Hajdú-Bihari Napló, 1961. december (18. évfolyam, 283-307. szám)
1961-12-17 / 297. szám
Le az olvasókkal! (Feleki László könyvéről) azt a megdöbbentő címet adta Feleki László kiskönyvének, melyet nemrégiben olvastunk nagy élvezettel, sok gondolattal kísérve. Mert az alcímben ez áll: — szatírák, humoreszkek és más drámai művek. Valóban humoreszkek, szatírák, kisjelenetek váltják egymást ebben a könyvben, melyek hol jóízűen kacagtatnak, hol elszomorítanak bennünket, de legalábbis elgondolkoztatnak. A mai élet megrajzolásának, ábrázolásának igénye nem hiányzik innen. Szinte valamennyi humoreszkje mai. Több darabja cselekményének idejét a jövőbe, színhelyét pedig a kozmoszba, a Földön kívülre teszi, de mondanivalója egyértelműen a mának szól. S ha ő idéz könyvének borítóján „A népszerű humorista aranyos humora csillog ezekben a kacagtató kis írásokban, amelyek mindennapi életünk fonákságait tűzik a szatíra fényszórójára, hogy mosolyt varázsoljon az olvasó arcára” — valóban rá is illik. Ha elfogadjuk Csemisevszkijnek a humorról írt feljegyzéseit, miszerint humorra azok hajtanak, akik szeretik a fenségest, jól látják az értékeket és az értéktelenségeket másban és magukban. Hibáik öszsze vannak kötve erényeikkel (gyávaság-óvatosság), ahol egyik gátlója másik segítője az emberré levésnek. A kettő konfliktusa szolgál a humor alapjául. Feleki László ilyen értelemben is érti mesterségét. De humoreszkjei sokszor komikummá lesznek, melyek már más tőről fakadnak: nevetni másokon ha hibáznak. Ezen belől aztán — attól függően, milyen nagy a hiba — megtaláljuk az élcet, iróniát, szarkazmust egészen a szatíráig, ami már gyilkol. Határozottan egy jelenséget ostoroz, állít pellengére, ha nem is Swift, vagy éppen Csokonai tollának élességével, amire úgy érezzük nincs is szükség, hiszen a ferdeségek, fonákságok, múlt maradványok mégha megtalálhatóak is jelenünkben, már nem olyan formában, mint régen. Viszont egész sereg olyan jelenségre hívja fel a figyelmet, melyek szenvedélyből vagy megszokásból, de károsak, s kezdenek ténylegesen jelenséggé lenni közéletünkben. (Az éhező, Tolma- cseré művészet, Beszélgetés a '■ középcsatárral, Le az olvasók- kal stb.) A komikus, szatirikus forma tehát Feleki kezében , az egyoldalú szórakoztatás mellett határozott funkciót tölt be: az élet, a társada-lom, az ember világában elő- előbukkanó apróbb és nagyobb fonákságok leleplezését szolgálja. Az író aszerint, hogy időben és topográfiailag hol, milyen helyzetben szere-peltetihőseit — csoportosítja írásait. Az atomkorszak történetei- ben azt bizonygatja, bármen- nyire is előre vagyunk idő- ben, bármennyire sokat fejlődtünk is a tudományban, s megmaradtunk embernek örök hibákkal, nevetséges, apró bot garasokal, de hittel, merészséggel együtt. Tanulságosan mutat rá, hogy az ember segíthet csak önmagán, mert vannak dolgok, melyeket még az ördög sem oldhat meg helyettünk, ha mindjárt a lelkünket ígérjük is oda érte. Állítja, hogy az elintézés módját XII. Galaktikus, a Tejút királya is csak a borravaló ,tól teszi függővé. Emlékezzünk régiekről foglalja össze a következő törté- neteket, s ha itt Ádám—Évá- , ról, Cassiusról, Napóleonról mondja el, hogy önzőek vol- taik, ismerték a protekciót, hülyének tartották, aki tudásra vágyott „sok gyönyörűség ■ között” — megértjük miért : teszi. A Le az olvasókkal merész : cím nem az olvasók ellen irá- ' nyul, hanem éppen a közönség kihalása felett sopánko- l ■ dik, mivel lassan