Hajdú-Bihari Napló, 1966. augusztus (23. évfolyam, 181-205. szám)
1966-08-02 / 181. szám
...És aztán Mexikó — Lengyel film — A sporttárgyú játékfilmnek is kialakultak a maga sémái az évtizedek folyamán: a rendezők főként a sport és szerelem, sport és hivatás konfliktusait vitték szalagra. A történetet többnyire valamilyen tanulság fűszerezi, mint pl.: a versenyek diadalát csak kitartó munkával és szorgalommal lehet biztosítani; a harmonikus emberi életmód fontos feltétele a sikereknek; a munka és a sport összeegyeztethető; stb. Valójában persze a „sztori” csak arra .jó, hogy bepillanthassunk a nagy sportesemények kulisszái mögé, igazán jelentős, művészi eszközökben gazdag alkotás e tárgykörből viszonylag kevés született (legutóbb az angol Anderson drámája, az „Egy ember ára” emelkedett az átlag fölé) Aleksander Scibor-Rylski, az , .ÉS AZTÁN MEXIKÓ” írórendezője szakított a sablonokkal, ez nem a közhelyszámba menő szituációk érdeklik, hanem egy rendkívüli próbatétel krónikáját rajzolja meg. A kérdés, melyet filmjében boncolgat, így hangzik: meddig lehet feszíteni a tempót a nagy sportsikerek érdekében; megéri-e a győzelem a ráfordított mérhetetlen energiát, eljátszott bizalmat, megbomlott emberi egyensúlyt? Az alkotó egyértelműen elítéli hőse, az újra felemelkedett és mégis elbukott műugróedző, Pawel Janczak diktatórikus módszereit, s hangsúlyozza: ezek az edzési elvek csak ritkán és véletlenül hozhatnak sikert, s akkor is súlyos és jóvátehetetlen tragédiát idéznek elő. A sportban vannak győzelemmel felérő vereségek és olyan kudarcok is, melyeket szép eredménynek könyvelnek el a szakértők. Janczak eksztatikus őrjöngése a műugróverseny befejezése után efféle furcsa diadal kifejezője: a lágy, az engedelmes és kezes tanítvány talán soha többé nem tér vissza az uszodába, s nyilvánvaló, hogy holnap nem Mexikó következik... A film formanyelve meglehetősen hagyományos, de ezúttal a kifejezés rossz értelmében. Szokványos jelenetek és képkapcsolások követik egymást, bár tagadhatatlan, hogy a mű érdekes hangulati hatása, helyenként sodró expresszivitása alól nem tudjuk kivonni magunkat. Pawel jelleme lélektanilag hiteles és kidolgozott, bár érzésünk szerint Cybulski talán kissé „pozitívabbra” formálja a figurát a kelleténél. (Megjegyezzük azt is, hogy a népszerű lengyel művész mozdulatai, gesztusai — sajnos — manírrá merevültek: nincsenek új színei az utóbbi időben). Néhány ügyes felvételt és életszerű megfigyelést dicsérhetünk (a Jahoda—Radziolka kettős képei hangulatosak), de az eredmény így is csak jó közepes, a szándékot nem kísérte maradéktalan művészi eredmény. Szólnunk kell az .. .„ÉS AZTÁN MEXIKÓ” c. film kísérőműsoráról, az Egy könnycsepp az arcon c. jugoszláv produkcióról is. Megrázó élmény ez a dokumentumfilm, pedig látszólag semmi különös vagy eredeti gondolatot sem sugall, s „mindössze” a háború rettenetére és a béke szépségére hívja fel a figyelmet. De ahogy az iszonyatot és a szépséget, a pusztítást és az építést, a könnyet és a mosolyt egymás után montírozza a rendező szinte teljes egészében a kontrasztokra épülő jeleneteiben, minden dicséretet és elismerést megérdemel. Tiszta és igaz mű. Látni kellene mindenkinek. (v. j.) KJUVOtiHABI ! NAPLÓ 4. oldal — 1966. augusztus 2. tfütyatt a ideáudászott FUTBALL Brazíliában bizonyára véget ért a nemzeti gyász, az angol fogadóirodák milliárdokat nyertek, Baróti meg nem erősített hírek szerint lemond a szövetségi kapitányi tisztségről. Mindez annak a következménye, hogy véget ért az angliai labdarúgó-világbajnokság, amelynek legszebb és legérdekesebb mérkőzéseit mi is láthattuk, itthon maradtak. Láthattuk — a televízió jóvoltából. A labdarúgás szakértői nyilván a szakember szemével értékelik majd az eseményeket. Mivel azonban nem vagyok sporthoz értő szakember, számomra önmaga a közveítés