Hajdú-Bihari Napló, 1969. november (26. évfolyam, 254-277. szám)

1969-11-02 / 255. szám

0 „Debrecen, ó-kikötő.. II1111 III III 111IIIII111IIIIII III Ulli 1111 il III11IIII11IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIII11II11IIIII111 III I III 11II1111II ■ II11111 Hill ■ 111111111111111111IIIIIIIIIIIII ■■■III III IIIIIIII Hill in IIIII IIIIIII I. II... ..I......................................................................... ÍRÓK, MŰVÉSZEK, VALLANAK DEBRECEN ÉVEIRŐL 3 RÉSZ 1. Mikor s mennyi időt töltött Debrecenben, illetve a megyében? 2. Mire emlékszik vissza legszíve­sebben a Debrecenben, megyében eltöltött időből? 3. Kapott-e a tájtól olyan szelle­mi hatást, amely azóta is elkíséri, s ha igen, miben áll ez? 4. Mit tart élete s pályája legna­gyobb sikerének azóta, amióta el­került innen? 5. Ismeri-e a város és megye je­lenlegi kulturális életét, mi a vé­leménye arról? 6. Mint valaha volt debreceni, vállalna-e közreműködést annak érdekében, hogy Debrecen szelle­mi élete tovább gazdagodjék? Lőte Attila színművész: * 1957-ben végeztem el a Színművészeti Főiskolát, és az 1957-58-as színházi­ évad­ra a Csokonai Színház szerződtetett. Ettől számítva két éven át voltam tag­ja. Ez az időszak emlékezetes marad számomra, mert itt ismertem meg a „SZÍNHÁZ" légkörét és belső mecha­nizmusát. Két év alatt tíz főszerepet ját­szottam el. Legszívesebben a következő darabokra emlékszem: Nazim Hikmet: Legenda a szerelemről, Mészöly Dezső: Éva lánya, Lavrenyov: Leszámolás, Ben Jonson: Volpone. Igazi alkotó légkör volt a színházban, sokat tanultam ezek­ben a szerepekben. Többször vettem részt irodalmi este­ken az akkori kamaraszínházban, igye­keztünk közönséget szerezni a verseknek. Emlékezetes az a József Attila-est, ame­lyen Major Tamással szerepeltünk, s amely nagy sikert aratott. Az 1959-60-as szezontól kezdve a mai napig a budapesti Madách Színház tagja vagyok. Tíz év alatt sok szakmai és közönségsikerű darab együttesének résztvevője voltam. Így főszerepeket ját­szottam többek között az alábbi darabok­ban, amelyekre szívesen emlékszem visz­­sza: Csehov: Cseresznyéskert, Szép Er­nő: Vőlegény, Neil Simon: Mezítláb a parkban, Tennessee Williams: Amíg összeszoknak, Jókai Mór: A bolondok grófja. Legutóbb Peter Shaffer: Black comedy című vígjátékában játszottam fő­szerepet. Ha igény mutatkozik rá, örömmel vál­lalnék fellépést Debrecenben. 1. 1962. augusztus 1-től 1966. augusztus 1-ig voltam a debreceni Csokonai Színház kiváló­­ opera­együttesének tagja. 2. Mindenekelőtt a szebbnél szebb operai szerepek megformálá­si lehetőségeire emlékszem vissza szívesen. Ezenkívül oratóriumeste­ken a Kodály Kórussal, Gulyás Györggyel és a Debreceni MÁV Filharmonikusokkal történt szerep­lésekre. Továbbá a Magyar Gördü­lőcsapágy Művek énekkarával (Ternyei Andrással), a közalkalma­zottak zenekarával (Tóth László­val) történő fellépéseimre. Végül, de nem utolsósorban a megye egyes városaiban és falvaiban lezajlott tájelőadásokra és vendégszereplé­sekre. 3. A városnak van egy különle­ges hangulata, széles utcái, napfé­nyes terei, műemlékei következté­ben. (Déri Múzeum, Kollégium, Nagytemplom, Nagyerdő, Agrártu­dományi Főiskola, Kossuth Lajos Tudományegyetem stb.) Különösen sokat tanulhattam és készülhettem az egyetemi könyvtárban, és sok szép zenei élményben volt részem lemezhallgatás közben a könyvtár zenei részlegében, amelynek akko­ri vezetője (dr. Szénássy Barnáné) mindig a legnagyobb segítséget nyújtotta, akár kottát, akár lemez­anyagot kértünk. 