Hajdú-Bihari Napló, 1967. április (24. évfolyam, 77-101. szám)

1967-04-30 / 101. szám

DEBRECEN ÉS A MŰVELŐDÉS Gondolatok egy pártbizottsági ülésről F­elelősségteljes, a problémákat feltáró s a megoldás útjait kereső tanács­kozás tanúja voltam a közel­múltban. A Magyar Szocialis­ta Munkáspárt Debreceni Vá­rosi Bizottsága vitatta meg Debrecen művelődési helyze­tét. A felelősség, Debrecen szellemi értékeinek megbe­­n­ülése, elterjesztése és növelé­se iránti igény már az előké­­rtés során jelentkezett. A t­nácskozás alapját képező je­let­,­test ugyanis nagyarányú elemző—felmérő munkaanya­gából állították össze. A termé­sben csaknem hatvan műve­­lési szakember vett részt, az­tatás, népművelés, művésze­­t élet legjobb képviselői. Ez­zel az előzetes tájékozódással azt érte el a városi pártbizott­ság, hogy a részjelentések­ből Debrecen szellemi életé­nek szinte minden gondja ki­rajzolódott, s a továbbfejlődés lépcsőfokait is kollektív fele­­ősség határozta meg. A pártbizottsági ülést, a vi­ta hasznos, szenvedélyes és körültekintő jellegét re­konstruálni nehéz l­enne. Né­hány — mind a jelentésben, mind a vitában központi he­lyet elfoglaló — kérdés to­vábbgondolása látszik inkább indokoltnak. A DEBRECEN az ország har­­madik városa. Gyorsan fejlődő, iparosodó település, a technikai színvonal és a kultu­­rálódás magasabb igényeit is kielégítő adottságokkal. Nagy kulturális hagyományai, a fej­lődés üteme, a szocialista tár­sadalom igénye, Tiszántúlra kisugárzó szellemi hatása jel­zik azokat a követelményeket, amelyek Debrecen kulturális életével szemben fennállnak. De jelzik az elmaradott ta­nyák és kertségek is. És jelzik olyan tények, mint az ország más városainak kulturális helyzetével és eredményeivel való — számunkra szomorú — összevetés. Jelzi például az analfabéták száma. Debrecen­ben még az 1960-as népszám­lálás adatai szerint is 3683 analfabéta élt, s csak a lakos­ság 21 százaléka végezte el az általános iskolát. TVT ILYEN követelményszintet jelent ez? Elsősorban azt, hogy Debrecen kulturális éle­tének a legegyszerűbb formák­tól a legmagasabb szándékú és szintű formákig ki kell ter­jednie, mert ez a társadalmi igény vele szemben. Alapfokú­smeretterjesztő előadások csakúgy hozzátartoznak Debre­­cen szellemi életéhez, mint mondjuk az Alföld országos jelentőségű vitái, vagy a Ko­dály kórus európai visszhangú művészi sikerei.­­ Az új feladat elsősorban az emberekkel való foglalko­zást, a művelődési munka kettős síkját jelöli és jelenti. Úgy eleget tenni a közműve­lődés alapvető és egyszerű igényeinek, hogy közben ál­landóan jelen legyen Debrecen és az ország szellemi életében­­a magasfokú művészeti munka is. Ehhez a sokoldalú művelő­déshez sajnos Debrecen nem rendelkezik megfelelő objektív feltételekkel. A Megyei Mű­velődési Ház létrehozása, a Megyei Könyvtár felújítása, a Medgyessy terem elhelyezése, új külsőségi művelődési ottho­nok építése, új fiókkönyvtárak létesítése kétségtelenül javí­tott a helyzeten, azonban a népművelési intézmények fej­lesztése nem volt összhang­ban a városkép fejlődésével. A művelődési otthonok, könyvtárak, kiállítási helyi­ségek többsége korszerűtlen, nem alkalmas a követelmé­nyeknek megfelelő népműve­lési munka