az írók döntő számbeli fölénybe kerülnek, • s leszámolnak végre a közön- ' • séggel. A legszellemesebb, s egyben a legélesebb kritikájú darabok ezek. Megcsipkedi itt az olyan írót, aki „nem tudja, hogy mit akar, és ezért egy kicsit zavarosan fejezi ki magát”. Felemlegeti milyen csodálatos élményben van része annak, aki Erna Stockenhuber szavalóművésznő tolmácsolásában gyönyörködhetik. Ám ha egy Goethe nevezetű versfaragók felszemtelenkedik a színpadra és részt akar kérni a sikerből — felháborodnak, hiszen „munkája béréül odalöktek neki néhány pénzdarabot”. Elmondja, hogy aki kicsit is tökéletesebb az átlagnál, jó ha eltitkolja, mert ezáltal nem „fosztja meg embertársait a pöffeszkedés, fölényesség és nagyképűség mennyei érzésétől”. Ezért nem szeretik a pontosakat, de ezért nem szerették Shakespeare-t sem. A kedves emberiség már kevésbé szatirikus. Csendesebb, belső humorral szemlélődik az író, magába fordul, igyekszik feloldani a dolgok és viszonyok ellentétét. A Víziók néhány darabjával végződik a kötet, az író hangja itt ismét élesebbre fordul, sőt határozottan politikussá lesz. A fajüldözés, néger kérdés, gyarmati függés — napjaink legégetőbb, megoldásra váró jelenségeit tűzi tollára ironizáló, gunyoros hangvételben, immár az országhatárokon kívül. Feleki Lászlónak határozott tehetsége van a fonák helyzetek meglátására, hiszen jó szatírát, jó humoreszket írni nehéz, nehezebb az emberek egyszerű megkacagtatásánál. Mégis úgy látjuk, tehetségét akkor kamatoztathatná legjobban, ha nagyobb igényű vállalkozásba fogna — úgy érezzük a siker,nem maradna el. Sz. Szabó László Olasz dokumentumcím a mai Szovjetunióról Mi újság Keleten címmel szélesvásznú, színes filmet készít a Szovjetunióról a Film- Napóleon olasz filmtársaság munkatársainak egy csoportja. Leonardo Corteze, a film rendezője, a Novosztyi hírügynökség tudósítójának adott nyilatkozatában hangsúlyozta: a film hű képet igyekszik majd adni a nyugati nézőknek a mai Szovjetunióról, a szovjet ipar, tudomány és kultúra eredményeiről. Az olasz filmesek már elkészültek a szűzföldekről szóló jelenetek forgatásával. Fodor József: '3-nazaik kincjében Óh, bús próféták könyve ma az enyém Sémely a pillés, víg, könnyű költemény, Mert vidámságra szívem terhes, nehéz, Mint az érc, ha ég, s fulladt, vak nyári vés Mert lázban reszket a föld, bolond-beteg És rothadt pontjain nyílt őrületek Izzanak s nyomukban gyilok, vér-uszály, S a vad sebek tályoga már égre fáj. Ámde nézd amott a pénz víg hőseit, Hogy nyíljanak, a had fent kése visít, Pokolszerte folynak dús, dús milliók, S éh-tengők rogynak, mint szemétrevalók. Mert mint mese durva szörnye az úton Utunk csuda réme ott áll: a Haszon, S nem gondja, ha túlmennél rajta s tovább — »Hogy te pusztuljon: ő-e, vagy a világ? Ám hisszük azért, hogy győz az értelem Szép harcán, kardnál hősibben s vértelen, S rossz balga is kettőt gondol, mielőtt Az ítéletet nyitná a föld fölött. Ám azért küzdvén küzdj és higgy: a hatás Nem álom, szered bár egy toll, semmi más — S hogy nem árnyék a szó, száz hős akarat, A Jó rendjén, s az végül győzve arat. Mert munka nincs s a piac fölös-javas, Hiába ömlik a fegyverbe a vas, S a gyilok-eszköz új s új hombárt etet S a földön bizonytalant lehel a rettenet. Hajnal Gábor: (QAmaip,atti miséit A villamosban vállamon aludtál... Hány éve már? —tán harminc is lehet. Most is érzem még illatát hajadnak s áradó bizalmad, szerelmedet. Hozzám búvó tested árama lüktet véremben