4. Úgy érzem, hogy a Debrecen­ben eltöltött négy év alatt Rubányi Vilmos érdemes művész karnagy úr, Vámos László, Horváth Zoltán, Kertész Gyula és Fényes Márta rendezők, valamint a korrepetito­rok és a kollégák együttes segítsé­gével sokat tanulhattam, és meg­alapozhattam operaénekesi pályá­mat. Nagy örömömre szolgált az operaházi szerződtetés, ahol a Deb­recenben tanultakat tovább fej­leszthettem és gyümölcsöztethet­­tem. Azóta 1966-ban Helsinkiben a Bohéméletben és a Traviatában szerepelhettem. Előreláthatólag ez év decemberében a Szovjetunióban vendégszerepelek Budapesten két Korondy György operaénekes, világhírű szoprán énekesnőnek le­hettem a partnere. 1969 januárjá­ban Anna Moffóval a Traviatában és szeptemberben Renata Scottóval a Bohéméletben léptem fel. Nagyon örültem annak, hogy közreműködhettem a West Side Story részleteinek, valamint a tel­jes Denevérnek és Csárdáskirály­nőnek lemezfelvételein. Több sike­res rádió- és tévészereplésem volt azóta, és közreműködtem sikeres koncerteken is. 5. A Kodály Kórus, a Debreceni Népi Együttes külföldi szereplései­ről, a képzőművészeti kiállítások­ról, a debreceni írók működéséről, valamint a város fejlődéséről új­ságból, televízióból és rádióból rendszeresen értesülök. 6. Az 1967/68-as színházi évadban másodállásként a debreceni Csoko­nai Színház előadásain felléptem. 1968 nyarán a Kodály Kórussal Ri­gában vendégszereplésen vettem részt. 1969 szeptemberében Békésen szintén a Kodály Kórussal énekel­tem a Psalmus Hungaricus tenor­szólóját. Természetesen a jövőben is szeretettel lépek fel a város mű­vészeti rendezvényein. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1969. NOVEMBER 2. Szabó Magda író. Kérdőívük utolsó kérdésére fele­lek először, amely azt kívánja tudni — „mivel valaha voltam­ debreceni” —, vállalnék-e közre­működést annak érdekében, hogy a város szellemi élete tovább gaz­dagodjék. Nem hiszem, hogy debrecenisé­­gem — fogalmazzak így — vala­hai, néhai állapot. Ott születtem, ott nevelkedtem, ott éltem huszon­hét éves koromig. Miért volnék at­tól a ténytől, hogy Pesten lakom, más, mint egy, a fővárosban élő debreceni? Én nem voltam valaha debreceni, hanem ma is az va­gyok, s ha szülővárosom szellemi életének gazdagodása érdekében tehetek valamikor valamit, mint gyermekére számíthat rám Debre­cen. Hiszen a gyermeke vagyok: a nyelvet, amelyen megformálom a gondolataimat, ott tanultam; az a differenciált szókincs, amely miatt olykor megdicsérnek, szülővárosom gazdag fantáziájú nyelve. Örök számvetésre, szigorúságra, nagy távlatokban való gondolkozásra, az igazság állandó, könyörtelen kere­sésére szülővárosom lelke tanított. A város egyediségét, különleges geológiai képletét, szelleme ihlető hatását mint írói egyéniségem for­málóját érzékeltetem a külföldiek­kel, valahányszor az idegen sajtó­nak nyilatkozom, s a külföldön munkásságomról készült tanulmá­nyok mindig kitérnek annak a sző­kébb hazának az ismertetésére is, ahol születtem, hogy kellőképpen meg tudják világítani, hogyan s milyen hatások révén alakult epi­kai profilom olyanná, amilyen. Nehezen tudom kiválasztani, mire emlékszem vissza a legszíve­sebben a Debrecenben töltött hu­szonhét év eseményei közül, hisz nem futó vendég voltam, hanem ottani lakos, s a gyermekkor és a fiatalság minden öröme, szomorú­sága a városhoz kapcsolódik. Egy pillanat azért fénylik ki mégis a többi közül, mert döntő jelentősé­gű volt, csak akkor még nem vol­tam tisztában ezzel. 