Hajdú-Bihari Napló, 1966. augusztus (23. évfolyam, 181-205. szám)

1966-08-02 / 181. szám

...És aztán Mexikó — Lengyel film — A sporttárgyú játékfilmnek is kialakultak a maga sémái az évtizedek folyamán: a ren­dezők főként a sport és szere­lem, sport és hivatás konflik­tusait vitték szalagra. A törté­netet többnyire valamilyen tanulság fűszerezi, mint pl.: a versenyek diadalát csak kitar­tó munkával és szorgalommal lehet biztosítani; a harmoni­kus emberi életmód fontos fel­tétel­e a sikereknek; a munka és a sport összeegyeztethető; stb. Valójában persze a „szto­ri” csak arra .jó, hogy bepil­lanthassunk a nagy sportese­mények kulisszái mögé, igazán jelentős, művészi eszkö­zökben gazdag alkotás e tárgy­körből viszonylag kevés szüle­tett (legutóbb az angol Ander­son drámája, az „Egy ember ára” emelkedett az átlag fölé) Aleksander Scibor-Rylski, az , .ÉS AZTÁN MEXIKÓ” író­rendezője szakított a sablo­nokkal, ez nem a közhelyszám­ba menő szituációk érdeklik, hanem egy rendkívüli próba­tétel krónikáját rajzolja meg. A kérdés, melyet filmjében boncolgat, így hangzik: med­dig lehet feszíteni a tempót a nagy sportsikerek érdekében; megéri-e a győzelem a ráfor­dított mérhetetlen energiát, eljátszott bizalmat, megbom­lott emberi egyensúlyt? Az al­kotó egyértelműen elítéli hőse, az újra felemelkedett és mégis elbukott műugróedző, Pawel Janczak diktatórikus módsze­reit, s hangsúlyozza: ezek az edzési elvek csak ritkán és vé­letlenül hozhatnak sikert, s ak­kor is súlyos és jóvátehetetlen tragédiát idéznek elő. A sport­ban vannak győzelemmel fel­érő vereségek és olyan kudar­cok is, melyeket szép ered­ménynek könyvelnek el a szakértők. Janczak eksztati­kus őrjöngése a műugróver­­seny befejezése után efféle fur­csa diadal kifejezője: a lágy, az engedelmes és kezes tanít­vány talán soha többé nem tér vissza az uszodába, s nyilván­való, hogy holnap nem Mexikó következik... A film formanyelve megle­hetősen hagyományos, de ezút­tal a kifejezés rossz értelmé­ben. Szokványos jelenetek és képkapcsolások követik egy­mást, bár tagadhatatlan, hogy a mű érdekes hangulati hatá­sa, helyenként sodró expresszi­­vitása alól nem tudjuk kivon­ni magunkat. Pawel jelleme lé­lektanilag hiteles és kidolgo­zott, bár érzésünk szerint Cy­­bulski talán kissé „pozitívabb­ra” formálja a figurát a kelle­ténél. (Megjegyezzük azt is, hogy a népszerű lengyel mű­vész mozdulatai, gesztusai — sajnos — manírrá merevültek: nincsenek új színei az utóbbi időben). Néhány ügyes felvé­telt és életszerű megfigyelést dicsérhetünk (a Jahoda—Rad­­ziolka kettős képei hangulato­sak), de az eredmény így is csak jó közepes, a szándékot nem kísérte maradéktalan mű­vészi eredmény. Szólnunk kell az .. .