végzésére. Mégis, az objektív körülmé­nyek szűkös volta ellenére Debrecen szellemi élete, kultú­rája, művelődése gazdag ered­ményekkel, sikerekkel dicse­kedhet. Úgy is fogalmazhat­nánk, a művelődés tartalmi szintje gyorsabban fejlődött, mint lehetőségei. A viszonyí­tás módjától persze sok függ. Ha Pécs történetileg is más indíttatású, Miskolc teljesen iparosodott, vagy Szeged lát­ványos hagyományokra épü­lő művelődéséhez viszonyí­tunk, Debrecen marad leghá­tul a százezres városok között. De ha Debrecen történetének fordulóihoz, a korábbi helyzet­hez viszonyítunk, akkor büsz­kék lehetünk arra, hogy pél­dául csak a város közművelő­dési könyvtáraiban évente 25 000 beiratkozott olvasó van, vagy hogy az egy főre ju­tó könyvvásárlási keret az or­szágos 70 forinthoz képest ná­lunk 150 forint. A KULTÚRA, a művelődés tartópilléreit jelentő alapfokú művelődési munka szervezete és tartalma a város­ban kialakult és sokrétű, a fel­nőttek esti iskoláitól a tsz­­bérletekig terjed. Ez a folya­mat magyarázza, hogy a mun­kásosztály és a parasztság túl­nyomó többségében is kiala­kult az az igény, amelyre a magas szintű tömegkultúra épülhet Mert a magas színvo­nal, nemzetközi vagy országos rang is jelen van ebben a vá­rosban. A Kodály kórus, a táncegyüttesek, a József Attila irodalmi színpad a műkedve­lésből, az Alföld folyóirat nagy jelentőségű országos nézőpon­tú vitái, a színház — különö­sen az opera — egyes produk­ciói, fiatal grafikusaink or­szágos sikerei azt jelzik, hogy Debrecen élénk kapcsolatot tart az ország művészeti életé­vel, s nem szakadt le tőle. Mi jelent elsősorban prob­lémát? Az elkövetkezendő idők a művelődési munka ke­véssé látványos, de alapve­tően meghatározó és nagyon jelentős hétköznapjai lesznek. Amikor a politikai hatalom birtokában levő tömegek el­érnek odáig, hogy a szellem birodalmát is a legnagyobb mélységekig meghódítsák. Amikor az ízlés, szemlélet ala­kítása válik a népművelés és művelődés elsődleges funkció­jává, annak a módszernek ke­resése, hogyan lehet valóban közkinccsé tenni az egyetemes értékeket, saját értékeinket. Debrecenben a keresők 34 százaléka ipari dolgozó. A vá­ros munkásosztálya az elmúlt tíz esztendőben létszámban és szakmai, politikai műveltség­ben, felkészültségben is meg­erősödött. A létszámbeli gyara­podás azonban azt is eredmé­­nyezte, hogy kispolgári szem­léletű elemek kerültek a mun­kásosztály soraiba, s a szocia­lista szemlélet megszilárdítása ezért jelent nagy feladatot. Mára azonban ott tartunk, hogy üzemeinkben van a mű­vészetnek értő és befogadó bá­zisa, s e bázisra építve lehet szélesíteni a kört. Helyesen mondotta a pártbizottsági ülé­sen a városi nőtanács titkára: meg kell tanítani a munkáso­kat és a munkásokból lett ve­zetőket arra, hogyan hódít­hatják meg a művészetet, ho­gyan válhatnak értőivé, élve­zőivé, s hogyan építhetik be szemléletük, világnézetük fej­lődésébe. A város művelődési életének egyik központi kérdése a szo­cialista tudat kialakítása, fej­lesztése, a munkásosztály mű­veltségi színvonalának emelé­se, a művészet és munkásosz­tály egymásra találásának elő­segítése. A Megyei Művelődési Ház már ennek megfelelően hozta létre a központi Tóthfa­­lusi Sándor munkásklubot, ezt szolgálja a