1937. április 16-án több más debreceni fiatal íróval együtt Oláh Gábor mutatott be a közönségnek a Csokonai Kör­ben. Az est után a Nagy Magános otthonunkban is felkeresett, s fi­gyelmeztette a szüleimet, ne hagy­ják lanyhulni íráskedvemet, mert sokat remél tőlem. Ha még élne, elmondhatnám neki, hogy nem kellett csalódnia bennem: amit írok, huszonkét nyelvre fordítják, s huszonkét idegen nyelven töri a fejét a fordító, hogy fejezze ki hűségesen a maga népe szavaival a hajdúsági tájszavakat. Mocsár Gábor író: Hat kérdésre kellene válaszolni - körkérdések a Debrecenből el­­■zármazott írókhoz, művészek­hez —, s keresem a hetediket. Ez a hat így, együtt nem tud gyors és vallomásos válaszra serkenteni. Hiába, ez a körkérdések jellemző baja, mivel nem a kérdezett, ha­nem a kérdező igényei szerint fo­galmazódnak, a megkérdezett meg­érzi bennük azt is, hogy milyen választ illik rájuk adni. Márpedig írók, művészek — természetük sze­rint valamiféle szuverenitásra tö­rekvő egyéniségek­— ha komolyan veszik önmagukat, az olyan kérdé­seket kedvelik, amelyek megvála­szolására ők és csak ők az illeté­kesek. A hozzám küldött hat kér­dést bárkinek fel lehet tenni, aki életének valamely szakaszát Deb­recenben töltötte, s ehhez még az sem kell, hogy író vagy művész legyen a kérdezett: lehet akár táncmester vagy vegyészmérnök is. Mert ha például arra a kérdésre felelnék, hogy mire emlékszem leg­szívesebben a Debrecenben töltött időből, feltétlenül első szerelmeim valamelyikére gondolnék: ki ne arra gondolna? S hogy pályám legnagyobb sikerének mit tartok azóta, amióta elkerültem onnét? Nos, ez már közelebbi, s íróként is megválaszolható kérdés: az onnét való „elkerülés” következtében éle­tem úgy alakult, hogy megírhattam jó néhány könyvet, s író lett belő­lem — ez életem igen jelentős, igen szerencsés fordulata és sikere is egyben. Hogy ez bekövetkezett volna-e akkor is, ha Debrecenben maradok? Ez újabb kérdés (nem körkérdés, bár annak is jó lenne), amire nem mernék „igen”-nel fe­lelni. Ez viszont, ha jól látom, meg­közelítő válasz arra a körkérdésre is, hogy mi a véleményem a város jelenlegi kulturális életéről. Azért megközelítő válasz, mert a jelenle­gi, a legszorosabban vett mai vi­szonyokat — minthogy nem élhe­tek bennük — nem ismerem elég­gé. A korábbiakra nézve azonban feltétlenül érvényes a válasz. Most látom, hogy egyik-másik kérdés mégiscsak testre alakítható. Mégis hiányzik nekem a hetedik, amely így hangzana: „Miért ment el Debrecenből ?" Az erre a körkérdés­re adható „körválaszok” (gondo­lom, nemcsak az én esetemben) olyan gondolatokat is tartalmaz­nának, amelyeket bizonyára hasz­nosan lehetne kamatoztatni Debre­cen mai — s talán jövőbeni — szellemi életében. Bihari Sándor költő: A kedves kérésre, hogy nyilatkozzam Debrecenről, Debrecenhez fűződő em­lékeimről, késve készül ez az írás, nem is