jelentett élményt, az a tény, hogy része lehettem ennek a nagy eseménynek. (És persze, hogy közvetlen közelébe kerültem egy igazi királynőnek, aki mi tagadás, éppen olyan, mint más halandók, még a lányom mesék királynőin nevelkedett fantáziáját se nagyon tudta megmozgatni.) A televízió nagyszerűen bebizonyította e három hét alatt jelentőségét. És teljesen mellékessé vált, hogy kisebb technikai hibák is tarkították a közvetítéseket, hogy sokan elégedetlenek Vitray riporter-stílusával. A lényeg az, hogy részt vehettünk a világbajnokságon. És ezt a televíziónak köszönhetjük. A kritikus külön örül annak, hogy a világbajnokság három hetében a televízió más műsorainak színvonala nem csökkent. Hiszen hogy mást ne mondjak, a táncdalfesztivál is ebben az időben zajlott le, de láthattunk érdekes riportokat, jó aktuális műsorokat is. Azt sikerült most megvalósítania a televíziónak, ami régi igény vele szemben — egy nagy ügyre úgy koncentrálta erőit, hogy nem szenvedett hátrányt a műsor többi része sem. És ez a jövendő útját s lehetőségeit is mutatja. TÁNCDAL Tamássy Zdenkó vasárnap délután megindokolta, miért szavazott a zsűri úgy a táncdalfesztiválon, ahogy szavazott, s miért azok a számok kerültek a döntőbe, amelyek bekerültek. Sok újat nem mondott, s ha a néző szorgalmasan jegyezte a zsűri pontjait s a közönség szavazatát, előre is kiszámíthatta a döntő részvevőit. Mit tehetünk ezután hozzá a versenyhez? Keveset. Amiért érdemes szólni, az a közönség állásfoglalása. Nem először fordul elő, hogy a közönség ízlése és véleménye igazabban, jobban fejezi ki egy-egy szám tényleges értékét, mint a zsűri. Emlékezetes, hogy az elmúlt „Ki mit tud?” versenyeken a szavalás későbbi győztesét kétszer is a közönség szavazata juttatta tovább. Nos, a közönség a harmadik elődöntőn elhangzott számok közül ismét helyére rakta a legértékesebbeket. Az elődöntő elhangzása után a serdülők zajos magatartása arra engedett következtetni, hogy Szörényi Levente száma győz, és íme a közönség három jobb számot talált nála. Komoly dolog ez, figyelni kell rá. Igaz, a „Bizony így van ez, szívem” operettes dal, s a közönség juttatta a döntőbe, de az operettszerűségen belül legalább ízléses volt. A ,,Még fáj minden csók” bizonyára jobb zeneileg, de ízléstelen volt az egész, ahogy megjelent a színpadon. És ha a közönségen múlik, nem is jut a döntőbe. A zsűri elnöke elismerőleg nyilatkozott a fesztiválon bemutatott dalok szövegeiről. Legyen szabad ellentmondanom. Az egész fesztivál legkeserűbb tanulsága éppen az, hogy táncdalszövegeink csapnivalóan gyengék, gondolatilag, érzelmileg szegényesek és elavultak. Jobb szöveggel talán a zene is jobb lett volna néhány esetben. És a döntőn majd meglátjuk. Új zcart lesz, bízónyára új szempontokkal és lehetőségekkel. De a zsűritől függetlenül felénk a parkban már éneklik a srácok a „Mi fáj”, a „Jól érzem magam”, az „Isten veled, szomorúság” dallamait. Ezek már slágerek. Járdányi Pál pffilpp/ptp Fájdalmas veszteség érte a magyar zeneművészetet dr. Járdányi Pál elhunytával. Mindenkit megdöbbentett a 46 éves művész váratlan halála. Hegedűművésznek készült Zathureczky mesteriskolájában, de elhódította hamarosan a zeneszerzés és a zenetudomány. Kodály egyik legtehetségesebb hallgatója lett a zeneszerzési szakon, majd néprajzból doktorált a Tudományegyetemen. Doktori disszertációja mintegy előrevetette árnyékát későbbi célkitűzésének: falumonográfiát írt az erdélyi Kidé község magyar dalkincséről. A 3 hónapi kutatómunkája alapján írt úttörő jelentőségű értekezését az Erdélyi Tudományos Intézet publikálta 1943-ban. Teljes buzgalommal bekapcsolódott 1948-ban a Magyar Tudományos Akadémián működő népzenekutató csoport munkájába, melyet megszakítás nélkül folytatott. Félbemaradt a Népzene Tára új kötete, melynek szerkesztésén dolgozott utolsó éveiben. Főleg a dallamanyag rendszerezésével foglalkozott behatóan, és új eredeti csoportosítása a külföldi tudósok körében is figyelmet keltett. Folklorisztikai tevékenységének méltó betetőzője volt pedagógiai és zeneszerzői munkássága. 