munkásszállá­sok, üzemi művelődési házak munkájának javítása is. Az igény megvan, soha nem lá­tott igény van. Ennek korsze­rű kielégítése az egyik fontos feladat. Jp’BBEN igen nagy szerepe van a város értelmiségi rétegeinek, diákságának. Deb­recenben kb. 15 000 diák tanul És az a baj, hogy ezek a réte­gek nem vesznek részt elég in­tenzíven a város művelődési életében. Nincs meghatározó és befolyásoló szerepük a műsor­politikában, az eseményekben; műveltségük, szakértelmük nem jelent szellemi erőt is a városban. Az is igaz — ahogy a pártbizottsági ülésen elhang­zott —, hogy nem használja ki megfelelően a város az itt élő értelmiség, diákság szellemi potenciáit. De az is igaz, hogy az értelmiség nem is igyekszik véleményét, ener­giáját közösségi célok érdeké­ben felajánlani olyan mérték­ben, ahogyan erre szükség len­ne. Mondok egy példát. Sok ér­telmiségi ismerősömnek az a véleménye, hogy nem járnak itt színházba, mert értéktelen műveket játszanak, mint a „Mária főhadnagy”, ,,A potya­utas” és így tovább. Ugyan­akkor Debrecenben a Sirály csaknem megbukott, sok érté­kes és komoly mű ment a szín­házban félházak előtt, mert Debrecen értelmisége és ifjú­sága nem kereste fel ezeket az előadásokat. Most a propagan­da hibáiról nem beszélek — szándékosan. Arról van ugyan­is szó, hogy egyfajta kulturá­lis sznobság is kialakult már a város egyes rétegeiben, saját munkánk, saját eredményeink lebecsülése. Miután most következik a kulturális forradalomnak ta­lán legnehezebb szakasza, ami­kor a megszerzett és nagy tö­megekhez eljuttatott művelt­ség- és ismeretanyagot az ember szellemébe és szemléle­tébe kell beépíteni, a hatás­fokát kell jelentősen megnö­velni, jelentősen megnőtt az értelmiség feladata is. A kér­dés csak az, hogyan kapcsoló­dik be ebbe a bonyolult, nagy körültekintést és felelősségvál­lalást igénylő munkába, ami­kor még nem is látogatja a vá­ros művészeti rendezvényeit. A PÁRTBIZOTTSÁGI ülés ■£ap úgy foglalt állást, hogy szükség van Debrecen szellemi energiájának összefogására, egységes irányítására és fel­­használására. A város igényli mindazt a szellemi többletet, azt a műveltséget, szemléletet, amivel az értelmiség rendelke­zik. Igényli, mert Debrecen szellemi színvonala, műveltsé­ge, kultúrája csak úgy fog to­vább emelkedni, ha aktívvá válik ez a szellemi energia, s segít abban, hogy egyre na­gyobb tömegek váljanak befo­gadóivá és értőivé is a művé­szeteknek, a művelődés által nyújtott lehetőségeknek. S ha a népművelők, a szak­emberek és más erre hivatot­tak részéről ugyanolyan fele­lősséget tapasztalunk, mint a pártbizottság részéről meg­nyilvánult, az eredmény nem is maradhat el A vagongyári lakatos, az egyetemi párttitkár, az üzemi párttitkár vagy a szakszervezeti vezető és a nyugdíjas egyformán fogalma­zott: előre nézzünk, a felada­tainkra. Azok pedig vannak bőven. Bényei József SZABÓ LÁSZLÓ : GÉPGYÁR (LINÓ) Móré Mihály kiállítása Móré Mihály festőművész egyéni kiállításának megnyi­tására került sor április 28-án, pénteken a Képcsar­nok Vállalat debreceni Med­gyessy-termében. Ez alkalommal 13 fest­mény és 11 grafika került be­mutatásra, valamennyi az 1966-os és 1967-es év termé­se, melyek Debrecenben nem szerepeltek még kiállításon. A