„ÉS AZ­TÁN MEXIKÓ” c. film kísé­rőműsoráról, az Egy könnycsepp az arcon c. jugoszláv produkcióról is. Megrázó élmény ez a doku­mentumfilm, pedig látszólag semmi különös vagy eredeti gondolatot sem sugall, s „mind­össze” a háború rettenetére és a béke szépségére hívja fel a figyelmet. De ahogy az iszo­nyatot és a szépséget, a pusztí­tást és az építést, a könnyet és a mosolyt egymás után montí­rozza a rendező szinte teljes egészében a kontrasztokra épü­lő jeleneteiben, minden dicsé­retet és elismerést megérdemel. Tiszta és igaz mű. Látni kelle­ne mindenkinek. (v. j.) KJUVOtiHABI ! NAPLÓ 4. oldal — 1966. augusztus 2. tfüty­att a ideáu­dászott FUTBALL Brazíliában bizonyára véget ért a nemzeti gyász, az angol fogadóirodák milliárdokat nyertek, Baróti meg nem erő­sített hírek szerint lemond a szövetségi kapitányi tisztség­ről. Mindez annak a következ­ménye, hogy véget ért az ang­liai labdarúgó-világbajnokság, amelynek legszebb és legérde­kesebb mérkőzéseit mi is lát­hattuk, itthon maradtak. Láthattuk — a televízió jó­voltából. A labdarúgás szak­értői nyilván a szakember sze­mével értékelik majd az ese­ményeket. Mivel azonban nem vagyok sporthoz értő szakem­ber, számomra önmaga a köz­­veítés jelentett élményt, az a tény, hogy része lehettem en­nek a nagy eseménynek. (És persze, hogy közvetlen közelé­be kerültem egy igazi király­nőnek, aki mi tagadás, éppen olyan, mint más halandók, még a lányom mesék királynőin ne­velkedett fantáziáját se nagyon tudta megmozgatni.) A televízió nagyszerűen be­bizonyította e három hét alatt jelentőségét. És teljesen mellé­kessé vált, hogy kisebb techni­kai hibák is tarkították a köz­vetítéseket, hogy sokan elége­detlenek Vitray riporter-stí­lusával. A lényeg az, hogy részt vehettünk a világbajnokságon. És ezt a televíziónak köszön­hetjük. A kritikus külön örül annak, hogy a világbajnokság három hetében a televízió más műso­rainak színvonala nem csök­kent. Hiszen hogy mást ne mondjak, a táncdalfesztivál is ebben az időben zajlott le, de láthattunk érdekes riportokat, jó aktuális műsorokat is. Azt sikerült most megvalósítania a televíziónak, ami régi igény vele szemben — egy nagy ügy­re úgy koncentrálta erőit, hogy nem szenvedett hátrányt a műsor többi része sem. És ez a jövendő útját s lehetőségeit is mutatja. TÁNCDAL Tamássy Zdenkó vasárnap délután megindokolta, miért szavazott a zsűri úgy a tánc­dalfesztiválon, ahogy szava­zott, s miért azok a számok kerültek a döntőbe, amelyek bekerültek. Sok újat nem mon­dott, s ha a néző szorgalmasan jegyezte a zsűri pontjait s a közönség szavazatát, előre is kiszámíthatta a döntő részve­vőit. Mit tehetünk ezután hozzá a versenyhez? Keveset. Amiért érdemes szólni, az a közönség állásfoglalása. Nem először for­dul elő, hogy a közönség ízlése és véleménye igazabban, job­ban fejezi ki egy-egy szám tényleges értékét, mint a zsűri. Emlékezetes, hogy az elmúlt „Ki mit tud?” versenyeken a szavalás későbbi győztesét két­szer is a közönség szavazata juttatta tovább. Nos, a közönség a harmadik elődöntőn elhangzott számok közül ismét helyére rakta a legértékesebbeket. Az elődön­tő elhangzása után a serdülők zajos magatartása arra enge­dett következtetni, hogy Szöré­nyi Levente száma győz, és íme a közönség három jobb számot talált nála. Komoly dolog ez, figyelni kell rá. Igaz, a „Bizony így van ez, szívem” operette­s dal, s a közönség jut­tatta a döntőbe, de az operett­szerűségen belül legalább íz­léses volt. A ,,Még fáj minden csók” bizonyára jobb zeneileg, de ízléstelen volt az egész, ahogy megjelent