tudom, nem végképpen elkésve-e. Okait nem sorolom, mindennapiak, ép­pen ezért erősek, eltorlaszolók, mégis kiszabadítom magam közülük, mert a megtisztelő felkérés négy debreceni évet, életem minden dolgával összeszövődött négy debreceni évet idéz számomra. Szép évek, fiatal évek, egyetemi évek, melyeknek jó ízét utólagosan sem ront­hatja el a későbbi felismerés: országos görcsökkel, tragédialehetőségekkel fe­szültek közöttem és bennem. Ezt akkor még csak éreztem, s nem is mindig iga­zán. Kisgyőr és Miskolc után érkeztem Debrecenbe, tizenkilenc évesen, az írás vágyában és reményében, a megváltás és megváltód­ás hitével. Debrecen sokat megadott abból, amire ebben az időben öntudatlanul is szükségem volt. A falusi gyerekkor élményeihez, a népdal igazi szépségeinek, ember- és művészetformá­ló erejének megértését, sőt felismerését. Miskolc kamaszkori városélményéhez érettebb fővel egy olyan város minden­napjainak élményét kaptam, amely ter­mészetesen éltette magában tovább távo­li és közeli embernevelő tradícióit. Talán csak a véletlen műve, hogy nem találkozhattam személyesen Csokonai Vitéz Mihállyal, Fazekas Mihállyal, Földi Jánossal és legendáikkal, a vá­rosban járó-tevékenykedő régi tudósok­kal, tanárokkal. Persze, ezt az érzést csak egy másik Debrecen adta élmény változtatta lehetetlenségre bennem, az, hogy egy esős téli délutánon tenyeremen tartottam Csokonai Vitéz Mihály kopo­nyáját. Hihetetlen érzés. A kezdő és ön­magával küzdő író azonban többet ta­nulhatott abból, ahogyan ezek a költők megtalálták a valóság poézisét, s ahogyan a poézisből valóságot tudtak teremteni. Az én utamat, lehetőségemet sejtette ez, máig is eldöntetlenül, tudtam-e, tudok-e élni vele. Nevelt tehát a város is, nemcsak az egyetem, amely abban az időben (gondo­lom, ma is) a kezdő íróknak szinte gyűj­tőhelye volt. S már-már műhelye is az írásoknak, hiszen valójában ott készült az Építünk, majd az Alföld, amely a mi verseinkkel jelent meg számról számra. De ezen túlmenően, tanáraink sem csu­pán a klasszikus irodalomra figyeltek, ha­nem a maira is, az ott borzaskodóra is - egészen addig, hogy az ő írógépeiken kopogtattuk le a frissen készült verse­ket. Ha fiatal költőtől megkérdezték abban az időben: „Reggeliztél-e, fiam? Volt-e miből?” - az Debrecenben volt. Kaptam ott sorsfordító tanácsokat, jókor jöttek, s ha éreztem magam rosszul is, oka az volt, hogy gyakran még éretlen voltam az elfogadásukra, vagy az idő nem kedvezett a számukra. Hol lehetne befejezni ezt az emléke­zést? Erőszakot veszek rajta. A mai nappal folytatom. Budapesten élek. A Magyar Televízióban „A Tv jelenti” műsort szerkesztem. Munkám sokfelé küldöz az országban. Először látott em­berek megkérdezik: Nem debreceni vagy te? Mindig visszakérdezek: Miért?­­Azért kérdeznek, mert debreceni ízeket vélnek felfedezik szóformálásaimban, hangsúlyaimban. Végül is: lehet ennél többet mondanom kettőnkről, Debrecen­ről és rólam? Csak ritkán és véletlenül járok már arra. Hálátlanság,, ha kényszerű is. Oly­kor verseket küldök az Alföldnek, szin­tén véletlenül, de nem minden nosztalgia nélkül. Őszinte szó: szemrebbenés nélkül vállalom, ha valaki debreceninek vél. Érzem, valójában nem csalás. Jó volna ennek valahogyan újra érvényt szerez­nem. Szeretnék debreceni maradni.

Next