néha az időkön át s bár nevedet én régen elfeledtem, mégis vágyódva gondolok reád. Kis munkáslány, akivel egy csoportban a Rómaiparton vasárnapon estig vitáztunk, játszottunk, tanultunk, egünkön fénylért a forradalom, a csobogó folyam, és ifjúságunk illatos bíbomrága virít s ki voltál egész napon át a társaim, a vállamon alvó fejed van itt. Ó, barna lány, a neved elfeledtem, messze sodort sok üszkös évtized, a vézna diák megvénült azóta — ez emléktől feldobog-e szíved? Ha néha barna szemedben cikázó s kihunyó tüzekre emlékezem, a régi diák s ifjúságom éled, mintha hited itt lenne még velem. A Gondolat — mint esővíz a földbe éltető nedvként ivódott belém. Átjárta lényem minden porcikáját s feloldotta benn mi rideg volt s kanén; így lettem új, s leszek még egyre újabb, tisztább csengésű, szilárd ötvözet, hogy elsikoltsam milliók szívével: a jobbért vívni kell még ütközet! Nem él még az, ki megelégszik azzal, mit sorsa könnyen kezébe adott. P Az élet nekem mindig mást jelentett — én akkor élek, mikor lázadok. E század eszme — gravitációja roppant erővel húz már engemet magához — s mint a fürtös almaágak • a szél kezében — frissen lengenek. Az ember szíve tüzes lobogói hajnali ébresztő izzással felém, s e vérszín zászlók hordozóinak már így lett a sorsa, tűzhelye enyém, s enyém is lesz, míg nyughatatlan létem az elmúlás tavába nem merül — és addig is csak őértük kell égnem, az emberekért — mindig emberül. Összehajlik szívünk tilos tanokban egész napon át s mire jön az est s fáradtan, kápirultan ül a hegyre a napkorong, velünk dalolni kezd Krecsmári László: p Mindjul, misztül hog' minden ember dübörgő szívében e kor keringjen úgy, akár a vér, hogy minden ember táguló szemében virágként nyíljék mindig a remény... X «Idái m 1361. december ÉL CSURKA PÉTER : 'DéLL fáték Sikaltott a csend a télben, ijesztő sötét volt az ég a tanyai világ felett, mintha az isten nagy szürke ólomharang alá csapta volna a világot, s alatta a fehér hólepel világított volna csak. Nagy pelyhekben hullt a hó, fehérre meszelte a földet, a fákat, az egész mindenséget. A tanító úr karácsony előtt egy héttel, szombaton délben kiadta a vakációt a tanyai fiúknak, lánykáknak. Ez a búcsú ünnepélyes volt, legalábbis a tanító úr részéről mindig az. Biztatta a gyerekeket, ne csak a játékkal töltsék az idejüket, hanem szorgalmasan ismételgessék az eddig tanultakat. A kis gubás parasztfiúk, szoknyás parasztlánykák, derekukon berliner kendővel átkötve, alig várták a biztató beszéd végét, lármázva, csattogva, sikongva, verekedve rohantak a kapunak, mintha örökre búcsút mondanának a zord iskolapadoknak, az „utálatos” tanító úrnak, a táblának, számológépnek, mindennek, ami életüket nehézzé tette, elkeserítette. Két hét! Végtelen idő a gyermeklélek világában! Sosem telik el! Gyermekkorban hosszú az élet, térben és időben mérhetetlen távolságok vannak. A tanító úr, ide a tanyára kárhoztatott intellektuel, fátyolos szemmel bámult csenevész, rongyos kis hadserege után. A gyerekek már tanyasoronként eltagozódva rajzottak a dűlőutakon, mint a tehenek nyáron, az elosztónál, utcák szerint maguktól eligazodnak. A kislányok is, a kisfiúk is. Fele az uradalom felé tartott. Néha ökörfogatot, ritkábban lófogatot küldött értük valamelyik tiszttartó, ha éppen eszébe jutott, vagy kedve szottyant rá. Lehet, hogy most a nagy hóesés miatt nem indítottak fogatot. Nincs még jó szánat, az állatokat kímélni kell... Az iskola kapuját a negyedikes