mindig megosztó Viki asszonyt. Derkovits Gyula (1894— 1934) egész élete hősi erőfeszítésben lobogott el Az I. világháború poklából visszatántorgó asztal® regényre itthon sem várt sokkal jobb sors. Ezért vállalta önként a 30-as évek reménytelen nyomorúságában a közel 2 év® bécsi emigrációt, állandóan reménykedve a Szovjetunió kibontakozó erejében, a végső győzelem tudatában. Nyomorba hullt élete hamar ránevelte a megrokkant asztatest, hogy a közép®ztály ki®iny® komiszságát is ecsetjére vegye, megvillantsa szánalmas rongyrázását, úrhatnám gyarlóságát. S ebből a proletár keserűségből eredően következik, hogy minden vásznából, minden grafikájából kielemezhető a fasiszta államhatalom gyűlölete. Óriási körtefadúcokra véste a Dózsa-felkelés döbbenet® vízióit, melyeket rézlemezre is karcolt, kihasználva a metszetek sokszorosíthatóságát, propagatív erejét , eljegyzik Derkovitsról, hogy az 1930. szeptember 1-i tüntetésen nagyméretű fametszeteit transzparensekre ragasztva vonult társaival az utcára. Ahogyan a kínai nép felszabadító háborúinak idején fametszet plakátok és röplapok formájában töltötte be forradalmi hivatását, oly harcba hívó s lázító erejű a Dózsa-sorozat. A méter® lapokon diabolikus viaskodással küzd egymással a fehér és fekete, de töredezett vonalú rézkarcain is létekbe mar az átforrósodott vonal. Ettől kezdve már csak négy évet engedélyezett számára a sors. Sietnie kellett! De e négy év is a kilakoltatások, idézések, bírói végzések s az éhezés szakadatlan sorozata. Mégis ez időben kerülnek vászonra sajátosan egyéni festőiséggel, különös fémszínekkel látomásai. Fanatikus bizalmában mellék®sé sorvadnak saját szenvedései s egyetem® látomássá, terebélyesednek oztályainak problémái. Sokáigellentmondások, bizonytalan érvelések keringtek festészetének értékéről. Voltak, akik rovására írták politikai célzatosságát. Voltak, akik kegy®en megállapították : nem rejtőzik benne semmi lázító szándék, mert már az indulás pillanatában feloldja festőrségével. Ezt a tetszetős, Denkovits forradalmiságát elkendőző megállapítást kedvvel és nagyon szív®en idézgették a múlt rendszer műtörténészei, más vágányra siklasztva ezáltal egy olyan egyéniség meghatározását, akitől a pártosságot és a harc® állásfoglalást sehogyan sem tudták elvitatni. A felszabadulás után egyideig formalistának bélyegezték. Kétségtelen, hatott rá az expresszionizmus és a kubizmus, és későbbi stílusa a hazai postimpresszionizmus saját® egyéni változatába finomult De hát lehet-e formalista, akit ily mindent felégető forradalmi tűz hevít. A beszéd® lényeg ott él képein, s amit ki akar fejezni s az világos, egyértelmű. Derkovits Gyula pártos művész, s önálló harc® hangú forradalmár volt. Képein, metszetein félre nem érthető programot is adott Már a címek is önmagukért b®zélnék, akárcsak Käthe Kollwitz grafikáinál, a Kenyérért, a Tüntetés, A törvény nevében, vagy az élete utolsó szakaszában festett Téglahordó fái, a Hajókovács stb. Ezek a festmények adnak hangot az akkor hallgatásra ítélt proletariátus kérdéseknek, s ugyanakkor századunk első évtizedeinek festői törekvései is hitelesen jutnak el hozzánk. A proletár festő életével is bebizonyította, hogy a művész számára nincs harmadik út Mindvégig az egyszerű emberek boldogságáért fáradozott, egy új világ teremtéséért hevült, s ez a hite a fiatalok egész seregét lelkesítette a szocialista művészetért vívott harcban. TÓTH ERVIN 25 ÉVE HALT MEG DERKOVITS GYULA, a nagy proletár festőművész A kamaraszínház helyes műsorpolitikája A kamaraszínház idei műsorával elégedettek lehetünk. E kisméretű színpadot sikerült korunk gazdag problémájával átfartósítani. Ezért