kiállítást Boda István, a Hajdú-Bihar megyei Napló főszerkesztő helyettese nyi­totta meg. Az V. „Béke és barátság“ hangverseny a Bartók-teremben A debreceni úttörő ének­karok V. „Béke és barátság” hangversenyét tartották meg április 29-én, szombaton dél­után Debrecenben A hangversenyen a csapó­kerti általános iskola, az Ady Endre általános iskola, a Víg­kedvű Mihály utcai általános iskola, az Eötvös utcai álta­lános iskola, a Hunyadi Já­nos általános iskola, a Jó­zsef Attila általános iskola, a Bocskai István általános iskola, a MÁV műhelytelepi általános iskola, a Kossuth gyakorló általános iskola és a Bányai Júlia általános is­kola énekkarai szerepeltek. RÉGI FILMEK MOZIJA Nemrég Debrecenben járt Molnár István filmtörténész, a Filmarchívum vezetője, s a Művész mozi klubjában elő­adást tartott. Éltünk az alka­lommal, felkerestük Molnár Istvánt, s néhány kérdésre választ kértünk a Filmarchí­vummal kapcsolatban, abban a reményben, hogy a mozilá­­togató, filmszerető közönséget érdekli a régi filmek sorsa. Elsőnek azt kérdeztük, mikor vetődött fel a Filmarchívum megteremtésének gondolata. — Már nagyon régen — kezdte a választ Molnár Ist­ván — foglalkoztak azzal a gondolattal, hogy a filmeket meg kell őrizni, el kell raktá­rozni. 1910-ben már készültek Magyarországon is, hogy élet­re hívják a Mozgófényképek Múzeumát. Dániában már működött ilyen intézmény. 1912-ben kijelölték a helyet is a múzeum számára, végül nem lett a dologból semmi, mert sok pénzre lett volna szükség. 1945-ig lényegében véve Magyarországon szerve­zett filmgyűjtés nem is volt. Az MFI (Magyar Filmiroda) rendelkezett ugyan egy köz­ponti raktárral, ez azonban üzleti és nem történeti, mű­vészi célokat szolgált. Ráadá­sul a második világháború alatt még ez az anyag is jórészt megsemmisült. A felszabadulás után, köze­lebbről 1948-ban Lajta Andor újra felhívta a figyelmet a szervezett filmgyűjtés fontos­ságára, de a gondolat nem ka­pott megfelelő támogatást. 1955-ben Lengyelországban hazánkat is felvették a Film­archívumok Nemzetközi Szö­vetségébe. 1957-ben azután önálló jogi személlyé vált a magyar Filmarchívum is. Ime, ezek voltak az intézet alapítá­sának legfontosabb mozzana­tai. — Honnan gyűlt össze az anyag? — Részben a már említett Filmiroda anyagából. A film­híradók anyagát körülbelül 80 százalékban sikerült ösz­­szegyűjteni. Az őszirózsás forradalom és a tanácsköztár­saság filmanyaga például a Horthy-rendőrség hagyatéká­ból került birtokunkba. És természetesen a társarchívu­mokból gyűlt az anyag nagy része. Külön meg kell említenem, hogy Filmarchívumunk több értékes filmet magánembe­rektől szerzett meg. Főleg mozisok, filmmel foglalkozó emberek vagy utódaik birtoká­ban még ma is sok értékes filmanyag rejtőzik, amelyek­nek a Filmarchívumban lenne a helyük. Nemrég például Miskolcon házbontás közben a tűzfalba beépítve találtak rá egy nagyon értékes filmte­kercsre, amely a tanácsköztár­saság idejéből származik. Egy volt mozis hagyatékából pe­dig egy próbafelvétel került elő Bajor Giziről. Az archí­vum nevében ezúttal is kérek mindenkit, hogy a régi filme­ket engedje át — természete­sen anyagiak ellenében — a Filmarchívumnak. Nemrég birtokunkba került egy 1896- ban készült