kis Perei Pista tette be Eszte húgával. Küzdelmesen túrták a havat irdatlan nagy csizmáikkal, kézen vezetve egymást. Pisti lábán az apja nagy rossz csizmája, Eszterén az édesanyjáé. Az anyjáét már bátran huzigálhatta, mert hiszen annak már nem lesz soha szüksége rá. Bizonyára most is a nagy felhőbúra mögül nézte — lyukat olvasztott rá a lehelletével, mint a befagyott ablaküvegre szokott, míg itt lent a földön járt — gyerekei küzdelmét a hóval, a csizmával, és könynyezve, mint annyiszor, míg a karámi kis fából tákolt cselédházból nézte a parányi ablakon keresztül a szomorú, fagyos téli világot... (Szent igaz az, hogy a Jézuska már meghozta Pisti fiának a zsírosbőrből készült kiscsizmát. János, az apa, jó előre megvette a fertálypénzből, nehogy a pénz elússzon, és se pénz, se csizma, se Jézuska ne legyen. Karácsony estig járhat még a nagy rosszban a fiú. Az újat jól eldugta a kaszki alsó fiókjának a fenekére. Majd karácsony este érkezik meg. Hadd örüljön a gyerek. Eszter, mint kis öreg varjú cammogott a bátyja mellett. Bátyja noszogatta: — Siessünk, mert Durkóék nem várnak meg. — Duuurrkoóó! — kiáltott Eszter az előttük már jó messzire elhaladt, fiúk, lányok után. A kiáltásra hátranézitek. — Si leessetek! — hasította vissza Durkó. Pista vonszolta Esztert. Kishúga nehezen bírt a hóval. Akkor már az uradalmi gyerekek nagy része lekanyarodott. Durkó és Kece állt a domb tetején. Egyszer csak látják, hogy Kece hanyattvágódik a hóban. Utána Durkó. Fél percig fekve maradnak, karjukat kivágják jobbrabalra, aztán vigyázva, óvatosan felállnak. Megfordulnak, nézik a hóban maradt másukat. Aztán arrébb mennek, újra kezdik. — Nézd már Pisti, mit csinálnak azok ott? — Krisztust, te kis buta... Még azt se tudod? — Hogy csinálják a Krisztust? — álmélkodott Eszter. — Nem látod? Nézz oda! A két fiú régi virtust rángatott vissza a kései időbe. Krisztus keresztet vetett a frissen leesett hóra. A hóba belesüppedt test, fej, lábak, széjjeltárt karok a keresztre feszített Krisztust példázzák. Már levetettek vagy tíztizenkét Krisztust fejenként, mikor nézeteltérés keletkezett közöttük. Durkó kihívóan azt állította, hogy az ő Krisztusa szebb, formásabb, alakosabb, mint a Kecéé. Ezzel merő ellentétben pedig Kece a maga Krisztusait dicsérte. A te Krisztusod , lába nagyon rövid — mondta Durkó. — A tiednek meg a feje olyan, mint egy sütőtök. — Nem igaz. — De igaz... Te nem tudsz szép Krisztust vélni Erre Durkó nekiszaladt Kecének, fellökte, Kece hanyattvágódott. Éppen erre az összecsapásra értek fel Pistiék. — Miért veszekesztek? — Azért, mert Kece egy hazudozó. Azt meri állítani, hogy az ő Krisztusa szebb, mint az enyém ... Gyere Pered, most te mondd meg, első vagy az iskolában, kié a szebb Jézus Krisztus? Vonszolta kispajtását a dombtetőn széjjelteregetett Krisztusok közé. — Ez is az enyém, az is az enyém!... Az ott a becéé ... Na szólj hát!... De legyél igazságos! Perei Pista tétován nézegette a nyomokat. Nem szólt, Eszter, aki eddig mint élő dinnyeföldek rongyos madárijesztője értelmetlenül szemlélte a történteket, odaragyogott a pityergő kecéhez, és sajnálkozva mondogatta: — Te kezdted!... Mért csúfoljátok Jézus Krisztust? — Hallgass! — neerült rá a bátyja. — Ezeket mindenki csinálja ... Egyszer láttam, hogy édesapám is csinálta... Aztán négyen kört alkotva hallgattak. Pista törte meg a csendet. Rezgett kite vékony hangja: — Hát az úgy van, hogy ki nagyobb, ki kisebb, ki szélesebb, sietán olyan a