a színpadon. És ha a közönségen múlik, nem is jut a döntőbe. A zsűri elnöke elismerőleg nyilatkozott a fesztiválon be­mutatott dalok szövegeiről. Le­gyen szabad ellentmondanom. Az egész fesztivál legkeserűbb tanulsága éppen az, hogy tánc­dalszövegeink csapnivalóan gyengék, gondolatilag, érzelmi­leg szegényesek és elavultak. Jobb szöveggel talán a zene is jobb lett volna néhány esetben. És a döntőn majd meglát­juk. Új zcart lesz, bízón­yára új szempontokkal és lehetősé­gekkel. De a zsűritől függet­lenül felénk a parkban már éneklik a srácok a „Mi fáj”, a „Jól érzem magam”, az „Isten veled, szomorúság” dallamait. Ezek már slágerek.­ ­ Járdányi Pál pffilp­p/ptp Fájdalmas veszteség érte a magyar zeneművészetet dr. Járdányi Pál elhunytával. Min­denkit megdöbbentett a 46 éves művész váratlan halála. Hege­dűművésznek készült Zathu­­reczky mesteriskolájában, de elhódította hamarosan a zene­szerzés és a zenetudomány. Ko­dály egyik legtehetségesebb hallgatója lett a zeneszerzési szakon, majd néprajzból dok­torált a Tudományegyetemen. Doktori disszertációja mintegy előrevetette árnyékát későb­bi célkitűzésének: falumonog­ráfiát írt az erdélyi Kidé köz­ség magyar dalkincséről. A 3 hónapi kutatómunkája alapján írt úttörő jelentőségű érteke­zését az Erdélyi Tudományos Intézet publikálta 1943-ban. Teljes buzgalommal bekapcso­lódott 1948-ban a Magyar Tu­dományos Akadémián működő népzenekutató csoport munká­jába, melyet megszakítás nél­kül folytatott. Félbemaradt a Népzene Tára új kötete, mely­nek szerkesztésén dolgozott utolsó éveiben. Főleg a dallam­anyag rendszerezésével foglal­kozott behatóan, és új eredeti csoportosítása a külföldi tudó­sok körében is figyelmet kel­tett. Folklorisztikai tevékenységé­nek méltó betetőzője volt pe­dagógiai és zeneszerzői mun­kássága. 1946-tól kezdve 13 éven át tanított a Zeneművé­szeti Főiskolán. 1953-ban álta­lános feltűnést keltett a költői szárnyalású, nagyméretű Vö­­rösmarty-szimfóniájával, me­lyet azóta is többször sugárzott a rádió, s melyet 1954-ben Kossuth-díjjal jutalmaztak. Debrecenben ezt már 1955-ben megszólaltatta a MÁV Szimfo­nikus Zenekar, mely műsorára tűzte néhány év múltán egyté­teles érdekes hárfaversenyét is. Szívesen hazajárt időnként Debrecenbe hozzátartozóihoz. 1955-ben előadást tartott itt a szovjetunióbeli utazásáról, köz­ben szakfelügyelő volt a Ze­neművészeti Szakiskolában. Meglepte hallgatóit a Buda­pesti Fúvósötös 1964 októberi debreceni hangversenyén be­mutatott kvintettjével, mely lényegében az „Én­ vagyok a, én vagyok a kunsági ii” című régi népdal eredeti, szabad fel­dolgozásán alapult. A debre­ceni Zeneiskola centenáriumi ünnepségein is megjelent, hi­szen régi emlékei vonzották ide. Kompozícióinak stílusa a Bartók—Kodály iskola hagyo­mányaiból fejlődött. Borsodi rapszódiája, hegedűszonátája és concertinója, vonósnégyese invenciózus, megoldásában alapos felkészültségű igényes zeneszerző profilját adja. Régi magyar siratóéneket idézett egyik utolsó művében, az 1965- ben bemutatott „Vivente e Mo­­riente” zenekari művében. Édesanyja halála évfordulójá­ra szerezte megkapó gyászze­néjét, nem is