születhetett meg az évad egyik legjobb előadása Kohut: Ilyen nagy szerelem című művének bemutatásával — de a többiek is társadalmunk aktuális és sürgős kérdéseit elemezték. A Nem vagyunk angyalok feminin jellege, a Kötéltánc vivődő következetessége épp azt jelzik, hogy a közönség részéről nő és mind nagyobb l®z az igény önön tükörmásának színpadi vizsgálatára. A Csokonai Színiháznak ezt a helyesen értelmezett műsorpolitikát kell a nagy színiházra is kiterjeszteni, hiszen a kamaraszínház társadalmi lehetősége szűk és határok közé van szorítva. A következő években a kamaraszínház továbbra is ezen az úton haladjon, s akkor még inkább elér oda, ahova minden színész vágyálma eljutni : a közönség szeretetéhez. Mai darabokra van szükség , vázlat® áttekintés nem adhatja telj® képét a Csokonai Színház 1953/59-i évadjának. Nem is erre törekedtem. A határvonalakat pró-,báltam meghúzná. A művészieket és ennek párhuzamaként m®t az elvieket. A Csokonai Színház ugyanis ebben az évadban mindkettőt elhanyagolta. Különösen is elfeledkezett azokról, ami az elvi kérdéseket illeti. A színház társadalmi karaktere ezért halványodott el; a darabok összeválogatása egyáltalán nem tükrözte korunk emberi izgalmát Vallom, mai színházra van szükség. Ez nem zárja ki a klasszikusok szeretetét, a vígjátékokkal való kedv® kedést, az operettek műsorra tűzését. Az arányok azonban legyenek meghatározóak. A színház jövő évi műsortervében mindenképpen érvény®ülni kell a határozott elvi magatartásnak. S ez legyen egyik része az MSZMP művelődési irányelvei megvalósításainak, s amely téziseiben, a dolgozók szél® tömegeinek kulturális igényét vette figyelembe. A Csokonai Színház néhány éve az ország legjobb vidéki együttese volt. A lehetőségek ma sem kisebbek. Vezetés, irányítás dolga, hogy a színház ezt a címet újból visszahódítsa. Ebben a munkában egyként állunk a Csokonai Színház mögött. BODA ISTVÁN --------------------------------------Il festészet „gépesítése“ Nyugaton H®szú évtizedekkel ezelőtt nagy szenzációt keltett Nyugaton egy festmény. A nap elaludt az Adria felett — ez volt a címe. A művész jobbnak látta, ha nem árulja el nevét, s művét álnév alatt mutatták be a kiállításon. Utóbb kiderült, hogy a szín® vásznat... szamár f®tette. Tréfáskedvű művészek ecsetet kötöttek egy szamár farkára, f®tékbe mártották s egykettőre elkészült a „műalkotás”. Az absztrakt művészet hajnalán történt ez azlet, s m®t az atom- és a rakétakorszakban — más változatban — megismétlődött. Nemrég egy Jean Taiiguela nevű „művésznek’ zseniális ötlete támadt : gép®íteni kell a művészetet! Az atom- és rakétakorszakban már nem ildom® szamárfarkat igénybevenni absztrakt képnek f®íéséhez ! Ezért hát gép®ítette az absztrakt képek rajzolását. Feltalálta az elektrom® képrajzoló gépet. Art Buchwald amerikai újságírót és Alexander Watt műkritikust láziba hozta ez a hír. Sietve felkeresték a Párizsban élő „feltalálót”.„Az absztrakt festészet elérte csúcspontját... — írja Art Buchwald a New York Herald Tribune hasábjain megjelent riportjában. — Egy Jean Taingueli nevű fiatal szobrász absztrakt képeiket rajzoló gépet talált fel. Egy dollárért... megrajzolja az ön absztrakt képét, amely semmiben sem különbözik a magazinokban árult képektől”. Buchwald lelk®edése nem ismert határt, am mikor megtudta, hogy ha valakinek van 15 dollárja és néhány óra szabadideje, egy egész kiállításra való képet rajzolhat a géppel. Nehéz volna megmondani, mennyi az igazság és mennyi a kitalálás az éles tollú és nagy fantáziájú Buchwald riportjában. Mindenesetre megérdemli ezt a metsző gúnyt a Nyugaton ma divat®, de üres és értéktelen absztrakt „művészet”.