Krisztus is... Megint hallgattak. Az ítélet, mely ösztönös bölcsességgel most esett ki kisfiúi értelméből fent a hólepte dombtetőn, mintha az egész világnak szólt volna, belecsengett az egyre jobban fehéredő siket tájba, csendbe. Pajtásai habzsolva szívták magukba a kék levegőt. Ő maga sem, de különösen pajtásai nem tudtak még lemerülni a szavak mély értelmébe, ők még csak a külsőleg látható, érzékelhető, hibátlan Krisztusokban találtak gyönyörűséget. Így történt aztán, mikor szótlanul, megbékélten, libasorban kanyarodtak le a dombról, a domb tövén már térdig jártak a hóban,s az elől haladó Durkó megállt. — Te Peres, vess te is egy Krisztuskeresztet!... Lássuk, milyen a tied? — Igenis, ha papolni tudsz, tudjál keresztet is csinálni! — nyivákolt Kece is. Eszter is rácincogott: — Mutasd meg Pista, hogy te is tudsz... Pista a nyakába húzta a fejét, bátortalanul válaszolt: — Nekünk nincsen időnk. Nekünk sietnünk kell haza. Segíteni kell édesapámnak... — Igen, mert gyáva vagy! — gúnyolódott Durkó. Pistának sápadt arcába, melyet még a tél hidege se tudott pirosra festeni, hirtelen felszökött a vér. — És nem vagyok gyáva! Ha akarjátok, lássátok! Belevetette magát a térdig érő hóba. Belesüppedt. Húga segítségével tudott csak nagynehezen feltápászkodni. A két fiú kárörvendően állapította meg, hogy az iskola esze nem tud semmit, az ő Krisztusának se híre, se hamva sincs a hóban. Ő is elismerte ezt. Kecéék eltértek az uradalom felé vivő útra. Még sokáig a szívébe mart a fiúk csúfandáros hangja, röheje. Szíve a fülében tik-talikolt. Szomorúan vágtak neki a hótengernek a karámok felé. Szótlanul baktattak. Egyszer Eszter megszólalt: — Tudod, hogy miért nem tudtál Krisztust venni? — Tudom is én... — A kabát miatt te Pista!... Mert nagy neked az a kabát... Hiszen az édesapámé volt... Kecééknek szép, rájuk illő kabátjuk van ... Azért! — Lehet — sóhajtott Pista. — Biztosan azért... Ismét nagy dombra kapaszkodtak. — Látod itt a hó sem olyan nagy ... Vesd le a nagykabátot, én megfogom ... Próbáld meg itt! A kabát. Az öreg kékposztós nagy kabát. Apjától örökölte. Édesanyja, míg itt lent a földön járt, kicsit összébbhúzta, az ujját fel, a gombokat beljebb varrogatta, így se nagyon illett szegény Pistinek... Hirtelen lefordította magáról, s vékony kis ruhácskájában belefeküdt a hóba. Jól benyomta a fejét, lábát, karját szétvágta és hanyattfekve jó sokáig felbámult a sötétszínű égre. Felkelt, Eszter ujjongott örömében. — Na,ha ezt látnák Durkóék — kiáltott ő is önérzetesen. Nekibuzdult. Egyik Krisztust a másik után vezette. Sok idő eltelt már. A hóesés is elállt. Fagyos metsző szél kerekedett. Eszter fázott. — Menjünk már Pista. Pista lihegve, izzadtan vette fel a nagykabátot. — Ha nem esné be a nő ezeket a Krisztusokat, akkor újév után megmutatnám Durkóéknak, hadd lássák, mit tudok én ... Elindultak. Az északi szél erősödött. Szemközt vágta rájuk a havat. —• Befújja a szél — mondogatta szomorúan — nem mutathatom meg nekik... ★ Nem, mert már akkor este kiverte a láz, égette testét a forróság. A kis koporsó pontosan a cselédlakás gerendája alatt állt hosszában. Hanyatt feküdt benne Pista, majdnem úgy, mint Krisztuskereszt a hóban, csak kis soványrezét, nem tárta széjjel, összefonta a mellén. Ritkásan jöttek halottnézőbe. A hegyekből ereszkedett le néhány erdei ember, cselédek, asszonyok, öregek, gyerekek. Megnézték a kis Krisztusvető Pistát, elbúcsúztak tőle, aztán továbbmentek. avucstnunk . w NAPLÓ