1946-tól kezdve 13 éven át tanított a Zeneművészeti Főiskolán. 1953-ban általános feltűnést keltett a költői szárnyalású, nagyméretű Vörösmarty-szimfóniájával, melyet azóta is többször sugárzott a rádió, s melyet 1954-ben Kossuth-díjjal jutalmaztak. Debrecenben ezt már 1955-ben megszólaltatta a MÁV Szimfonikus Zenekar, mely műsorára tűzte néhány év múltán egytételes érdekes hárfaversenyét is. Szívesen hazajárt időnként Debrecenbe hozzátartozóihoz. 1955-ben előadást tartott itt a szovjetunióbeli utazásáról, közben szakfelügyelő volt a Zeneművészeti Szakiskolában. Meglepte hallgatóit a Budapesti Fúvósötös 1964 októberi debreceni hangversenyén bemutatott kvintettjével, mely lényegében az „Én vagyok a, én vagyok a kunsági ii” című régi népdal eredeti, szabad feldolgozásán alapult. A debreceni Zeneiskola centenáriumi ünnepségein is megjelent, hiszen régi emlékei vonzották ide. Kompozícióinak stílusa a Bartók—Kodály iskola hagyományaiból fejlődött. Borsodi rapszódiája, hegedűszonátája és concertinója, vonósnégyese invenciózus, megoldásában alapos felkészültségű igényes zeneszerző profilját adja. Régi magyar siratóéneket idézett egyik utolsó művében, az 1965- ben bemutatott „Vivente e Moriente” zenekari művében. Édesanyja halála évfordulójára szerezte megkapó gyászzenéjét, nem is sejtve, hogy ennek gyászinduló ritmusait önmagának írta. Sonkoly István Plakátragasztót, helyettesítésre, napi 8 órai munkára azonnal felveszünk. Jelentkezés a Magyar Hirdető kirendetségén, Vörös Hadsereg u. 43. — Van szerencsém! — Jó magának! — Nekem? Miért? — Mert szerencséje van. — Ugyan, az csak formaság, köszönés. De miért? Magának talán nincs szerencséje? Nekem? Uram, én hetek óta nem alszom. — No, csak nem beteg? — Makk. Érti, makk. Az egészségem. Próbareggeli, EKG, urológia, ideggyógyászat, fül, orr, gége, semmi. — Hát akkor? — Második kiadás. — Tessék. — Ez a bajom. — Miért olvas detektívregényt? — Én? Soha. — Hát akkor milyen második kiadás ? — Televízió. Annak is a híradója. — Ezt nem értem. — Mondja, maga híve annak, hogy mindennap legyen adás a televízióban? — Persze. — No, én nem. Most szervezem a mozgalmat ellene. — Miért? — Mert most hétfőn és pénteken este alszom. — Hogy-hogy? — Nincs televízió. — Dehát miért nem zárja el? Nem muszáj nézni. — Én ? Én uram nem nézem a televíziót. Fölöslegesen nem fogyasztom az áramot. Úgy is magas a villanyszámlám. — Most már végképp nem értem. — Ne idefigyeljen! Ingyen hallgatom a televíziót. Érti? Ingyen. De a postának el ne áruljon! — Hogy-hogy ingyen? — A szomszédaim jóvoltából. Minden műsort végighallgatok, nemcsak a jó műsorokat. Mondja, szereti maga a hamburgi tánczenét? — Nem. — Én sem. De legalább ismerem. Minden este végighallgatok minden műsort, a tv-híradó második kiadását az összes háborús előjelekkel, sőt utána a másnapi műsorral is megismerkedem, majd az időjárásjelentés rejtelmeibe nyerek bevezetést, végül másodpercekig hallgatom azt a szép, egyenletes visítást, ami a műsor végét jelzi. — Dehát rendelet szabályozza, hogy tíz óra után le kell halkítani a rádiót. Sőt, ezt a rádióban be is mondják. — De ez nem rádió uram, ez televízió. És mindenki dicsekedni akar vele, hogy neki is van. Pedig egyszerűbb lenne egy tábla az ajtón: „ITT X. Y. TELEVÍZIÓTULAJDONOS LAKIK”. És én tudnék aludni. — Nem próbált még dübögni? Azt mondják, az jó módszer. — Dübögni? Azt hiszik tetszést nyilvánítok. Tudja, ma már ez annak számít — Jaj-jaj. — Maga is azt mondja? — Mit mondjak? — Hát én? Csendben vagyok. Fekszem a sötétben és figyelek. Tudja milyen érdekes? Néha egy-egy hangot nem hallok, és akkor