Lumiére-anyag is, már valósággal porladt, szinte kockánként kellett ko­­pírozni. — Hány magyar játékfilm található az archívumban? — Tegyünk különbséget a némafilmek és hangosfilmek között! Sajnos, a némafilmek­nek alig 20 százalékával ren­delkezünk, az 1930 és 1944 kö­zött készült hangosfilmek kö­zül valamivel több mint 50 százalék a tulajdonunkat ké­pezi. Az 1945 után készült filmek természetesen kivétel nélkül megvannak. — Említene néhány ritkasá­got? — A maga nemében minden film ritkaságnak számít. Uni­kumnak nevezném azt az 1896-ban készült filmet, amely a millenniumi felvonulás­­örökítette meg. Nem kevésbé jelentős a Rákóczi Ferenc hamvainak hazaszállításakor készült dokumentumfilm. — Az országban jelenleg száz filmklub működik 68 helységben, harmincezer klub­taggal. A klubtagság részére filmtörténeti ismeretterjesz­tés jelleggel válnak hozzáfér­hetővé a jövőben is az archív filmek — mondotta Molnár István. B. E. Csokonai emléke Hajdúhadházon A hajdúhadházi Vénkert­­szőlőben — néhány percnyire a vasútállomástól — szerény házikó húzódik meg az útfé­len. Ez a kis nádfedeles ház megérdemelné, hogy nyilván­tartásba vegye megy­ei műem­lékvédelmünk, mert a népi hagyomány szerint egy időben (160—170 évvel ezelőtt) „mú­zsák tanyája” volt. A hajdú­­kerület főorvosa, doktor Földi János volt akkor a kis ház gazdája és oda vonult ki köz­ségi orvosi lakásából, ha el akart zárkózni a világtól és a múzsákkal akart társalkodni. Csokonai Vitéz Mihály gyak­ran vendége volt a kis háznak. A két „múzsakegyelt” jó ba­rát a szőlővel befuttatott tor­nác alatt mondta el egymás­nak álmait és csalódásait. A „Cso­conai-pajtó”-nak ne­vezett kis ház hozzávetőlege­sen 200 éves. Ma is úgy áll, mint Csokonai Vitéz és Földi János idejében. Eredetiek a gerendái, szarufái, csak a te­tőfedő nádat kellett rajta 40— 50 esztendőnként megújítani. Az első világháború után na­gyon roskataggá vált az öreg épület. Közel állt az összeom­láshoz „Alátéglázással” sike­rült a falakat megmenteni. A régi „szabadkéményt” lebon­tották és téglával megújítot­ták. A roskatag pajta „lakha­tóvá” vált. Néhány évvel ez­előtt bele is költözött állandó lakásra egy sokgyermekes család. Hajdúhadház községben az utóbbi évtizedekben egyre in­kább felébredt a felelősségér­zet a régi emlékek megbecsü­lése és megmentése iránt. Ezt a célt szolgálja az a terv is, hogy a vénkerti „Csokonai­­pajtát” műemlékként gondoz­zák és benne a régi szőlőmű­velés és bortermelés eszközeit (szőlőnyitó és -fedő faeke, tölgyfaprés, taposókád, csobo­­lyó, léhó, lopó, kerepelő, csi­kóbőrös kulacs stb.) helyezzék el. Indokolt ennek a tervnek mielőbbi teljesítése, mert Haj­dúhadházon a Földi Jánossal kapcsolatos eredeti tárgyi em­lékek megsemmisültek. Nyomtalanul eltűnt a sírja fö­lé helyezett „fekvő” feliratos sírkő; egykori lakóházát 1942- ben lebontották anélkül, hogy néprajzilag és műemlékileg fölmérték volna. Már csak a vénkerti „pajta” (présház) van meg. Véletlennek és „csodá­nak” lehet mondani, hogy megmaradt. A ma élő nemze­déknek társadalmi kötelessé­ge, hogy megbecsülje, meg­őrizze ezt a tárgyi emléket, mert hasonlókban igen szegé­nyek vagyunk. Nagy József I­tUJBÚtmABt «SM» 9 NAPLÓ 5. oldal — 1967. április 30.

Next