sejtve, hogy en­nek gyászinduló ritmusait ön­magának írta. Sonkoly István Plakát­­ragasztót, helyettesítésre, napi 8 órai munkára azonnal felveszünk. Jelentkezés a Magyar Hirdető kirendetségén, Vörös Hadsereg u. 43. — Van szerencsém! — Jó magának! — Nekem? Miért? — Mert szerencséje van. — Ugyan, az csak formaság, köszönés. De miért? Magának talán nincs szeren­cséje? Nekem? Uram, én hetek óta nem alszom. — No, csak nem be­teg? — Makk. Érti, makk. Az egészségem. Próba­­reggeli, EKG, urológia, ideggyógyászat, fül, orr, gége, semmi. — Hát akkor? — Második kiadás. — Tessék. — Ez a bajom. — Miért olvas det­ek­­tívregényt? — Én? Soha. — Hát akkor milyen második kiadás ?­­ — Televízió. Annak is a híradója. — Ezt nem értem. — Mondja, maga hí­ve annak, hogy min­dennap legyen adás a televízióban? — Persze. — No, én nem. Most szervezem a mozgal­mat ellene. — Miért? — Mert most hétfőn és pénteken este al­szom. — Hogy-hogy? — Nincs televízió. — Dehát miért nem zárja el? Nem muszáj nézni. — Én ? Én uram nem nézem a televíziót. Fö­löslegesen nem fo­gyasztom az áramot. Úgy is magas a villany­­számlám. — Most már végképp nem értem. — Ne idefigyeljen! Ingyen hallgatom a te­levíziót. Érti? Ingyen. De a postának el ne áruljon! — Hogy-hogy in­gyen? — A szomszédaim jóvoltából. Minden műsort végighallgatok, nemcsak a jó műsoro­kat. Mondja, szereti maga a hamburgi tánc­zenét? — Nem. — Én sem. De leg­alább ismerem. Min­den este végighallga­tok minden műsort, a tv-híradó második ki­adását az összes hábo­rús előjelekkel, sőt utána a másnapi mű­sorral is megismerke­dem, majd az időjárás­jelentés rejtelmeibe nyerek bevezetést, vé­gül másodpercekig hallgatom azt a szép, egyenletes visítást, ami a műsor végét jel­zi. — Dehát rendelet szabályozza, hogy tíz óra után le kell halkí­­tani a rádiót. Sőt, ezt a rádióban be is mond­ják. — De ez nem rádió uram, ez televízió. És mindenki dicsekedni akar vele, hogy neki is van. Pedig egyszerűbb lenne egy tábla az aj­tón: „ITT X. Y. TELE­­VÍZIÓTULAJDONOS LAKIK”. És én tudnék aludni. — Nem próbált még dübögni? Azt mond­ják, az jó módszer. — Dübögni? Azt hi­szik tetszést nyilvání­tok. Tudja, ma már ez annak számít — Jaj-jaj. — Maga is azt mond­ja? — Mit mondjak? — Hát én? Csendben vagyok. Fekszem a sö­tétben és figyelek. Tudja milyen érdekes? Néha egy-egy hangot nem hallok, és akkor nekem kell kikövet­keztetni, mit monda­nak. Izgalmas. Izgal­masabb, mint Piszkos Fred. Igaz, néha eszembe jutott már, hogy a folyosón meg­kérem a szomszédo­mat, halkítsa le a te­levízióját, gondoljon arra, hogy a szomszéd­nak esetleg nem tet­szik, de nem teszem. — Miért? Pedig ez igazán egyszerű. — Uram, nekem alul, felül, délről és nyugatról van szom­szédom. Most melyik­nek szóljak? Ki tudja azt megállapítani, me­lyik bömbölteti? — Hát szóljon mind­egyiknek. — Ez bonyolult Ta­láltam egyszerűbb megoldást. — Mégpedig? — Szerzik egy cece­­legyet! — Az minek? — Azt mondják, ha az megcsípi az embert, attól alszik. Hát én ve­szek egyet. Házi hasz­nálatra. Aztán akkor bömbölhetnek a szom­szédos televíziók. Mit néz úgy? — Á, semmi, semmi, igazán. — Na azért. Tud ta­lán