nekem kell kikövetkeztetni, mit mondanak. Izgalmas. Izgalmasabb, mint Piszkos Fred. Igaz, néha eszembe jutott már, hogy a folyosón megkérem a szomszédomat, halkítsa le a televízióját, gondoljon arra, hogy a szomszédnak esetleg nem tetszik, de nem teszem. — Miért? Pedig ez igazán egyszerű. — Uram, nekem alul, felül, délről és nyugatról van szomszédom. Most melyiknek szóljak? Ki tudja azt megállapítani, melyik bömbölteti? — Hát szóljon mindegyiknek. — Ez bonyolult Találtam egyszerűbb megoldást. — Mégpedig? — Szerzik egy cecelegyet! — Az minek? — Azt mondják, ha az megcsípi az embert, attól alszik. Hát én veszek egyet. Házi használatra. Aztán akkor bömbölhetnek a szomszédos televíziók. Mit néz úgy? — Á, semmi, semmi, igazán. — Na azért. Tud talán jobb megoldást? (ff) Csevegés a hangoskodók ANGYAL Groteszk ötletem támadt. Csodálom, hogy erre Charteris még nem jött rá. Meg kellene egyszer próbálni , ugyanis Angyalt fekete autóba ültetni. Fehér kocsija annyira közismert már, hogy az egész világ gengszterei és gonosztevői messziről felismerik, és vigyáznak. Ha fekete autóba ülne, félrevezethetne mindenkit, nem ismernék fel, nem vennék észre a banditák, hogy üldözik őket, hogy ő üldözi őket, egyszóval új bonyodalmi lehetőségek előtt állunk. A kérdés: miért nem vesz Angyal új kocsit? A válasz: mert nincs rá pénze. Ugyanis Angyal nem kap honoráriumot. Látta-e már valaki a kedves nézők közül, hogy Angyal akár egy árva pennyt is elfogadott valakitől? Soha. A pénzt a detektívfelügyelő kapja. Angyal önzetlen, ingyen és bérmentve dolgozik. Hát ezért nem telik neki új kocsira. Szegény... Bényei József IVAAAAAAAAAAAA/VNAAAAAAAAAAAAA/XAAAAAA/' Hsarok A haladás elkerülhetetlen A milánói Guiseppe Piti ádáz ellensége volt az autónak, és sohasem ült gépkocsiba. Gyalog járt vagy olykor konflison. Ő volt a gyalogjárók szövetségének elnöke, és nagy áldozatokat hozott az automobilizmus elleni kampány érdekében. Másfél millió líra vagyonát végrendeletében Milánó három utolsó bérkocsijára hagyta. Miután két galambtenyésztő beszélget: — Kereszteztem egy postagalambot egy harkállyal, — mondja az egyik, az örökséget megkapták, mindhárman autót vásároltak. — Érdekes, ugyan miért? — kérdezi a másik. — Hogy mielőtt kézbesíti a levelet, kopogtasson a címzett ajtaján. Leleményes galambtenyésztő Logikus válasz Kölcsey Ferenc parasztszekéren utazott egyszer. Útközben megkérdezte a kocsist: — Miféle víz ez, atyafi? — A Karaszna — szólt a kocsis. — Nem Karaszna az, hanem Kraszna — igazította ki a nyelvészeti kérdésekre igen kényes Kölcsey. Továbbmentek aztán. Mikor a Berettyóhoz értek, azt kérdezte Kölcsey: — Hát ez miféle víz? — Ez meg a Brettyó — válaszolta a kocsis. — Dehogy Brettyó, barátom! — csóválta a fejét Kölcsey. — Berettyó ez. A kocsis bosszankodott. — Üsse meg a kő! Amott a Karaszna nem tetszett, itt meg a Brettyó... Most már igazán nem tudom, mi lesz jó az úrnak! SPANYOL ÖTLET Chamfort gondolataiból Életünk napjai közül egyik sem anynyira kárba veszett mint az, amelyen nem nevettünk. A közgazdászok olyan sebészek, akiknek kitűnő bonckésük van, de csorba a műtőkésük, s ezért remekül dolgoznak hullákon, de sanyargatják az eleven húst. ❖ A szerelem jobban tetszik a házasságnál, ugyanannál az oknál fogva, amiért a regények mulatságosabbak a történelemnél. X. úr, a nőkkel és hibáikkal kapcsolatban, egyszer tréfásan azt mondta nekem: „Választanunk kell aközött, hogy szeressük-e a nőket, vagy pedig ismerjük őket: nincs középút.” ❖ A házasság úgy következik a szerelem után, mint láng után a füst ❖ Mexikói történet Don Alvares párbajból tér haza. Felesége boldogan fogadja: — Hát élsz? Nem sebesültél meg? — Nem! — És Don Carlos? Meghalt? — Nem. Kutya baja. — Hát nem volt meg a párbaj? — Megvolt. De mind a ketten olyan pontosan céloztunk, hogy a golyók félúton találkoztak.