jobb megoldást? (ff) Csevegés a hangoskodók ANGYAL Groteszk ötletem támadt. Csodálom, hogy erre Char­­teris még nem jött rá. Meg kellene egyszer pró­bálni , ugyanis Angyalt fe­kete autóba ültetni. Fehér kocsija annyira közismert már, hogy az egész világ gengszterei és gonosztevői messziről fel­ismerik, és vigyáznak. Ha fe­kete autóba ülne, félrevezet­hetne mindenkit, nem ismer­nék fel, nem vennék észre a banditák, hogy üldözik őket, hogy ő üldözi őket, egyszóval új bonyodalmi lehetőségek előtt állunk. A kérdés: miért nem vesz Angyal új kocsit? A válasz: mert nincs rá pén­ze. Ugyanis Angyal nem kap honoráriumot. Látta-e már va­laki a kedves nézők közül, hogy Angyal akár egy árva pennyt is elfogadott valakitől? Soha. A pénzt a detektívfelügyelő kapja. Angyal önzetlen, ingyen és bérmentve dolgozik. Hát ezért nem telik neki új kocsira. Szegény... Bényei József IVAAAAAAAAAAAA/VNAAAAAAAAAAAAA/XAAAAAA/' Hsarok A haladás elkerülhetetlen A milánói Gui­­seppe Piti ádáz el­lensége volt az autónak, és soha­sem ült gépkocsi­ba. Gyalog járt vagy olykor kon­flison. Ő volt a gyalogjárók szö­vetségének elnö­ke, és nagy áldo­zatokat hozott az automobilizmus elleni kampány érdekében. Másfél millió líra vagyo­nát végrendeleté­ben Milánó három utolsó bérkocsijá­ra hagyta. Miután két galambte­nyésztő beszélget: — Kereszteztem egy postagalambot egy harkállyal, — mondja az egyik, az örökséget meg­kapták, mindhár­man autót vásá­roltak. — Érdekes, ugyan miért? — kérdezi a másik. — Hogy mielőtt kézbesíti a levelet, kopogtasson a címzett ajtaján. Leleményes ga­lambtenyésztő Logikus válasz Kölcsey Ferenc parasztsze­kéren utazott egyszer. Útköz­ben megkérdezte a kocsist: — Miféle víz ez, atyafi? — A Karaszna — szólt a ko­csis. — Nem Karaszna az, hanem Kraszna — igazította ki a nyelvészeti kérdésekre igen kényes Kölcsey. Továbbmentek aztán. Mikor a Berettyóhoz értek, azt kér­dezte Kölcsey: — Hát ez miféle víz? — Ez meg a Brettyó — vá­laszolta a kocsis. — Dehogy Brettyó, barátom! — csóválta a fejét Kölcsey. — Berettyó ez. A kocsis bosszankodott. — Üsse meg a kő! Amott a Karaszna nem tetszett, itt meg a Brettyó... Most már igazán nem tudom, mi lesz jó az úrnak! SPANYOL ÖTLET Chamfort gondolataiból Életünk napjai közül egyik sem any­­nyira kárba veszett mint az, amelyen nem nevettünk. A közgazdászok olyan sebészek, akik­nek kitűnő bonckésük van, de csorba a műtőkésük, s ezért remekül dolgoznak hullákon, de sanyargatják az eleven húst. ❖ A szerelem jobban tetszik a házas­ságnál, ugyanannál az oknál fogva, amiért a regények mulatságosabbak a történelemnél. X. úr, a nőkkel és hibáikkal kapcso­latban, egyszer tréfásan azt mondta ne­kem: „Választanunk kell aközött, hogy szeressük-e a nőket, vagy pedig ismer­jük őket: nincs középút.” ❖ A házasság úgy következik a szere­lem után, mint láng után a füst ❖ Mexikói történet Don Alvares párbajból tér ha­za. Felesége bol­dogan fogadja: — Hát élsz? Nem sebesültél meg? — Nem! — És Don Car­los? Meghalt? — Nem. Kutya baja. — Hát nem volt meg a párbaj? — Megvolt. De mind a ketten olyan pontosan céloztunk, hogy a golyók félúton ta­lálkoztak.

Next